3, fejezet: A bosszú - Első (és egyben utolsó...) felvonás

Castiel fekete BMW-jével találtam szembe magam. Na, igen. A 18. szülinapjára kapta anyáméktól, bár nem értem, minek. Még egy öreg Lada is felesleges neki, amikor pár percre lakunk a sulitól, nem hogy egy ilyen luxuskocsi. Remélem, majd én is hasonló kaliberű ajándékra számíthatok. A vörös lehúzta az ablakot, ebből beszélgetés lesz…

 - Cső!

 - Szorulj bele!

 - Hazavigyelek?

 - Kösz, de nem haza megyek. Még beugrok Candy-hez.

 - Mert?

 - Mit érdekel az téged? Amúgy beteg, kell neki a lecke.

 - Ő mindig is beteg volt…

 - Hé! Ne szóld le a barátnőmet! Te sem vagy normálisabb, sőt!

 - Na gyere, szállj be, eldoblak hozzájuk.

 - Oké, de csak mert nincs kedvem gyalogolni.

       A nyirkos, őszi levegő után felüdülés a fűtött autóban ülni. Hihetetlenül kényelmesek ezek a bőrülések, ráadásul a sok hangfalnak köszönhetően szuper a zene hangzása is.

 - Mi volt az a jelenet az ebédlőben? – kezdtem a vallatást.

 - Csak egy kis szívatás. Bár láttad volna Ambert, miután mindenki lelépett! Az arckifejezése minden pénzt megért! – ez kezd érdekes lenni…

 - Mi történt?

 - Még mindig olyan idiótán vigyorgott, én meg késztetést éreztem, hogy letöröljem onnan. Gondolom rájöttél, hogy az egész közjáték Nathaniel kedvéért volt…

 - Naná! Nem vagyok hülye… - vágtam közbe.

 - Ne szakíts félbe! Szóval, megveregettem a vállát és valami ilyesmit mondtam: „Marha jól játszottad a szerelmes liba szerepét, nekem még nem megy ilyen jól. De azért valamennyire hihető volt, nem?” – uuuuu, ez azért még tőle is erős volt! Bármennyire is utálom azt a csajt… - Eléggé megsértődött, mert csak ennyit mondott: „Hát igen, még gyakorolnod kell. Fényévekkel jobb vagyok nálad!” És lelépett. Ennyi.

 - Gondolod, hogy a térfigyelő kamerák rögzítették?

 - Száz százalék… De nincs hozzáférésem, szóval így jártál. Hacsak, nem szerzed meg valahogyan a „hercegedtől”.

 - Jó vicc… De azért nem gondolod, hogy ez kicsit sok volt?

 - Tudod te, hogy milyen szörnyű volt az a…. a… szóval tudod… - még a fejét is megrázta, hátha így kiszáll belőle a rossz emlék – valahogyan muszáj volt viszonoznom. Örüljön, hogy nem a nagyérdemű előtt tettem, az nagyobb égés lett volna.

 - Igaz, megérdemelte – nyugtáztam – De azért őrült vagy, hogy belementél ebbe a játékba.

 - Te sem vagy kevésbé őrült! Mázlid, hogy jól áll nekem a monokli!

 - Monokli? Hol? Ha nem mondod, észre sem veszem!

 - Holnapra csúnyább lesz. Azért elég szép ütés volt…

 - A tipikus példa arra, amikor a tanítvány felülmúlja mesterét – vigyorogtam.

 - Azért ott még nem tartunk! –próbálta elfojtani a kuncogását, de nem igazán sikerült.

 - Még! – vágtam rá.

Az út további (nagyjából 2 perces) része a zene élvezetében ment. A rock-klasszikusok bárhol megállják a helyüket.

      Becsengettem. Egy aranyos, virágoskerttel és fáról lelógó hintával ellátott földszintes házban élnek, ami még egy mesekönyvbe is beleférne. Teljesen idillikus. Elképedtem, mikor Candy ajtót nyitott, hisz még soha nem láttam ilyennek. Mindig rendezett levendula színű haja most kócosan lógott egészen a derekáig Még az az egyetlen fekete tincs sem volt begöndörítve, simán hullott az arcába. Smink sem volt, csak az a három pötty a bal szeme alatt. Egyszer én is szeretnék egy tetkót, de még nem tudom, milyet. Viszont a legdurvább, ami rögtön szemet szúrt az, hogy nem volt rajta a fehér cicafüles hajpántja. Otaku barátosném azért hordja azt a kiegészítőt, mert ez kedvenc meséjének, a Kamisama Hajimemashitának főszereplőjét, Tomoe dono-t szimbolizálja. Ő egy félig róka, félig ember izé. Ne nézz így, még nem láttam a mesét! De már kívülről fújom a tartalmát, hisz elég sokat mesél róla. Aztán ott van még vagy száz anime és manga, amire most nem térnék ki külön.

Aztán ott volt még az öltözéke: a szokásos ing és obszidián kitűző helyett most fürdőköpenyben jelent meg. Elhiszem én, hogy emlékeztet Tomoe kimonójára, de akkor is.

 - Veled meg mi történt? Most másztál ki az ágyból?

 - Aham, valami olyasmi… Legalább most sokat pihenhetek – mosolyodott el viharverten. Tényleg sza… izé, rosszul néz ki.

 - Pedig azt hittem, hogy még a pizsamád is egy ing – nevettem.

 - Á, az nem lenne kényelmes – csatlakozott. Végre beinvitált, így lerúghattam a bakancsomat az előszobában. Jobbra az első ajtó nyílik a szobájára, már úgy ismerem ezt a házat, mint az otthonomat. Nem sokat gondolkoztam, csak simán beléptem a kis szentélybe. Bár ne tettem volna! Megtorpantam az ajtóban és félve néztem körbe. WOW! Használt papírzsepik minden mennyiségben, és a már megszokott poszterek mellett egy újdonság. Életnagyságú karton Tomoe? Ezeken kívül semmi különös nem volt, a szétdobált cuccokhoz és a gyakori szobaátrendezéshez már hozzászoktam. De azért azt a bábut nem hagyhattam szó nélkül! Hulladékhalmokon keresztülszlalomozva átkaroltam a „lakótársát” és úgy hevesen mutogatva kezdtem mondani:

 - Ez komoly? Egy életnagyságú Tomoe? Mikor? És Honnan? Egyáltalán kitől?

 - Igen, ez halálosan komoly! Tudod, ő a lelkitársam! – ezzel egy tesztre célzott, amit még régebben töltöttünk ki. Nekem Mizuki jött ki – Szóval: tegnapelőtt érkezett Kínából és az eBay-en rendeltem.

 - WOW! Ez aztán a… a…

 - Nem találsz szavakat, mi? – nevetett fel. Imádom ezt a nevetést, mert engem is arra késztet, hogy kövessem a példáját. Ezért tudunk mi mindenen elkezdeni röhögni.

 - És mennyibe került?

 - Nem volt drága. Csak 30€. – „csak”… Kezdem úgy gondolni, hogy Castielnek igaza volt.

 - Persze, egy életnagyságú karton mesehősért miért is lenne sok, nem igaz?

 - Jól van, és te, amikor megvetted azt a gitárt 400€-ért, csak mert aláírták a kedvenc bandád tagjai?

 - Az más… - valójában 426€ volt, de nem fogok akadékoskodni… És a Crown The Empire-ről volt szó! Egyszerűen muszáj volt megvennem! Még hozzá illő pengetőm is van, amire a jelük van festve.

 - Persze… - morogta – Sok leckét kaptunk?

 - Nem, csak ennyi… - kotortam elő a táskám aljából a lapot, amire felírtam.

 - Szuper, köszi. Remélem nem maradtam le semmi izgiről.

 - Ó, ha te azt tudnád!

Innentől kezdve már leállítani sem lehettet, szabályos szómenésem volt, a legrosszabb fajtából. Mindent elmondtam neki, bár szerintem elég lett volna fele ennyire részletesen előadnom, de kit nyom az? Vele semmi nem történt. Csak aludt és mangát rajzolt. Egész jól megy neki, ha van egy jó sztorija, azt általában ilyen formában veti papírra. Ráadásul már valamilyen számítógépes programmal is megtanult dolgozni. Nagyon jól elbeszélgettünk, de azért bökte a csőrömet a kitűző hiánya. Meg amúgy is kíváncsi voltam, hol tartja.

 - Hol van most a kitűződ?

 - A kitűzőm? Ott, az ékszerdobozban – mutatott egy kisebb komódra.

 Felpattantam és zsákmányszerző körútra indultam. Egy faragott fadobozka volt díszes vasalással. Csak három dolog volt benne: három majdnem teljesen egyforma, fekete kitűző. Szóval váltogatja őket?

 - Ezek mik? – huppantam vissza mellé a dobozzal a kezemben.

 - Kitűzők. Miért minek látszik?

 - Nem úgy értem, nem vagyok vak… mind obszidián?

 - A-a, ez itt az obszidián – mutatott a bal szélsőre – A középső ónix a harmadik pedig fekete opál.

 - És ezeknek valami mágikus hatásuk van?

 - Neeeem – nevetett – a kedvenc könyvsorozatomból vannak. Tudod, J. L. Armentrout… Az első rész az Obszidián, amiről már meséltem is. Az a kő öli meg az arumokat, a gonoszokat. Aztán az Ónix a második rész, ami meg árt a luxeneknek, azaz Daemonéknek. És a végén az Opál, ami segít megőrizni a Katy féle hibridek erejét. Emlékszel?

 - Rémlik valami… És hogyan különbözteted meg őket?

 - Mindegyikben van valami apró eltérés – magyarázza –Az obszidiánban például van egy apró fehér pötty, az Opálban pedig, ha úgy fordítod, látod, hogy van egy narancssárga törés, itt.

      Ezek után már csak mesét nézünk és hazaindultam. Szinte el is feledkeztem a bosszúmról. Ha „ő Pirossága” nincs otthon, felszerelem a kamerákat. Igen, nekem még olyanom is van! Pár éve vettem magamnak a fotókon összegyűlt pénzen. Jelenleg a szekrényem alján csücsülnek bevetésre várva. De még a lesifotózási mániámról sem meséltem! Akkor majd most. (FIGYELMEZTETÉS: flashback következik!)

       

        Az egész tavaly előtt kezdődött, Cas már akkor nagymenő nőcsábász volt. Nem is gondoltam, hogy ez lesz abból, hogy csináltam róla egy alvós képet. Résnyire nyitva volt az ajtója éjszaka, gondoltam, bekukkantok. Olyan édesen szuszogott, hogy muszáj volt megörökítenem. Aztán suliban az egyik lány elkezdte nézegetni a telefonomon a képeket, és meglátta a kis aranyost. Könyörögni kezdett, hogy küldjem át neki, persze én megtagadtam tőle, hisz mi van, ha ő is továbbadja és Cas meglátja? Aztán már azzal is kapálózott, hogy fizetne érte. Elkezdte előszedni a pénzét (2€), még a kezembe is nyomta, csak küldjem át neki. Aztán meguntam a nyomulását, úgyhogy megkapta, amit akart, de hosszú távon bántam meg. Másnap rám rontott még pár barátnője, hogy ők is szeretnék a fotót, és természetesen nem ingyen akarják. Csak abból a képből összegyűlt 15€-m. Elhatároztam, hogy több képet fogok készíteni a bátyusról és felkeresem ezeket a csajokat.

      Mára már nagyon jól megy az üzlet, egyre többen válnak törzsvásárlókká. Csoda, hogy még nem buktunk le! Általában aukciókat rendezek az alagsorban, a kezdőösszeg általában 5€ körül van. Az eddigi legértékesebb képem 56€-ért kelt el. Röhej, hogy mit meg nem adnak értük ezek az idióta lánykák… Lehet, hogy majd a felvételből is tudok kiszedni használható részeket. Majd meglátjuk.

      Belépve a házba azonnal megütötte a fülem a hangos zene. Nincs szerencsém, itthon van. Marilyn Manson-tól a Personal Jesus szólt a hangszórókból. Felszaladtam az emeletre és bementem Castielhez. Csak simán leheveredtem mellé az ágyára. Ölében laptop, megnyitva a Facebook.

 - Csak hogy hazaértél, már azt hittem, elraboltak. Mondjuk, nem hiányoztál volna… - ó, és nekem mennyire nem hiányzott ez a bunkó éned, Piroska! De azért csak aggódtál értem.

 -  Elvoltunk.

      És ennyi volt a nagy beszélgetés, kb. egy órán keresztül nem szólaltunk meg. Ő interetezett, én meg néztem. Jobb dolgom úgyse volt, amíg itthon volt. Aztán egyszer csak felpattant és a ruhásszekrényéhez sietett. Ledobta a pólóját, aminek következtében látszott, mennyire… vézna. Igen, izom még csak nyomokban sem volt felfedezhető rajta, de legalább háj se. Na nem mintha felkavart volna a látvány, de muszáj volt beszólnom neki.

 - Nem a megfelelő lánynak sztriptízelsz, Piroska. Más lehet, hogy még örülne is a gebe tested láttán, de tudod…. én nem – élcelődtem. Utálja, ha Piroskának hívom, azt meg pláne, ha felhívom a figyelmét a nyilvánvalóra. Pár pillanatig habozott, hogy mit szóljon vissza.

- Tudom én, hogy élvezed, te kis perverz, de el kell hogy szomorítsalak: köztünk nem lesz semmi – vigyorgott azzal a szörnyen idegesítő, szexinek titulált féloldalas mosolyával, és már tudtam, mire készül.      

     Hozzávágtam pár párnát és menekülőre fogtam, de nem is ő lett volna, ha ezt engedi. Elkapta a derekamat – a legérzékenyebb pontomat – és csikizni kezdett. Kicsi korunk óta kínoz ezzel, mert tudja, hogy mennyire nem bírom. Már sikoltozásnál tartottam, miközben még mindig próbáltam kiszabadulni a karmai közül. Miért is sikerült volna. Visszahúzott az ajtóból, amit bezárt! Ez mekkora egy szemétláda!! Az egyetlen menekülési útvonal az ablak maradt, viszont én nem tudok repülni, tehát az is kizárva. Itt fogok kinyiffanni! Valahogy sikerült kibontakoznom a „halálos szorításából”, viszont nem tudom, hová tehette a kulcsot. Körbe-körbe rohangáltunk a szobájában, de a kondim nem elég jó. Elkapott és már-már készültem az újabb csikizési hullámra, viszont ő csak megölelt, felkapott egy pólót és bejelentette, hogy elmegy. Meg sem kérdeztem, hová, nem igazán érdekelt. Az a lényeg, hogy fel tudom szerelni a kamerákat.

      Mikor végre valahára lelépett, max hangra kapcsoltam a hifitornyomat és beraktam a legaktuálisabb zenét: Crown The Empire-től a Johnny’s Revenge-t. Üvöltöttem a zenével együtt, miközben a szekrényemet túrtam fel a kis kartondoboz után, amibe elhelyeztem a….. Meg is van! Hová helyezhetném el a szobájában, ahol soha nem találná meg? Az egyik mehet a könyvespolcra, oda úgysem nyúl soha. Komolyan, már nagyjából 2 cm vastagon áll ott a por! Sikerült úgy körbevennem az egyébként tök jó könyvekkel a kis szerkentyűmet, hogy az sehonnan sem volt észrevehető, ő viszont látott mindent. A másik az akváriumba megy. Régen volt egy hala, de miután meghalt, az akvárium üresen és magányosan álldogál a polcon. Nem mellesleg ebbe rejtette bele az előbb azt a híres-neves szobakulcsot. A minikamera éppen belefér Gömbi néhai kastélyába. Ki tudja, lehet, hogy a szelleme még mindig ott kísért. Boooohoohoooo!! Már csak egy maradt, de fogalmam sincs, hová rejthetném. Végül az ablakban található virágtetem mellett döntöttem búvóhelyként. Azt sem közelíti meg túl gyakran. Egyáltalán miért vannak ilyenek a szobájában? Gondosan elrejtegettem az utolsó mohikánt is, most már csak élesíteni kell. Van rajtuk időzítő is, szóval nem fog lemerülni. Persze éjszaka is fogom venni, csak felváltva. Nem szeretnék lemaradni semmiről. 

      Elégedetten nyugtáztam, hogy milyen jó munkát végeztem. Időközben a bosszúm bővült még egy elemmel. Hiába, a zene megihletett. Hifijéből kipattintottam a CD-t és a helyére elhelyeztem a Candy ajándékának szánt „TOP 50 Anime Songs” nevezetűt. Már csak meg kell várnom, hogy visszajöjjön, és magára hagyja a telefonját. Rendesen felkészültem, elég két perc, és kész vagyok.  Sima ügy lesz.