4. fejezet: Egy hosszú éjszaka

              

 - AZONNAL ENGEDJ BE! – üvölti az ajtóm előtt álló, rohadtul dühös Vörös.

 - LEA NEM VICCELEK! MOST ENGEDJ BE VAGY BETÖRÖM EZT A ***** AJTÓT!!!  

Édes gyermek Jézus, mit tettem? Most tanácstalanul kuporgok a sarokban. Afelől semmi kétségem sincs, hogy ha tényleg begurul, gondolkodás nélkül törné be az egyetlen akadályt, ami közénk áll, mégsem merek odaállni elé. Biztos vagyok benne, hogy azonnal a torkomnak esne. És ezt csak a gyerekes bosszúállásomnak köszönhetem. (FIGYELMEZTETÉS: flashback következik!)

      Castiel kocsija éjfél után kanyarodott be a felhajtóra. Nem volt egyedül. Mikor rájöttem, hogy azzal a csajjal mire készülnek, azonnal berohantam a szobájába és kétségbeesetten szedtem össze a kamerákat. Az egyikre azonban már nem maradt időm, a lépcső nyikorgása visszavonulót fújt. A fürdőn keresztül menekültem, mert az a helyiség közös, mindkettőnk szobájából nyílik ajtó. Csak reménykedtem benne, hogy nem szúrják ki a kastélyba rejtett szerkezetet. Feszült figyelemmel hallgattam a beszélgetésüket:

 - Jé, Cas, volt halad?

 - Aha… Igazából közös volt a húgommal, de kisajátítottam. Ez titok, ne mondd el neki! – A kis….! Ráadásul az sem nyugtatott meg, hogy arra a halra terelődött a szó.

 - Nekem is volt. És neki is volt kastélya – hallottam a hangján, hogy mosolyog – A tiédet hogy hívták? Várj…. EZ MI? – francba… - CASTIEL? EZT NEM MONDOD KOMOLYAN! TE PERVERZ VADÁLLAT!!

Ez nagyon nem jó. Ez nagyon, nagyon nem jó!! Ajtócsapódás és gyors lépések hallatszottak.

 - Kérlek, Carrie, várj!

 - CASSIE VAGYOK!

 - Ööö, izé, még jó… én tudom, csak… megbotlott a nyelvem… de nem is ez a lényeg! Ez nem az, aminek látszik!

 - Nem? Pedig nekem nagyon is úgy tűnik, mintha egy kis homemade pornót szerettél volna a beleegyezésem nélkül! Ez undorító!

 - Mint már mondtam, ez nem az….

 - Hagyj békén! Ne.. NE ÉRJ HOZZÁM!

A csaj elrohant, Castiel utána, de végül csak visszatért. Mondanom sem kell, egyedül. Nekem befellegzett! Azonnal fordítottam kettőt mind a bejárat, mind a fürdőszoba zárján.

      És azóta is itt dörömböl. Szeretnék most elsüllyedni. Hogy lehettem ennyire idióta?! Az örökös csipkelődésünknek most nagyon nem lett jó vége. Mindketten megszívtuk. És ha most Castiel bejön – márpedig be fog – akkor majd vihettek rózsát a síromra, mert itt és most meghalok. Elszúrtam a találkáját, ez főben járó bűn. Nem mintha annyira fontos lett volna neki az a lány… Hogy is hívják? Cassie?

Piroska már bevadult: rugdosott, csapkodott és káromkodott ezerrel. Csoda, hogy még épségben van az az ajtó. Ha nem az emeleten lennénk, már rég kimásztam volna azon az ablakon. Hogyan tudnék kimászni rajta úgy, hogy ne törjem ki a nyakam? Csendben kisomfordáltam az erkélyemre és lenéztem. Hú, ez aztán magas! De épp itt van a szeméttároló… Talán… Talán, ha éppen abba esnék, nem is ütném meg magam annyira. Meg már nem is lenne annyira magasan… Ahh, kit akarok hülyíteni?

      Egyébként ez az egyetlen erkélyes szoba a házban. Amikor 6 évvel ezelőtt Párizsba költöztünk, épp a Rapunzeles korszakomat éltem, így addig hisztiztem, amíg nem kaptam egy erkélyt. Most nagyon szükségem lenne egy olyan aranyhajra, amit kötélként használhatok…

 - NYISD MÁR KI! – ordít Castiel. Egye fene, a nyaktöréssel még mindig jobban járok, mint vele. Döntöttem: ugrok. De nem ilyen szerelésben!

       Na nem azért, mert egy kis plázacica vagyok, csak nem hinném, hogy a rövidgatya - pántos póló páros túl jó választás lenne egy kiruccanásra a hideg éjszakába. Mert több mint valószínű, hogy az időmet a parkban fogom múlatni, hisz senkit sem fogok hajnalban felriasztani. Ez az én hibám, viselnem kell a következményeit. Vicces, hogy pont ezt gondolom, miközben azon gondolkodom, hogyan szökhetnék meg a felelősség elől, de valljuk be: egy gyáva nyuszi vagyok. Főleg, ha a bátyámról van szó. Vele nagyon nem jó ujjat húzni. És most túlléptem minden határon.

      Sajnos itt nincs semmilyen kabát, meg kell elégednem azzal a vastag kötött pólóval, amit még a nagyitól kaptam. Ha „fázáselkerülő bűbájt” eresztett rá, talán még lesz is esélyem tüdőgyulladás nélkül túlélnem az éjszakát. Ha már itt tartunk, felkapok egy sálat is. Cipő! Igen, arra is szükség lesz. Kell itt lennie valaminek… Pff, csak egy nyári balerinacipőt találtam. Sebaj, a semminél ez is jobb. Innentől már nincs visszaút. Telefonomat a zsebembe süllyesztem pár euróval együtt. Cas már nagyon türelmetlen. Most, vagy soha! Alig hogy kilépek, már vacogok is. Ez nem jó. Újabb dörömbölés, én pedig átdobom a lábam a korláton. Kezeimmel még erősen kapaszkodom, a szívem ki akar szakadni a helyéről. Nincs merszem leugrani. Szeretnék, de nem merek. A mélybe meredek, próbálom kiválasztani a kuka legpuhábbnak kinéző pontját. Hogyan is van a toronyugróknál? Lábujjhegyre kell érkezni és kezet a testhez szorítani? Nézhettem volna gyakrabban az olimpiát… Mindegy is, három….. kettő….. kettő és negyed…….. kettő és fél……….. a fenébe is! UGRÁS! Mondom UGRÁS! Na jó, most már tényleg! UGRÁS!

      Gyorsabban földet értem, mint gondoltam. Viszont halknak nem volt mondható az akció.  Kikecmeregtem a nagy rakás szemétből, és mint a villám, megindultam. Azt nem tudom, hová, csak el innen. Jelenleg az a legfőbb, hogy Castiel ne találjon rám. Ha így állunk, a park talán mégsem a legjobb választás. Ha Piroska lennék, hol nem keresném a húgomat? Megvan! A suliban!

      Ha valaki reggel azt mondja, hogy hajnali… egészen pontosan 1:35-kor útban leszek a Sweet Amoris felé, akkor a képébe röhögök. Most mégis oda tartok. Már csak két saroknyira vagyok, az utcák teljesen kihaltak. Ha hinnék ilyesmiben, most biztosan attól paráznék, hogy letámad egy vámpír… De ez hülyeség, maximum egy piás, vagy éppen pedofil őrült áldozata lehetek. Vagy esetleg egy késmániás sorozatgyilkos… De miért is gondolok én most ilyenekre? Már látom az épületet. Álljunk meg egy percre! Miért… miért világít? Ki van ott még ilyenkor is? Az igazgatónő? Kizárt! Valamelyik tanár? Esélytelen! Komolyan ki az a… ohh, asszem tudom. Nathaniel. Talán nem venné észre, ha csak simán leülnék a kinti padra. Vagy ha csendben lelopóznék az alaksorba.. Nincs nálam a kulcsom, szóval remélem, hogy nyitva van.

      A nehéz kovácsoltvas kapu nyikorgása valahogy most kísértetiesebb, mint általában. Biztosan csak a sötét teszi. Ninja módra végiglopakodtam a folyosón, majd lefutottam a lépcsőn. Van isten! Bevágtam magam mögött az ajtót (azért nem túl hangosan) és leheveredtem az egyik régi tornamatracra. Tök kényelmes. Szeretem ezt a helyet. Gyakran jártunk ide akkoriban, amikor még itt volt Debi. Igazán jó barátnők voltunk, de elég durván elcseszte azzal, hogy lelépett. Sajnos Cas nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szerzett, még mindig nem heverte ki teljesen a szakítást. Ezért is ilyen bunkó. Pedig akkoriban még normális volt. Legalább nem látjuk többet azt a csajt. Remélem. De azért volt jó is a kapcsolatukban: a banda. Nevünk az nem volt, mert nem jutottunk közös nevezőre. Cas és én gitároztunk, Deborah énekelt, Lys pedig üvöltött, azaz „hányáshangokat adott ki” Candy anyukája szerint. A dobosunk Castiel egyik haverja volt. Kár, hogy dobra már nem írattak be minket anyáék, pedig szívesen megtanultam volna. Nagyjából minden féle hangszert kipróbáltunk, de a legtöbbet egy hétig se bírtuk. Például ott volt a szaxofon és a citera. Na ezek egyik sem nyerte el a tetszésünket. Én kijártam a zongorát, viszont a tesóm nem akart „billentyűs köcsög” lenni. Az egyetlen, ami mindkettőnknél megmaradt, az a gitár volt. Pedig a dob sem lett volna rossz. Emlékszem az első hetekre… (FIGYELMEZTETÉS: flashback következik!)

      Tavaly egy vírus leterített a lábamról, szóval a kanapén TV-ztem és már szétuntam az agyam, mire a Vörös hazaért. Úgy vetődött rám, mint egy kretén duracellnyuszi pár energiaital után.

 - Hé hugi, csináljunk egy bandát!

 - Bandát?

 - Ja, egy bandát! Debi az énekes, mi gitározunk, az egyik haverom meg dobol! Na, mit szólsz? – úgy meredt rám, mint a messiásra. Legutóbb akkor volt így felpörögve, amikor… nem, még SOHA nem volt ennyire felpörögve.

 - Öhm, izé… nem is tudom… egyáltalán ki az a „Debi”?

 - Ő az egyik osztálytársam.

 - Már tudom! Nem ő az a tetkós csaj, aki mindig pucsít?

 - De, igen, ő lesz az.

 - Hát oké, bár én nem igazán tudok játszani.

 - Ugyan már! Nem vagy annyira szörnyű… Akkor csináljuk?

 - Csináljuk!

Másnap Castiel összecsődítette a csipetcsapatot nálunk, mivel én még mindig nem mozdulhattam ki a házból. Beszélgettünk, próbáltunk összehangolódni, és véleményem szerint sikerült is. Aztán nem is hallottam az egészről a betegségem hátralévő részében. Mikor visszamentem a suliba, Debi öreg barátnőjeként üdvözölt, és kiderült, hogy Nathaniel rábólintott, hogy a pincében próbáljunk. Nem mellesleg a banda bővült még egy taggal: Lysanderrel. Itt kezdődött a barátságuk Cassal. Na meg velem. Hamar megkedveltük. Ki se néztük volna belőle, hogy képes kiadni ilyen hangokat. Ő írta a szövegeket is, így tényleg király zenéket tudtunk összehozni. Ó, és Cas összejött Debbel. Hihetetlenül jól megvoltunk addig a napig, amikor Debi elmondta, hogy egy menedzser látta az egyik videónkat YouTube-n és hajlandó lenne a szárnyai alá venni őt és Cast. Igen, hatalmába kerített minket, a többieket a zöldszemű szörny és onnantól kezdve kerültük a szerencsés párost. Hármasban kajáltunk, meg ilyenek, és nagyon csúnya szemmel néztünk rájuk. Ami így utólag nagy hülyeség volt, de akkor vérig voltunk sértve. Ők pedig gyakoroltak és gyakoroltak, és egyre jobbak voltak. Aztán Debi kiebrudalta Cast a bizniszből és lelépett, hogy a karrierjére koncentráljon.

      És ennyi. Cas szíve összetört (de ezt már említettem) én meg örökre megutáltam azt a némbert, amiért ezt tette a bátyámmal. Soha nem bocsátom meg, ha a szeretteimet bántják. Már majdnem el is felejtettem, hogy miért is ülök itt. Olyan nyugodt minden. Kíváncsi vagyok, mi lehet most otthon. Cas még mindig az ajtómon dörömböl? Vagy esetleg már betörte és most minden erejével utánam kutat? Vagy talán feladta? Á, nem az lehetetlen. Soha nem ad fel semmit. Ezt is tisztelem benne. Valahogy nálam nincs meg az az akarat, ami a céljaim eléréséhez szükséges. Valójában céljaim sem igazán vannak. Ha pedig valamit végig akarok csinálni, akkor az mindig rosszul sül el. Lásd: a mostani helyzet. Még soha nem voltam ekkora bajban. Talán ellóghatnám a holnapot, aztán meg úgyis hétvége. Haza se kéne mennem, meghúzhatnám magam valakinél. De azzal csak a gyávaságomat mutatnám meg. Nem tehetem. Meg a suliban úgysem rendezne akkora jelenetet, mint otthon.

      Egyre jobban elálmosodtam, de mire végleg távozhattam volna a rémálmok birodalmába, kitárult az ajtó. Francba! Lebuktam!