6. fejezet: Szükségem van rád!

 - Szóval hol voltál tegnap?

 - Közöd? – kérdeztem vissza flegmán, miközben az elsuhanó ajtókat bámultam. Annyiszor érintkeztem ma már a fagyos levegővel, hogy tutira ágynak esem. Ráadásul most éppen a vesztembe rohanok, amiért ingerlem a már nem éppen alvó oroszlánt.

 - Csak annyi, hogy anyáék rám bíztak téged! Ha a gyerekes hisztijeid miatt valami baleset ért volna, teszem azt, rosszul esel az ablakból és meghalsz, akkor ki lett volna felelősségre vonva? Mondd, ennyire elcsökevényesedett az az aprócska agyacskád, hogy lelépsz az éjszaka közepén?! Hova gondoltál? GONDOLKOZTÁL TE EGYÁLTALÁN???!!! – lefordítva: Rohadtul aggódtam érted, örülök, hogy semmi bajod.

 - Utoljára kérdezem: HOL VOLTÁL ÉJSZAKA?

 - Huhh, szuper, már azt hittem, egész nap ezt fogod tőlem kérdezgetni... – próbáltam elmenni mellette, de persze egy percig sem gondoltam, hogy van esélyem lelépni és megúszni ennyivel.

 - HOL A ****** VOLTÁL???- üvölti, miközben már egyenesen a képembe mászik. Ráadásul a karom is véraláfutásos lesz, ha nem enged el rögtön.

 - Engedj el!

 - VÁLASZOLJ!

 - NATHANIELNÉL! EZT AKARTAD HALLANI?!

A maradék józan eszem is elment, amikor fennhangon a képébe vágtam az igazságot. Fogalmam sincs, mire gondolt akkor, mert olyan árnyakat láttam átsuhanni az arcán, amilyeneket eddig még soha.

 - Pont azzal a… - dünnyögte majd sarkon fordult és csak simán itthagyott.

Már nem érdekel túlzottan sem az északi szél, sem a borult ég, Csak simán leültem, hogy itt várjam meg az első óra végét. Mi lenne, ha egész nap itt maradnék? Elvégre, úgysem hiányoznék senkinek… Lehet, hogy még hiányzónak sem írnának be… Egyáltalán mennyi az idő? Kihúztam a zsebemből a telefonom, és megláttam, hogy már 9:10. Ezek szerint már tart a második… Végigaludtam volna az egész bioszt? Miért nem keltett fel senki? Fura… Hátradőltem és próbáltam magam zenével megnyugtatni. Előre tudtam, hogy Castiel rosszul fogja fogadni. De akkor miért is mondtam el neki? Nem értem magam… Néha gondolkoznom kéne, mielőtt megszólalok. Ha nem ismerném ilyen jól, az arckifejezése alapján simán azt hinném, hogy leveti magát a legközelebbi toronyház tetejéről. De nem. Maximum elhúz a parkba, haza, vagy egy kicsit kocsikázni. Nem lesz semmi baja. Legalábbis remélem.

               Elkezdtem a felhőket figyelni. Kár, hogy ilyen rossz idő van, ezekben a gomolygó, szürke „napellenzőkben” aligha lenne értelme akármilyen alakzatok után kutatni. Régen, amikor még anya nem utazott annyit és én sem jártam suliba, gyakran jártunk hármasban sétálni. Persze Casnak ehhez sem fűlt a foga, ahogy a csillagképkereséshez vagy a biciklitúrákhoz sem. Bár erős a gyanúm, hogy csak az akkor még nem is létező imidzsét szerette volna fenntartani, és valójában nagyon is élvezte. Mi ketten voltunk a legjobbak, anya elbújhatott mellettünk. Hiába: a gyerekeknek köztudottan élénkebb a fantáziája. Egyszer szabályosan összevesztünk azon, hogy az most egy nyalókázó kislány, vagy egy elefánt. Hiányoznak a régi szép idők. Különösen most.

               Pár perc múlva kicsengetnek, ráadásul már az első esőcseppek is lepottyantak, szóval inkább bevonultam az épületbe. Az itteni radiátorral is randiztam, majd meghallottam az idegesítő csörömpölés. Diákok tódultak ki az osztályokból ügyet sem vetve rám, majd egyszer csak megpillantottam Nathanielt. Látványosan lógatta az orrát valamiért, hihetetlenül szánalmasan festett. Amúgy is beszélgetni szerettem volna vele a tegnap történtek után, ez meg legalább okot ad arra, hogy leszólítsam.

 - Mi a baj? – futottam oda hozzá.

 - Ó, szia Lea! Vagyis, Lili. Va-vagyis Lea! Bocs, egy kicsit szétszórt vagyok ma. Mit is kérdeztél?

 - Csak azt kérdeztem, hogy van valami baj?- kötöttem az ebet a karóhoz.

 - Egy kicsit szétszórt vagyok ma, de ezt már említettem… Előző órán feleltem és nem tudtam pár válaszra a kérdést és… a tanár azzal ültetett le, hogy „B-t nincs szívem adni, viszont az A-t most nem érdemli meg”. Szégyen! – temette arcát a tenyerébe. Valahogy.. furcsa volt nekem. Itt valami nagyon nem oké.

 - Biztosan csak ez bánt? Biztosan… biztosan nincs semmi köze hozzám? – összeszorult a szívem, az utolsó szavakat már suttogtam. Nem mertem a szemébe nézni, félem attól, hogy bajba került miattam és azért ilyen most…

 Hé! – az államnál fogva felemelte a paprikavörös arcomat. Erre az egyszerű, mondhatni baráti, mégis túl gyengéd mozdulatra a szívem alig talált vissza a normális ütembe, ő pedig csak elmosolyodott – Nyugodj meg! Nem miattad vagyok rossz passzban. Csakis magam miatt – szája sarka szélesebb vigyorra húzódott, szólásra nyitotta a száját, de nem tudhattam meg, mi jár a fejében, mert hirtelen a falnak csapódott.

Fél percig mozdulatlanul álltam, agyam nem regisztrálta a történéseket. Mikor pedig leesett…

 - CASTIEL! – rontottam rá tesztoszterontúltengésben szenvedő bátyámra.

 - Láttad, hogy néz rád? – csapott bele a közepébe, miközben az ujjait a szőkeség nyaka köré fonta.

 - Ezt meg hogy érted?

 - Láttad?!

 - Láttam! Kedvesen…

 - Ne már! Nem lehetsz ennyire naiv! Szerinted mit akarhat egy ilyen… pff, erre nincsenek szavak… Szóval mit akarhat egy ilyen izé egy magadfajta gyönyörű lánytól?! – ha ez egy bók akart lenni, akkor elég rosszul jött ki…

 - Te normális vagy?! Engedd már el! Ne rajta töltsd ki a mérged! Neki semmi köze a kettőnk konfliktusához!

 - Nincs? Valóban? Pedig szerintem ez az egész miatta van!

 - Nem, nem miatta! Csak az én gyerekességemnek köszönhető!

 - Te tényleg azt hiszed…? Leszarom a hülye kameráidat! Most nem arról van szó!

 - De akkor……? – na jó, már elvesztettem a fonalat.

 - Lefeküdtetek?

 - Tessék?

 - LEFEKÜDTETEK? – itt már egy kisebb tömeg gyűlt össze körülöttünk.

 - MINDENKI TŰNJÖN EL INNEN! NINCS INGYEN MOZI! – rivalltam a nézőközönségre. Mindhiába.

 - MOST!!! – segített ki Cas. Bezzeg rá hallgatnak… - szóval? Összejöttetek??!

 - Nem, hová gondolsz?! Még jó, hogy nem!

 - Többet nem beszélsz vele.

 - Mi?! Nem tilthatod meg!

 - Ártani fog neked… - nézett rám kemény arccal. Most komolyan játszani akarja a szuperbátyót?

 - Jelenleg az egyetlen, aki bánt engem, az te vagy! Mindig is te bántottál a legtöbbet!!

Egész eddigi „beszélgetésünk” során most először nézett rám. Eddigi megacélozott tekintete szépen lassan felhőssé alakult, már akkor tudtam, hogy baj van. Megadóan eresztette le a karját és megfordult. Miért nem tudom egyszer az életben befogni a számat?!

 - Castiel! Én nem… - mondtam halk, elfúló hangon.

 - Igazad van- sarkon fordult és lassan haladt a kijárat felé.

Ne…

 - CAS, VÁRJ! – rohantam utána, amit észhez tértem.

Eléugrottam, de kikerült. Elkaptam a karját, de semmibe sem telt neki kibontakozni a gyenge szorításomból.

 - Kérlek! Én sajnálom! – suttogtam könnyeimmel küszködve. Basszus, miért sírok?! Le kéne szoknom erről… Megtorpant és egészen közel jött.

 - Te sírsz? Na sebaj, majd a szőke herceged megvigasztal – szólt undorral átitatva majd letörölte a könnyeimet.

 - De nekem te kellesz! – fakadtam ki már-már hisztérikus hangot megütve.

 - Lili… Nem akarlak bántani – teljesen komoly volt, szarkazmust keresve sem találtam volna kijelentésében. Majd folytatta:

 - A legjobb lesz, ha most lelépek.

 - Meddig?

 - Nem tudom. Pár nap, vagy pár hét…

 - Ne… - engem figyelemre sem méltatva folytatta:

 - Mindkettőnknek szüksége van egy kis időre – ezzel ő lezártnak tekintette az eszmecserét, én viszont még nem adtam fel. Nem adhattam fel!

Megint lélekszakadva futottam utána, majd szorosan átöleltem hátulról.

 - Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt! SZÜKSÉGEM VAN RÁD! – üvöltöttem bőgve, teli torokból – Tudom, hogy önző szemétláda vagyok, meg azt is, hogy idióta és… Bármit megteszek, csak kérlek, kérlek maradj velem!

Csak megfogta a kezem, de nem mozdult.

 - Szeretlek – szipogtam a hátába temetkezve.

 - Én is.

Már megint elindult, de még mielőtt elindíthattam volna az újabb hadműveletet, visszafordult:

 - Otthon várlak – mondta ki az utolsó szót, és már el is tűnt.

Sóbálványként álltam, már azt hihették, hogy gyökeret eresztettem a folyosón. Már ha bárki más lett volna itt rajtam kívül. Az óra már elkezdődött, mindenki a termekben ül. Vajon Nath bement órára? Vagy a DÖK-ös teendőire hivatkozva félrevonult? Mindenesetre, most nem szeretnék vele találkozni. Nem tudom, mit mondhatnék vagy tehetnék ezek után. Csak mentem, mentem, mentem, nem is figyeltem arra, hogy hová. Végül a tudatalattim a pincébe vezetett. Itt legalább nem zavar meg senki… Lefeküdtem a tegnap is használt matracra és ekkor vettem csak észre, mennyire kimerültem mind testileg, mind lelkileg. Hogy vághattam ilyet Castiel fejéhez? Hogy ő bántott volna engem? Soha nem bántott meg ennyire, mint én őt most. Szörnyű ember vagyok. Miért ártok mindenkinek, aki jót akar nekem? Miért bántom minden szerettemet?