- Hát te? – szólalt meg valaki az ajtónál. A
hirtelen fény annyira elvakított, hogy még hunyorogva sem tudom megállapítani,
kivel állok szemben. Na nem mintha annyira sok lehetőség lenne. Pár másodperc
múlva a szemem hozzászokott az új körülményekhez, így már teljesen kivehetővé
vált számomra a szőke fiú alakja
- Öhm, izé..
- Gondolom nem a suli hiányzott ennyire –
telepedett mellém.
- Hát nem. De
erről most nem szeretnék beszélni, ha nem baj – és a kétségbeesés hullámként
tört rám – De azért itt maradhatok, ugye?
- Nem is tudom… Nem kéne itt maradnod egyedül.
Mi lenne, ha eljönnél hozzánk?
- Ho-hozzátok? – kérdeztem vissza dadogva.
- Igen. Valami baj van?
Éééééés, tessék!
Most meg aggodalmaskodik. Még a kezét is a homlokomra tette, hogy megnézze, nem
vagyok-e lázas. Vagy csak egy ürügy volt az érintésre? Á, nem. Fejezd be a
kombinálást csajszi! Nem vagytok egy súlycsoport…
- Nem hinném, hogy beteg vagy. Akkor attól
lettél ilyen, hogy meghívtalak magunkhoz? – húzza fel a szemöldökét. Egek, ez a srác egy igazi „zseni”! Vajon
honnan jött rá??
- Nem akarok zavarni – jöttem elő az általános
kifogással – de azért Amber arcát megnézném, ahogy meglát reggel – derültem fel.
- Nos, igen, nem hinném, hogy Amber örülne. De
ez nem igazán érdekel. Mégsem hagyhatlak egy dohos helyiségben, amikor bajban
vagy. Gyere!
- És a szüleid? – ragadtam meg az utolsó
kapaszkodót a felém nyújtott keze helyett.
- Most nincsenek otthon – fenébe!
- Akkor úgy látom, nincs más lehetőségem –
adtam be a derekam és ragadtam meg a már túl régóta kinyújtott jobbját.
Tehát elindultunk Nathanielék
felé. Mivel feltűnt neki a didergésem, magamra terítette a kabátját. Persze
tiltakoztam, de már túl fáradt voltam ehhez, szóval hagytam, hogy sodorjanak az
események. Elég messze laknak, nem csoda, hogy a kis hercegnőt kocsival
fuvarozzák minden nap. Ezt most úgy mondtam, mintha rám nem ugyanez vonatkozna…
Tyűha! Az ő házuknak sincs
kisebbségi komplexusa az utcában, ez aztán biztos. Szintúgy emeletes, de míg a
miénk modern kockaház, az övék igazi kastély. Apropó kastély… Gömbi forogna a
sírjában, ha megtudná, mivel szégyenítettem meg egykori otthonát. És ha nem
szégyellném magam ezért az egészért, Cas sem tenné zsebre, amit tőlem kap az
aranyhal kisajátításáért. Nat szobája is az emeleten van, pont, mint az enyém.
Úgy látszik, ez már bevált felosztás a családoknál. A kölköket tegyük az
emeletre, ellesznek ott… Mondjuk nálunk anyuék hálója is fent van, szemközt a
mi szobáinkkal. Mellette pedig a könyvtár.
Beléptünk a normál méretű
helyiségbe. Minimalista szoba fehér falakkal, könyvespolccal (természetesen)
íróasztallal, ággyal és beépített szekrénnyel. Nekem kicsit kórházszagú volt ez
az egész, de ha ő jól érzi itt magát, akkor ki vagyok én, hogy kritizáljam?
- Feküdj le nyugodtan, majd alszom a kanapén –
törte meg a csendet, és már indult is kifelé.
- Azt már nem! – jelentettem ki – Nem engedem,
hogy a kanapén aludj miattam! Éppen elég, hogy ide pofátlankodtam… - sütöttem
le a szemem.
- Ugyan, ez nem igaz. Én hívtalak, meg
egyébként is, a kanapé kényelmesebb, mint ez a régi, rozoga ágy.
Ezt természetesen
csak azért mondta, hogy ne érezzem rosszul magam. Hát nem sikerült.
- Tényleg nem akarlak zavarni, legjobb lenne,
ha elmennék…
- Szó sem lehet róla! Annyira fáradt vagy,
hogy ha most elengednélek, az árokban kötnél ki. Így lesz a legjobb. Én alszom
a kanapén, te meg az ágyon és kész. Hacsak nem akarsz velem megosztozni.
Erre azonnal
felkaptam a fejem. Az egyszemélyes ágyában ketten… Huhh… Nem gondolta ő ezt
komolyan, csak elrettentésnek szánta. De ha tudná, hogy valójában nem is
annyira rossz ez az ötlet… Elvigyorodott, jó éjt kívánt és kiment. Már az utolsó
ébren lévő agysejtjeim is bemondták az unalmast, így épphogy csak sikerült
bezuhannom abba a bizonyos alvóalkalmatosságba és már szuszogtam is.
****************************************************************************
Egy sötét erdőben
vagyok és futok. Legalábbis, futnék, ha nem érezném mázsás súlyként a lábaimat.
Rettegek attól, hogy az a valaki, vagy valami utolér, viszont Ő gyorsabb nálam.
Kiáltanék, de nem találom a hangom. Elvesztem.
- Megvagy!- nevet fel egy reszelős hang a
hátam mögött.
****************************************************************************
Felriadok. Egyáltalán hol vagyok? Bele telik pár másodpercbe, mire bemérem
a pontos helyzetem. Ez Nathaniel szobája. Gondolta volna bárki is, hogy
valamikor itt fogok kikötni? Mert én nem. Mindennek jellegzetes Nath illata
volt. Nem túlságosan édes, mégis bódító. Talán egy kis vanília…
Le kell lépnem innen! A felismerés hirtelen jött, de muszáj eltűnnöm. Nem
sokára vissza kell mennem a suliba (bár azt nem tudom, hogy fogom kibírni az
órákat) és még amúgy is össze kell szednem a cuccaimat otthonról. A Vörös
ilyenkor még az igazak álmát szokta aludni, és most sem valószínű, hogy ébren
hánykolódik miattam. A fáradtság nagy úr. Gondolom Nath is a kanapén durmol,
szóval észrevétlenül kislisszolhatok az ajtón. Hagyok neki egy levelet, amiben
köszönök mindent. Kell itt lennie egy cetlinek… Áh, meg is van!
Határozott léptekkel indultam le a lépcsőn, a dohányzóasztalra helyeztem a
papírt (csak remélni tudom, hogy nem az az istencsapás húga talál rá) és
csendben az ajtó felé lopakodtam.
- Már mész is? – szólalt meg álmosan a hátam
mögött. Megint lebuktam.
- Köszönök mindent, de… még össze kell szednem
a cuccaimat holnapra. Vagyis, mára. Így mégsem jelenhetek meg a suliban,
ráadásul könyvek nélkül sem sokra mennék… - magyaráztam neki, hogy félálomban
is biztosan megértse.
- Igen, igazad van. Hát akkor, jó utat. Ja, és
nyugodtan vidd magaddal a kabátomat, nehogy megfázz nekem! – mosolygott rám. Ki
ez, az apukám? Úúúú, most eszembe jutott
Vampire Knight-ból Cross igazgató: „Ne hívj már igazgatónak! Apuci vagyok!”
Annyira aranyos tud lenni! Ő a kedvencem az egész sorozatban. Zero mellett,
természetesen. És kétlem, hogy tudni akarjátok, de azért elárulom, hogy szívből
utálom azt a kétszínű rohadékot, azaz Kuran Kanamét…
- Nem, erre igazán semmi szükség. Nem lakunk
messze. De azért köszi.
Már kint is
voltam a kapun és azonnal megcsapott a csípős szél. Persze, még ez is!
Egyáltalán nem lakunk közel, sőt, kifejezetten messze, de ha valami csoda
folytán Castiel még mindig fent lenne, már csak az hiányozna, ha meglátná
rajtam ősi ellensége kabátját. Azt hiszem, most úgy fogom kerülni a vörös
fejét, mint a tűzt!
Lefogadom, hogy egy óriási
jégtömbbe fagyva estem be az előszobába, amint megérkeztem. Azonnal letámadtam
a radiátort (van kandallónk is, de Castiel túl lusta ahhoz, hogy két helyen
fűtsön, szóval csak a központiban ég a tűz) és szerelmesen ölelgetni kezdtem.
Jelenleg akár még hozzá is mennék feleségül, annyira fázom. Negyed óra sem volt
elég ahhoz, hogy átmelegítsen, szóval főztem magamnak egy forró teát, és a
fűtőtesten ülve kezdtem kortyolgatni. Szerencsém, hogy Cas nincs fent. A
testhőmérsékletem végre 36 ̊C körül mozog,
lassan átlépkedtem a lépcsőfokon, de ami fent fogadott… Mondjuk gondolhattam
volna, hogy betörte azt az ajtót… A pórul járt tárgy földi maradványai a falnak
támasztva hevertek, szabad belátást engedve a szobámba, az egyetlen helyre,
ahol biztonságban lehetek, egyedül, így, hogy senki nem tör rám. Ezt az érzetet
az a pár kilinccsel ellátott deszka adta nekem. Most azonban már nincs így.
Minél hamarabb elhúzok a kellemetlen emlékek színteréről, annál jobb. Őrült tempóban
váltottam ruhát, hisz Cas bármikor felriadhat, és akkor meglátna… Uhh, már a
gondolatába is belepirultam. Mára már elég volt nekem ennyi a testvéri
szeretetből. A könyveim tőlem szokatlan módon gyűrötten és éppen olyan
összevisszaságban hevertek a táskámban, mint amilyen a világ volt az
ősrobbanást követő másodpercekben. Nehezen tudtam csak elbúcsúzni drága
egyetlenemtől, azaz a radiátortól, de egyszer minden jónak vége szakad. Egy
utolsó ölelés után átadtam magam a hideg kéjes játékszereinek.
Jóformán futva tettem meg az
utolsó lépéseket a suliba. Nem mintha nem élveztem volna a reggeli sétát, de
nem. Az egész épület kongott az ürességtől, hasonlóan, mint pár órával ezelőtt.
Csak most még Nathaniel sem volt itt. Beültem a terembe, ahol az első óra lesz,
azaz biosz. Ma „öribarim”, Melody fog prezentációt tartani a… miről is? Ah, kit
izgat? A lényeg, hogy ezért nem a laborban kell megjelennünk. Előkaptam a
telómat és a fülhallgatómat, és már csak a zenére koncentráltam. A fejemet a
padra hajtottam és próbáltam teljes mértékben kizárni a külvilágot. Ez pár szám
erejéig sikerült is, de miért is menne minden úgy, ahogy elterveztem? Valaki
gyengéden megrázta a vállam. Amint megláttam, ki hihetetlenül elcsodálkoztam.
Az emlegetett szamár!
- Lea, minden oké? – kérdezte. Még egy
másodpercig el is hittem, hogy igazán aggódik.
- Ja, persze, csak… egy kicsit fáradt vagyok –
persze, a fáradtság, fogd csak erre! Ez az Lea, csak így tovább! De mégis mit
kellett volna mondanom? Azt, hogy „figyu,
sz@rul érzem magam, mert tegnap kamerákat szereltem a bátyám szobájába, aki
felhozott valami csajt, hogy egy jót dugjanak, de a lány észrevette a
szerkezetet, és elküldte Cast a pébe. Jah, a legjobb még kimaradt! A vörös
haragja elől Nathanielhez menekültem, az ágyában aludtam, és amikor hazamentem,
az ajtóm be volt törve!” Na nem, ezt azért mégsem kötöm az orrára. Megfelel
a fáradtság is, hisz az sem hazugság. Csak éppen nem a teljes igazság.
- Aha, akkor oké. És hogyhogy ilyen hamar
bejöttél? – ez komolyan most akar velem beszélgetni? Egy év alatt szinte soha
nem szól hozzám, és pont ezt az alkalmat választja ki?
- Csak úgy. Itt nyugodtabb – igyekszem kitérni
a válaszadás alól, de érzem, hogy ez nem lesz elég neki.
- Én azért jöttem, hogy összeszereljem a
vetítőt, meg egy kicsit még felkészüljek az előadásom előtt.
- Csináld csak nyugodtan, nem foglak
megzavarni.
Csak bólintott, s
ezzel ezt a már eleve halálra ítélt csevejt lezártnak tekintettem.
Visszahajtottam a fejem a padra és elgondolkoztam kettőnk viszonyán. Mármint
Melodyval. Igazából soha nem tett ellenem semmit, mégis ellenségként tekintek
rá. Már a kezdet kezdetén bunkó voltam vele, ő mégis képes ilyen rendes lenni
velem. Talán jobban meg kéne egymást ismernünk. De nem ma, és legfőbbként nem
most.
Az emberek lassacskán beszállingóztak
a terembe és rövid idő alatt akkora zaj lett, hogy már a saját gondolatomat sem
hallom. Ilyenkor ki szoktam ülni az udvarra vagy a folyosóra becsengetésig, de
most nem kockáztatok meg egy találkát az ördöggel. A fejem már most szétmegy,
és még 10 perc van az óra kezdetéig. Még mindig a padon fekve pihenek és
pislogok ki az ablakon. Talán lehunyom a szemem pár percre, így is olyan
vagyok, mintha most másztam volna ki a sírból.
****************************************************************************
- Hé, ébren vagy? – csap rá valaki a hátamra kicsit sem kedvesen.
- Nem…
- Beszélnünk kell! MOST!
- Haggyá’ má’ – mondom nyűgös részeg módjára –
most alszok.
- Elég volt neked ennyi pihenés! Gyere a
tetőre!
- Ó, csaknem le akarsz lökni, Castiel? – meredtem
a szürke szemeibe. Mindig ikreknek tekintettem őket a sajátjaimmal, mert
teljesen megegyezőek. Hihetetlenül hasonlítunk egymásra, le se tagadhattuk,
hogy testvérek vagyunk, egészen az első hajfestéséig.
- Ha nem jössz rögtön, megteszem!
Követtem Castielt, bár tudtam, hogy nem kéne. Semmi jót nem ígér, ha ki
akar vezetni a diákok közül. Bevallom: félek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése