2. fejezet: Okoska vs. Piroska, avagy a balhé

„Hol vagy?” Küldés. Egyedül ücsörgök a szokásos helyünkön az ebédlő legeldugottabb sarkában, miközben várom Candy-t. Egész nap kerestem, de sehol sem volt. Az asztal rezegni kezdett, a telefonom után kaptam.  „Otthon -.- Miért?” Otthon? Nem is volt ma suliban?  „Beteg vagy?” Válaszoltam. Mintha nem lenne egyértelmű… „Aha… Egész éjjel nem aludtam és a torkom is fáj :( El tudod hozni a leckét?” Szegénykém… Még csak észre sem vettem.  Annyira lefoglalt a… nos, a más dolgok. Figyelmetlenségem okozója épp most sétált el az asztalkám mellett, ügyet sem vetve rám. Na, kösz. A szöszke egyenesen a két asztallal odébb ülő húgocskájára vetődött. Mit művelt már megint az a liba? Ki nem állhatom… Tipikus plázacica két centis műkörmökkel, húsz centi póthajjal és méregdrága táskával. Mindezekkel csak azt kompenzálja, ami nincs neki: ész és egyéniség. A „halálfalói” természetesen most is körbevették, alig látszódott ki közülük. Viszont Nath megjelenése mindenkit távozásra késztetett. És ő ezeket hívja „barátnőknek”. Annyira figyeltem a „díva” arcának rezdüléseit, hogy el is felejtkeztem a válaszra váró kis betegről. „Persze, suli után beugrok :)” Pötyögtem villámgyorsan (már amennyire az androidos billentyűzeten lehet) és telefonomat zsebembe süllyesztve szenteltem teljes figyelmet a készülődő jelenetnek.

    Nathaniel nem ült le, az asztalra támaszkodva bámulta Ambert. Majd csendben, összeszűkült szemmel motyogott valamit, de nem vagyok jártas a szájról olvasásban, szóval fogalmam sincs, miről lehet szó. Végül elég heves veszekedésbe kezdtek, ami műkönnyekbe torkollt. Na neeee! Ezt nem veszem be! És ahogy látom, a bátyját sem tudja meghatni a színésztehetségével. Miért beszélnek ilyen halkan? Ha most nem kezdenek el ordibálni, én Istenemre mondom, hogy közelebb ülök egyel! Igen, minden lében kanál vagyok, de ha megkérnek rá, nem adom tovább, amit megtudtam. Bár nem hiszem, hogy egy nyilvános balhé az ebédlőben sokáig titokban maradhat. Nem csak én érdeklődöm a dolog miatt, az egész népség őket nézi tányérnyi szemekkel. A büfésnéni még a hallókészülékét is felvette! Kihalok!! Azért ennyire pofátlan még én sem lennék.

 -  AZT NEM TE FOGOD MEGMONDANI!- hallottam az üvöltő lányt, aki felpattant a helyéről, s immár szemtől szembe állt a bátyjával. Végre hallok valamit a „beszélgetésükből”.

 - Márpedig ÉN megtiltom, hogy barátkozz vele!- Jézusom! Hol vagyunk, oviban?? Nekem szerencsére Castiel soha nem tiltotta meg, hogy „barátkozzak” valakivel. Gondolom csak simán nem izgatta. Azért ez valamilyen szinten gáz…

 - Márpedig ÉN barátkozni fogok vele!

 - Nem. Vita lezárva!- fordult meg Nathaniel, de Amber elkapta a karját.

 - Ezt nem teheted! Úgysem tudod nekem megtiltani! És Castielt sem tudod megakadályozni abban, hogy járjon velem!- olalá!

Ebben a pillanatban mély röhögés ütötte meg a fülem a hátam mögül. Megsemmisítő pillantást vetettem a konfliktus okozójára, akit akármennyire is próbáltam, nem tudtam visszatartani a reflektorfényben úszó asztaltól.

 - Nos Nathaniel! Ha nagyon szépen megkérsz, talán lemondok a húgod kezéről!- vetette oda dühtől kékülő fiúnak.

 - „Kedves” Castiel! „Nagyon szépen megkérlek”, hogy ne rontsd itt a levegőt! Ez csak és kizárólag a húgomra és rám tartozik! Te melyik vagy a kettő közül?- most lesokkoltam! Még sosem láttam a szarkasztikus és enyhén bunkó énjét, de tetszik! Legalább jobban hasonlítunk egymásra.

 - Szerencsére egyik sem – válaszolta vigyorogva a vörös és már át is karolta Ambert. What the…? – És az alku nem érvényes, mert a hugicád jobb nő annál, hogy csak úgy hagyjam kicsúszni a kezeim közül!- Hazudik!!! Olyankor mindig a füle mögé tűri a haját… Persze ezt senki sem tudja rajtam kívül, szóval a termet betöltötte az emberek sutyorgása, míg a testvérpár csendben emésztgette az elhangzottakat. Amber annyira vicsorgott, hogy az összes fogát láthattuk. El tudom képzelni, hogy mit gondolhat: „Egye meg a sárga irigység a többieket, mert Castielt már az ujjaim köré csavartam!” Most jött el az a pont, ahol Amber kihasználja Cassie közelségét.

 - Én mondtam Nathanielnek, de nem használt! Még jó hogy itt vagy nekem!- sipítozta és Cas nyakába omlott. De várjunk csak… mit csinál?! Ez lesmárolja Castielt! Na, jó, inkább csak egy hosszú szájra puszi, de akkor is… A teremben mindenki tátott szájjal bámul, még Nath is hüledezik. Be kell vallanom, én is. A legviccesebb, ahogy bátyókám reagált az első pár másodpercben. Szemei tágra nyíltak, de nem esett ki a szerepéből. Profi. Jut eszembe: hol a popcornom?? Milyen kár, hogy ezt nem örökítettem meg! Pedig biztosan sokan fizettek volna azért a képért, különösen, ha photoshop-pal lecserélem Ambert…. Fene! 

      A „csóknak” hál’ Istennek vége, mert már azt hittem, kihányom az előbb magamba tuszkolt nutellás szendvicset. A „szerelmespár” arcán fülig érő vigyor húzódott, bár mindkettejüké mást tükrözött.

Amber: „Egek, megcsókoltam Castielt! Ezt kapjátok ki!”

Castiel: „Pfffffff, Nathaniel már Okoskává változott! Egyszer lehet, hogy ő is fejen állva fogja végezni, ha elrúgom őt a…”

Na, igen, ezek azok a ritka pillanatok, amiket kár kihagyni! Szegény Candy! Lesz mit mesélnem, az biztos! Nathaniel megfordult és menni készült, de megtorpant:

  - Ennél azért jobbat is találhattál volna!

Nem tudom, hogy kinek is szólt valójában, de szerintem bármelyiküknél megállná a helyét. Mikor elment az asztalom mellett, egy végtelennek tűnő pillanatig rátaláltunk egymás tekintetére. Végül én sütöttem le a szemem, és elkezdtem összeszedni a cuccaimat, mert perceken belül becsengetnek. Újabb 45 perc szenvedés… Hetedik óra, polgári ismeretek. Szuper-szónikus! Ennél már csak egy kiadós dupla töri vagy egy német tz lehet jobb. Apropó, német. (FIGYELMEZTETÉS: flashback következik!

      Mikor Mrs. White elfoglalta kedvenc székét, arra a drága Melody-ra bízta a dolgozatok kiosztását. Természetesen a kelleténél többet időzött Nathaniel padjánál, ami hihetetlenül zavart. Ő a legnagyobb ellenfelem, ha szívügyekről van szó. Az sem könnyít a helyzetemen, hogy Nath a DÖK elnök, Mel pedig az elnökhelyettes. Meg persze az sem az én malmomra hajtja a vizet, hogy hosszú, fényes haja van, ami barna, mint a…. nem jut eszembe egy szalonképes hasonlat sem, szóval lapozzunk. Ott van még az az átható zöld szempár és az okossága. A legokosabb lány az évfolyamban. És németből sem olyan sötét, mint egyesek (igen, magamra céloztam). Szóval ennyi… Az előbbi produkcióm pedig… Enyhén szólva nem segít a helyzetemen. Az én padomhoz ért. Mikor megláttam a feladatokat, az első reakcióm az volt, hogy nekem biztos lapot osztott, mert ez nem németül van, hanem arabul, vagy inkább kínaiul. Végül beletörődtem a sorsomba és a szerencsémre hagyatkoztam. Még jó, hogy feleletválasztós teszt, másképp esélyem sem lett volna. Természetesen nem kaptunk rá egész órát, 10 perc után összeszedték. Én pedig a továbbiakban máshol jártam. Egészen pontosan Csodaországban, ahol valamilyen csoda folytán Nath engem hívna randira és nem azt a kis… izét! És a nap további része is hasonlóan unalmasan telt, egészen ebédszünetig. Azt pedig már ismeritek…

       Tehát, vissza a polgárihoz! Természetesen kifogtuk a legszörnyűbb tanárt az egész iskolában, aki egész végig a politikáról és hasonló „érdekességekről” beszél, majd végül felad egy 200 szavas esszét házira, amit persze osztályozni fog. Na, igen. Ő mindig ki tudja választani azokat a témákat, amelyek elől legszívesebben sikítva menekülnék. Ma viszont nem lesz annyira szörnyű, úgy döntött, hogy „ha már egyszer péntek van, tartsunk egy laza órát”. Támogatom az ötletet. Valami filmvetítést tervez az infó teremben. Bevackoltam magam a hátsó székek egyikébe, és lehunytam a szemem…

*****************************************************************

Egy sötét erdőben vagyok és futok. Legalábbis, futnék, ha nem érezném mázsás súlyként a lábaimat. Rettegek attól, hogy az a valaki, vagy valami utolér, viszont Ő gyorsabb nálam. Kiáltanék, de nem találom a hangom. Elvesztem.

 - Megvagy!- nevet fel egy reszelős hang a hátam mögött. Elhatározom, hogy megfordulok, és farkasszemet nézek vele…

*******************************************************

    A csudimudiba! (Ezt Miharutól tanultam: ha nem akarsz káromkodni, mondd, hogy „a csudimudiba!”) Már megint nem láttam az arcát! Pedig ennyire közel voltam hozzá…!

  - Elaludtál?- kérdezte mellettem Rosa. Alig beszéltünk, amióta Lys hazaköltözött a szüleihez, holott régebben egész jóban voltunk. Kíváncsi vagyok, mi lehet vele és Leighel (*nem tudom, hogy kell írni a ragozott alakot, bocsi*), úgy tudom, még együtt vannak. Csodálkoznék, ha tényleg összevesznének, mert már nagyjából 3 évet tudnak maguk mögött. Leigh nem ment el, őt ideköti a munkája, lakása és persze Rosa. Hiányzik Lys, gondolom nekik is, de azt hallottam, hogy visszajön, ha apukája jobban lesz, és már el tudja látni a ház körüli munkákat. Mert ugyebár ők nyuszifarmon élnek. Milyen jó lehet! Egyszer én is elmennék ahhoz a sok nyuszihoz, és halálra dögönyözném őket (persze csak képletesen). Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy majdnem elfelejtettem válaszolni. De csak majdnem.

 - Aham…- nyögtem két ásítás között.

 - Ez a film tényleg dögunalmas!

 - Mit is nézünk egyébként?

 - Ha én azt tudnám… valami háborús izé… - na, igen, a tanár úr tanítja a törit is, nem csoda, hogy valami ilyesmivel állt elő. Diszkréten a telefonom kijelzőjére pillantottam… Már csak 15 perc van hátra. Ilyen sokat aludtam? Szuper!

 - Egyébként, mi újság Veled? Már ezer éve nem beszéltünk – törte meg a csendet ezüsthajú osztálytársam. Viccesen nézhetünk ki így egymás mellett: hollófekete és hófehér. Az ász kombó.

 - Hmm, semmi különös és Veled? – most tényleg nem jutott eszembe semmi, amit érdemes lenne megosztani bárkivel is. Kivéve persze Candy-t, ő mindent tud rólam. Ráadásul tudom, hogy ha rákérdezek a hogylétére, akkor annyit fog csacsogni, hogy észre sem vesszük, máris elrepült az idő. És nekem most épp erre van szükségem.

 - Képzeld, kaptam egy gyűrűt Leightől!- kezdett bele a mesélésbe. Várjunk csak!

 - Eljegyzett?- néztem rá hitetlenkedve.

 - Jaj, nem, dehogy! Ez csak a múltkori helyett van, ami elveszett!

 - Úgy emlékszem, hogy azt még együtt találtuk meg…

 - Igen, de azóta még egyszer megtörtént, és már nem igazán bízom benne, hogy előkerül – kis hatásszünet – De nézd! Hát nem gyönyörű?- úgy tartotta a fény felé legújabb szerzeményét, hogy megcsillanjon az az ezernyi apró kristály, ami díszíti. Valóban gyönyörű volt.

 - Hűha! Ez tényleg… nem találok szavakat! Nekem mikor lesz olyan pasim, akitől ilyet kapok?- panaszkodtam. Persze ő annyira elmélyült az ékszer tanulmányozásában és minden bizonnyal kellemes emlékeiben, hogy engem meg sem hallott. Egy darabig még áradozott a gyűrűjéről és arról a hihetetlenül romantikus randiról, aminek fénypontja az ajándék átadása volt. Én pedig helyeseltem, néha kieresztettem egy „nahát!”-ot, és véget is ért a tanítás. Mindenki egyszerre akart kitódulni azon a 90 cm széles ajtón, aminek hangos jajveszékelés és kis híján tömegverekedés lett a vége. Elköszöntem Rosától és sikerült összetűzések nélkül kislisszolnom a teremből. Végre mehetek Candy-hez!

     Már éppen le akartam térni a suli melletti kereszteződésben, amikor valaki dudált. Először azt hittem, hogy nem is nekem szól így tovább mentem. De egyre türelmetlenebb és követelőzőbb lett az a hang, így megfordultam.