7. fejezet: Váratlan vendég

     A szívem szaltókat hányt, amikor bekopogtam a szobájába. Soha nem szoktam kopogni, ne is szokjon hozzá. Ez különleges alkalom. Már egy hete kerüljük egymást, nem bírom tovább. Nem szólt, tehát hallgatás beleegyezés. Bizonytalanul résnyire nyitottam azt az ajtót ( btw, már nekem is beszerelték egy újat) és Cas kifürkészhetetlen tekintetébe ütköztem. Visszahőköltem, mire egy fáradt mosolyt küldött felém.

- Tudtam, hogy megijedsz, nyuszika!

Ha szívat, az már jó jel. Hevesebben kezdett dobogni a szívem (bár nem tudom, ez hogy lehetséges), gyökereket eresztettem a folyosón. Cas kérdőn nézett rám, már majdnem rám csapta az ajtót, de megállítottam.

Hirtelen elvesztettem a normál hangomat, csak egy halk, rekedt szóra tellett tőlem – Beszélhetnénk?

Hátrált egyet, hogy beengedjen. Karót nyelve foglaltam helyet az ágya sarkán. Komolyan, rosszabb voltam, mint a záróvizsgák előtt. Lebámultam az ölembe, ahol az ujjaimat tördeltem.

- Megkukultál?- megunta a pánikrohamomat. Még mindig karba tett kézzel támasztotta az ajtót. Ha öltönyben lett volna, már csak egy Ray Ban napszemcsi és egy adóvevő hiányzott volna a tökéletes kidobó kinézethez. Király, most még jobban berezeltem. De ha már idáig eljöttem…

- Nem ülsz le?

- Nem bököd ki?

Dühösen fújtattam, majd a földet pásztázva elkezdtem – Sajnálom.

- Mit?

- Mindent… a kamerákat, meg amiket mondtam… nem gondoltam komolyan. Az emberek sok mindent mondanak, ha mérgesek.

- Ennyi?

- Mit mondjak még? – néztem fel dacosan.

- Mondjuk, hogy – közelebb lépett - „Sajnálom, hogy egy akkora perverz vadállat vagyok, hogy még a saját bátyámat is kilesném, csak annyira őrjítően…” – nem hagytam hogy végigmondja.

- Soha az életben nem fogod ezt az én számból hallani! Még a legszebb álmaidban sem!

Elégedetten terült el az ágyon kezeit a feje alatt összekulcsolva. Kezdtem elveszteni a hidegvérem…

- Most meg mi van?!

A képembe vigyorgott – Elpirultál.

- Mi?! Dehogy is! – a heves szabadkozás közben diszkréten belepillantottam a tükörbe. A fenébe is, tényleg!

- Ha nem a kukkolási vágyad vezérelt, akkor mi?

Nem volt mit tenni, elmondtam neki az egészet. Figyelmesen hallgatott, én meg csak vártam, hogy mikor robban a bomba. Röhögve rázta a fejét, mormogott valamit, majd előkapta a laptopját. Nem küldött ki, éppen ezért volt olyan fura a helyzet. A másik témát szándékosan kerültük.

- Szent a béke?- törtem meg a csendet.

- Hozz egy szendvicset és akkor átgondolom.

Lebirkóztam a mosolyom és bevonultam a szobámba. Nyertem.

               MÁSNAP REGGEL 12:35

   

      Vasárnap, de szeretlek! Elnyúltam az ágyon és behunytam a szemem, mert a nap ki akarta sütni. Magamhoz szorítottam óriási plüssmacimat, amit még anyuéktól kaptam. Akkoriban ő volt a legjobb barátom. Jah, és majdnem nagyobb volt, mint én. A feltörni készülő kellemes érzéseket a kávéfőző csörömpölése zavarta meg. A konyha felé botorkáltam azzal a szándékkal, hogy szétlövöm a fejét annak a rohadéknak, de megtorpantam a lépcsőfordulónál. HÁT EST MEG KI SŰTE??!* Egy dögös pasi ácsorgott odalent a nappaliban. Ja, meg Castiel… de azt ki nem sz@rja le? Már épp meg akartam szólítani, de lelki szemeim előtt átsuhant, hogy nézhetek ki. A fejemen egy szénakazal, hulla tekintet, halálciki epres pizsi ráadásul még melltartó sincs rajtam… És persze fogat sem mostam még… Nindzsa módra visszasettenkedtem a szobámba, vagyis visszasettenkedtem volna, ha…

- Nincs alku!

Először azt hittem, nem is hozzám beszél, léptem volna tovább.

- Hallod, Lili?

Szikrázó szemekkel fordultam a bátyám felé. Leleplezett ez a kis…

- Nem csináltál nekem kaját tegnap. Pedig vártam.

- Még jó, hogy nem! Összekeversz Lupitával! (az ex-házvezetőnőnk – nem is tudom, anyuék mit gondoltak, amikor felvették… sírva rohant el)

- Hát ennyire fontos neked a jó viszonyunk? – kitárta a karját én pedig nem mertem a vendégre nézni. De a padlót sem fixírozhattam, mert attól még égőbb lett volna az egész, szóval összeszorított ajkakkal meredtem Castiel szemébe. Elindult felém, kettesével szedte a lépcsőfokokat, majd megragadta a karomat és menekülési lehetőséget nem adva lefelé húzott. Diszkréten beleszagoltam a levegőbe, mert megesküdtem volna, hogy ez részeg! Most de jól jönne egy „bézbózütő”!

- Dylan, bemutatom a húgomat, Lilit. Lili, ő itt Dylan, egy haverom – mondta Cas, amint leértünk, kézfogásra kényszerített minket.

- Helló. Már sok jót hallottam rólad – kezdte Dylan mosolyogva. Egek! Annyira jól néz ki! Fekete haj, kék szem… uhh, a gyilkos kombó! És azok az édes gödröcskék… Mindjárt tócsává válok a konyha közepén! Persze ez az, amit nem vehet észre. Csak higgadtan! Eresszük ki azokat a híres tüskéket!

- Helló… Ja, azt képzelem…

- Hé, nem én mondom neked, hogy rosszalkodj!- mondta Cas felemelt kezekkel. Ez most komoly?? Ki ez, a nagyim?? – Csak az igazat mesélem. Nem mondanék rólad csúnyákat, ha szépen viselkednél…

- Ó, DUGULJ MÁR EL! – kirobbanó dühöm elől a konyhába menekült. Ez még a kávét is képes lenne odaégetni… És egyáltalán mi volt ez a hegyibeszéd? Mintha ő megszólalhatna! Egyszer karóba húzatom!

- Csak cukkolni akart. Tényleg nem mondott semmi rosszat… Örülök, hogy megismerhettelek! Lilianne, ugye?

Pff, rosszabb mint Lys! Egy perce se mondta… - Igazából, Lea. Csak ez a gyengeelméjű hív Lilinek…

- Persze, Lili! Bocsi, elég rossz a memóriám…

Jó, inkább nem erőltetem… Szóval Castiel már gyűjti maga köré a feledékeny embereket… Ezt jobb észben tartani. Pár másodpercnyi kínos csend nekem éppen elég, nem hagyom, hogy megakadjon a „beszélgetés”.

- Nem a mi sulinkba jársz, ugye? Csak mert… még nem igazán láttalak…

- Nem, én már nem járok suliba.

Hogy ebből minden szavat harapófogóval kell kihúzni! – Mivel foglalkozol?

- Dobot tanítok. Tudod, elmélettel meg mindennel együtt…

Nem, b+, hülye vagyok! – Aha… Én is szerettem volna megtanulni, csak anyámék már nem írattak be minket a suli miatt…

- Gyere el az óráimra! Téged ingyen is elvállallak – mondta egy kacsintás kíséretében én meg éreztem, hogy ég a pofám, de rendesen… - Vagyis, majdnem ingyen… - Hatásszünet. Na ennél a pontnál már szexuális szolgáltatásoktól kezdve minden megfordult a fejemben, de tudván, hogy Cas a szomszédos helyiségben hallgatózik, nem féltem ilyesmitől - eljönnél velem valahová?

A szívem kihagyott egy ütemet, elmosolyodtam. Megfogtam az Isten lábát! - Ez randi?

- Annak is vehetjük.

Viszonozta a mosolyomat majd az ajtóhoz közeledett. Most mi vaaan?!

- Majd hívlak – mondta, s ezzel csak simán elsétált. De hisz még a számomat se tudja! Cool… Szépen felültetett…

- Hát ez meg hova lett?

Castiel kővé vált a küszöbön két csésze gőzölgő kávéval. Szóval nekem nem is csinált. Szép! Vállat vontam – Biztos előled menekült, vagy mit tom’ én…

    A kezembe nyomta az egyik bögrét. Egyszerre kortyoltunk bele a sajátunkba. Még forró volt, de nem mondom, jól esett. Leültem a kanapéra és felkaptam a távkapcsolót. Idióta kereskedelmi csatornák… Csak úgy árad belőlük a moslék… Eszeveszett módon váltogattam az adókat. Komolyan, egyik rosszabb, mint a másik! „Sosem tűnődtem még azon, hogyan fogok meghalni. De ha már meg kell hogy ha…” Ennyi elég ebből is! A vérszívó csillámpóni nem az estem. Valami idióta komédia műröhögésekkel, híradó… aztán egyszer csak imáim meghallgatásra leltek! American Horror Story! Másra sem vágytam! Bekucorodtam a takaróm alá, fejem alá gyömöszöltem pár párnát és hivatalosan is kényelembe helyeztem magam. Castiel kikapta a kezemből a távirányítót és átkapcsolta a TV-t.

- HÉ!!- kiáltottam fel és megpróbáltam visszaszerezni a jogos tulajdonomat.

- Nem vagy te még túl kicsi ehhez? Tessék ez való neked! – megállt a… Várjunk csak! Mi ez? Neeee, ezt nem hiszem el!! „Tüptürüptüttü Dóra, tüptüp Dóra, tüptüptü Dóra..”

- ÁÁÁ, NEEEEEEE!!!!- rávetődtem Castiel kezére, rángattam, ütöttem, mindent csináltam, ő meg csak röhögött. Minden erőmmel azon voltam, hogy lefeszítsem Cas ujjait a távirányítóról, de nem ment. Megint előhozta azt a jól ismert fuldokló kakadus röhögést én meg már az idegösszeomlás szélén álltam. Dulakodásunkhoz tökéletes aláfestőzenét nyújtott az az idióta nyávogás… „most számoljuk meg együtt! One… two… three…” Hogyan, hogyan se, de már a vörösön feküdtem és a fejét a párnákba vertem. Fölém kerekedett és lefogta a kezemet.

- Nyugodj már meg! Pont ezért nem való az neked! Még az utolsó elő agysejtjeidet is kinyírja!- fújtattam egyet. „Nektek melyik rész tetszett a legjobban?” Most eszembe jutott az a vicc…

- Amikor lementetek a híd alá és leszoptad a majmot! – mondtam a TV-nek. „az nekem is tetszett!” Castiel lekászálódott rólam (még jó, azt hittem agyon nyom), lábát föllendítette a dohányzóasztalra és végre valahára elhagyhattuk a dedóscsatornát. Persze az AHS-t nem kaptam vissza… Beindult a szokásos MTv ROCKS. Bár nem tudom, hogy ezek a hányadék pop számok mióta számítanak rocknak.

     Beledobtam a kávéscsészét a mosogatóba és felfutottam a lépcsőn. Magamra kaptam egy kényelmes cicanacit meg egy kinyúlt, kajafoltos pólót és felkötöttem a hajam. Épp a fogamat mostam, amikor… ez nem lehet! Hisz nem is….! A telefonom kitartóan csörgött tovább.

* "hát est meg ki sűte?" = hogy néz ki?/ ki ez? Ebben a kontextusban az utóbbi.