7. fejezet: Váratlan vendég

     A szívem szaltókat hányt, amikor bekopogtam a szobájába. Soha nem szoktam kopogni, ne is szokjon hozzá. Ez különleges alkalom. Már egy hete kerüljük egymást, nem bírom tovább. Nem szólt, tehát hallgatás beleegyezés. Bizonytalanul résnyire nyitottam azt az ajtót ( btw, már nekem is beszerelték egy újat) és Cas kifürkészhetetlen tekintetébe ütköztem. Visszahőköltem, mire egy fáradt mosolyt küldött felém.

- Tudtam, hogy megijedsz, nyuszika!

Ha szívat, az már jó jel. Hevesebben kezdett dobogni a szívem (bár nem tudom, ez hogy lehetséges), gyökereket eresztettem a folyosón. Cas kérdőn nézett rám, már majdnem rám csapta az ajtót, de megállítottam.

Hirtelen elvesztettem a normál hangomat, csak egy halk, rekedt szóra tellett tőlem – Beszélhetnénk?

Hátrált egyet, hogy beengedjen. Karót nyelve foglaltam helyet az ágya sarkán. Komolyan, rosszabb voltam, mint a záróvizsgák előtt. Lebámultam az ölembe, ahol az ujjaimat tördeltem.

- Megkukultál?- megunta a pánikrohamomat. Még mindig karba tett kézzel támasztotta az ajtót. Ha öltönyben lett volna, már csak egy Ray Ban napszemcsi és egy adóvevő hiányzott volna a tökéletes kidobó kinézethez. Király, most még jobban berezeltem. De ha már idáig eljöttem…

- Nem ülsz le?

- Nem bököd ki?

Dühösen fújtattam, majd a földet pásztázva elkezdtem – Sajnálom.

- Mit?

- Mindent… a kamerákat, meg amiket mondtam… nem gondoltam komolyan. Az emberek sok mindent mondanak, ha mérgesek.

- Ennyi?

- Mit mondjak még? – néztem fel dacosan.

- Mondjuk, hogy – közelebb lépett - „Sajnálom, hogy egy akkora perverz vadállat vagyok, hogy még a saját bátyámat is kilesném, csak annyira őrjítően…” – nem hagytam hogy végigmondja.

- Soha az életben nem fogod ezt az én számból hallani! Még a legszebb álmaidban sem!

Elégedetten terült el az ágyon kezeit a feje alatt összekulcsolva. Kezdtem elveszteni a hidegvérem…

- Most meg mi van?!

A képembe vigyorgott – Elpirultál.

- Mi?! Dehogy is! – a heves szabadkozás közben diszkréten belepillantottam a tükörbe. A fenébe is, tényleg!

- Ha nem a kukkolási vágyad vezérelt, akkor mi?

Nem volt mit tenni, elmondtam neki az egészet. Figyelmesen hallgatott, én meg csak vártam, hogy mikor robban a bomba. Röhögve rázta a fejét, mormogott valamit, majd előkapta a laptopját. Nem küldött ki, éppen ezért volt olyan fura a helyzet. A másik témát szándékosan kerültük.

- Szent a béke?- törtem meg a csendet.

- Hozz egy szendvicset és akkor átgondolom.

Lebirkóztam a mosolyom és bevonultam a szobámba. Nyertem.

               MÁSNAP REGGEL 12:35

   

      Vasárnap, de szeretlek! Elnyúltam az ágyon és behunytam a szemem, mert a nap ki akarta sütni. Magamhoz szorítottam óriási plüssmacimat, amit még anyuéktól kaptam. Akkoriban ő volt a legjobb barátom. Jah, és majdnem nagyobb volt, mint én. A feltörni készülő kellemes érzéseket a kávéfőző csörömpölése zavarta meg. A konyha felé botorkáltam azzal a szándékkal, hogy szétlövöm a fejét annak a rohadéknak, de megtorpantam a lépcsőfordulónál. HÁT EST MEG KI SŰTE??!* Egy dögös pasi ácsorgott odalent a nappaliban. Ja, meg Castiel… de azt ki nem sz@rja le? Már épp meg akartam szólítani, de lelki szemeim előtt átsuhant, hogy nézhetek ki. A fejemen egy szénakazal, hulla tekintet, halálciki epres pizsi ráadásul még melltartó sincs rajtam… És persze fogat sem mostam még… Nindzsa módra visszasettenkedtem a szobámba, vagyis visszasettenkedtem volna, ha…

- Nincs alku!

Először azt hittem, nem is hozzám beszél, léptem volna tovább.

- Hallod, Lili?

Szikrázó szemekkel fordultam a bátyám felé. Leleplezett ez a kis…

- Nem csináltál nekem kaját tegnap. Pedig vártam.

- Még jó, hogy nem! Összekeversz Lupitával! (az ex-házvezetőnőnk – nem is tudom, anyuék mit gondoltak, amikor felvették… sírva rohant el)

- Hát ennyire fontos neked a jó viszonyunk? – kitárta a karját én pedig nem mertem a vendégre nézni. De a padlót sem fixírozhattam, mert attól még égőbb lett volna az egész, szóval összeszorított ajkakkal meredtem Castiel szemébe. Elindult felém, kettesével szedte a lépcsőfokokat, majd megragadta a karomat és menekülési lehetőséget nem adva lefelé húzott. Diszkréten beleszagoltam a levegőbe, mert megesküdtem volna, hogy ez részeg! Most de jól jönne egy „bézbózütő”!

- Dylan, bemutatom a húgomat, Lilit. Lili, ő itt Dylan, egy haverom – mondta Cas, amint leértünk, kézfogásra kényszerített minket.

- Helló. Már sok jót hallottam rólad – kezdte Dylan mosolyogva. Egek! Annyira jól néz ki! Fekete haj, kék szem… uhh, a gyilkos kombó! És azok az édes gödröcskék… Mindjárt tócsává válok a konyha közepén! Persze ez az, amit nem vehet észre. Csak higgadtan! Eresszük ki azokat a híres tüskéket!

- Helló… Ja, azt képzelem…

- Hé, nem én mondom neked, hogy rosszalkodj!- mondta Cas felemelt kezekkel. Ez most komoly?? Ki ez, a nagyim?? – Csak az igazat mesélem. Nem mondanék rólad csúnyákat, ha szépen viselkednél…

- Ó, DUGULJ MÁR EL! – kirobbanó dühöm elől a konyhába menekült. Ez még a kávét is képes lenne odaégetni… És egyáltalán mi volt ez a hegyibeszéd? Mintha ő megszólalhatna! Egyszer karóba húzatom!

- Csak cukkolni akart. Tényleg nem mondott semmi rosszat… Örülök, hogy megismerhettelek! Lilianne, ugye?

Pff, rosszabb mint Lys! Egy perce se mondta… - Igazából, Lea. Csak ez a gyengeelméjű hív Lilinek…

- Persze, Lili! Bocsi, elég rossz a memóriám…

Jó, inkább nem erőltetem… Szóval Castiel már gyűjti maga köré a feledékeny embereket… Ezt jobb észben tartani. Pár másodpercnyi kínos csend nekem éppen elég, nem hagyom, hogy megakadjon a „beszélgetés”.

- Nem a mi sulinkba jársz, ugye? Csak mert… még nem igazán láttalak…

- Nem, én már nem járok suliba.

Hogy ebből minden szavat harapófogóval kell kihúzni! – Mivel foglalkozol?

- Dobot tanítok. Tudod, elmélettel meg mindennel együtt…

Nem, b+, hülye vagyok! – Aha… Én is szerettem volna megtanulni, csak anyámék már nem írattak be minket a suli miatt…

- Gyere el az óráimra! Téged ingyen is elvállallak – mondta egy kacsintás kíséretében én meg éreztem, hogy ég a pofám, de rendesen… - Vagyis, majdnem ingyen… - Hatásszünet. Na ennél a pontnál már szexuális szolgáltatásoktól kezdve minden megfordult a fejemben, de tudván, hogy Cas a szomszédos helyiségben hallgatózik, nem féltem ilyesmitől - eljönnél velem valahová?

A szívem kihagyott egy ütemet, elmosolyodtam. Megfogtam az Isten lábát! - Ez randi?

- Annak is vehetjük.

Viszonozta a mosolyomat majd az ajtóhoz közeledett. Most mi vaaan?!

- Majd hívlak – mondta, s ezzel csak simán elsétált. De hisz még a számomat se tudja! Cool… Szépen felültetett…

- Hát ez meg hova lett?

Castiel kővé vált a küszöbön két csésze gőzölgő kávéval. Szóval nekem nem is csinált. Szép! Vállat vontam – Biztos előled menekült, vagy mit tom’ én…

    A kezembe nyomta az egyik bögrét. Egyszerre kortyoltunk bele a sajátunkba. Még forró volt, de nem mondom, jól esett. Leültem a kanapéra és felkaptam a távkapcsolót. Idióta kereskedelmi csatornák… Csak úgy árad belőlük a moslék… Eszeveszett módon váltogattam az adókat. Komolyan, egyik rosszabb, mint a másik! „Sosem tűnődtem még azon, hogyan fogok meghalni. De ha már meg kell hogy ha…” Ennyi elég ebből is! A vérszívó csillámpóni nem az estem. Valami idióta komédia műröhögésekkel, híradó… aztán egyszer csak imáim meghallgatásra leltek! American Horror Story! Másra sem vágytam! Bekucorodtam a takaróm alá, fejem alá gyömöszöltem pár párnát és hivatalosan is kényelembe helyeztem magam. Castiel kikapta a kezemből a távirányítót és átkapcsolta a TV-t.

- HÉ!!- kiáltottam fel és megpróbáltam visszaszerezni a jogos tulajdonomat.

- Nem vagy te még túl kicsi ehhez? Tessék ez való neked! – megállt a… Várjunk csak! Mi ez? Neeee, ezt nem hiszem el!! „Tüptürüptüttü Dóra, tüptüp Dóra, tüptüptü Dóra..”

- ÁÁÁ, NEEEEEEE!!!!- rávetődtem Castiel kezére, rángattam, ütöttem, mindent csináltam, ő meg csak röhögött. Minden erőmmel azon voltam, hogy lefeszítsem Cas ujjait a távirányítóról, de nem ment. Megint előhozta azt a jól ismert fuldokló kakadus röhögést én meg már az idegösszeomlás szélén álltam. Dulakodásunkhoz tökéletes aláfestőzenét nyújtott az az idióta nyávogás… „most számoljuk meg együtt! One… two… three…” Hogyan, hogyan se, de már a vörösön feküdtem és a fejét a párnákba vertem. Fölém kerekedett és lefogta a kezemet.

- Nyugodj már meg! Pont ezért nem való az neked! Még az utolsó elő agysejtjeidet is kinyírja!- fújtattam egyet. „Nektek melyik rész tetszett a legjobban?” Most eszembe jutott az a vicc…

- Amikor lementetek a híd alá és leszoptad a majmot! – mondtam a TV-nek. „az nekem is tetszett!” Castiel lekászálódott rólam (még jó, azt hittem agyon nyom), lábát föllendítette a dohányzóasztalra és végre valahára elhagyhattuk a dedóscsatornát. Persze az AHS-t nem kaptam vissza… Beindult a szokásos MTv ROCKS. Bár nem tudom, hogy ezek a hányadék pop számok mióta számítanak rocknak.

     Beledobtam a kávéscsészét a mosogatóba és felfutottam a lépcsőn. Magamra kaptam egy kényelmes cicanacit meg egy kinyúlt, kajafoltos pólót és felkötöttem a hajam. Épp a fogamat mostam, amikor… ez nem lehet! Hisz nem is….! A telefonom kitartóan csörgött tovább.

* "hát est meg ki sűte?" = hogy néz ki?/ ki ez? Ebben a kontextusban az utóbbi.

6. fejezet: Szükségem van rád!

 - Szóval hol voltál tegnap?

 - Közöd? – kérdeztem vissza flegmán, miközben az elsuhanó ajtókat bámultam. Annyiszor érintkeztem ma már a fagyos levegővel, hogy tutira ágynak esem. Ráadásul most éppen a vesztembe rohanok, amiért ingerlem a már nem éppen alvó oroszlánt.

 - Csak annyi, hogy anyáék rám bíztak téged! Ha a gyerekes hisztijeid miatt valami baleset ért volna, teszem azt, rosszul esel az ablakból és meghalsz, akkor ki lett volna felelősségre vonva? Mondd, ennyire elcsökevényesedett az az aprócska agyacskád, hogy lelépsz az éjszaka közepén?! Hova gondoltál? GONDOLKOZTÁL TE EGYÁLTALÁN???!!! – lefordítva: Rohadtul aggódtam érted, örülök, hogy semmi bajod.

 - Utoljára kérdezem: HOL VOLTÁL ÉJSZAKA?

 - Huhh, szuper, már azt hittem, egész nap ezt fogod tőlem kérdezgetni... – próbáltam elmenni mellette, de persze egy percig sem gondoltam, hogy van esélyem lelépni és megúszni ennyivel.

 - HOL A ****** VOLTÁL???- üvölti, miközben már egyenesen a képembe mászik. Ráadásul a karom is véraláfutásos lesz, ha nem enged el rögtön.

 - Engedj el!

 - VÁLASZOLJ!

 - NATHANIELNÉL! EZT AKARTAD HALLANI?!

A maradék józan eszem is elment, amikor fennhangon a képébe vágtam az igazságot. Fogalmam sincs, mire gondolt akkor, mert olyan árnyakat láttam átsuhanni az arcán, amilyeneket eddig még soha.

 - Pont azzal a… - dünnyögte majd sarkon fordult és csak simán itthagyott.

Már nem érdekel túlzottan sem az északi szél, sem a borult ég, Csak simán leültem, hogy itt várjam meg az első óra végét. Mi lenne, ha egész nap itt maradnék? Elvégre, úgysem hiányoznék senkinek… Lehet, hogy még hiányzónak sem írnának be… Egyáltalán mennyi az idő? Kihúztam a zsebemből a telefonom, és megláttam, hogy már 9:10. Ezek szerint már tart a második… Végigaludtam volna az egész bioszt? Miért nem keltett fel senki? Fura… Hátradőltem és próbáltam magam zenével megnyugtatni. Előre tudtam, hogy Castiel rosszul fogja fogadni. De akkor miért is mondtam el neki? Nem értem magam… Néha gondolkoznom kéne, mielőtt megszólalok. Ha nem ismerném ilyen jól, az arckifejezése alapján simán azt hinném, hogy leveti magát a legközelebbi toronyház tetejéről. De nem. Maximum elhúz a parkba, haza, vagy egy kicsit kocsikázni. Nem lesz semmi baja. Legalábbis remélem.

               Elkezdtem a felhőket figyelni. Kár, hogy ilyen rossz idő van, ezekben a gomolygó, szürke „napellenzőkben” aligha lenne értelme akármilyen alakzatok után kutatni. Régen, amikor még anya nem utazott annyit és én sem jártam suliba, gyakran jártunk hármasban sétálni. Persze Casnak ehhez sem fűlt a foga, ahogy a csillagképkereséshez vagy a biciklitúrákhoz sem. Bár erős a gyanúm, hogy csak az akkor még nem is létező imidzsét szerette volna fenntartani, és valójában nagyon is élvezte. Mi ketten voltunk a legjobbak, anya elbújhatott mellettünk. Hiába: a gyerekeknek köztudottan élénkebb a fantáziája. Egyszer szabályosan összevesztünk azon, hogy az most egy nyalókázó kislány, vagy egy elefánt. Hiányoznak a régi szép idők. Különösen most.

               Pár perc múlva kicsengetnek, ráadásul már az első esőcseppek is lepottyantak, szóval inkább bevonultam az épületbe. Az itteni radiátorral is randiztam, majd meghallottam az idegesítő csörömpölés. Diákok tódultak ki az osztályokból ügyet sem vetve rám, majd egyszer csak megpillantottam Nathanielt. Látványosan lógatta az orrát valamiért, hihetetlenül szánalmasan festett. Amúgy is beszélgetni szerettem volna vele a tegnap történtek után, ez meg legalább okot ad arra, hogy leszólítsam.

 - Mi a baj? – futottam oda hozzá.

 - Ó, szia Lea! Vagyis, Lili. Va-vagyis Lea! Bocs, egy kicsit szétszórt vagyok ma. Mit is kérdeztél?

 - Csak azt kérdeztem, hogy van valami baj?- kötöttem az ebet a karóhoz.

 - Egy kicsit szétszórt vagyok ma, de ezt már említettem… Előző órán feleltem és nem tudtam pár válaszra a kérdést és… a tanár azzal ültetett le, hogy „B-t nincs szívem adni, viszont az A-t most nem érdemli meg”. Szégyen! – temette arcát a tenyerébe. Valahogy.. furcsa volt nekem. Itt valami nagyon nem oké.

 - Biztosan csak ez bánt? Biztosan… biztosan nincs semmi köze hozzám? – összeszorult a szívem, az utolsó szavakat már suttogtam. Nem mertem a szemébe nézni, félem attól, hogy bajba került miattam és azért ilyen most…

 Hé! – az államnál fogva felemelte a paprikavörös arcomat. Erre az egyszerű, mondhatni baráti, mégis túl gyengéd mozdulatra a szívem alig talált vissza a normális ütembe, ő pedig csak elmosolyodott – Nyugodj meg! Nem miattad vagyok rossz passzban. Csakis magam miatt – szája sarka szélesebb vigyorra húzódott, szólásra nyitotta a száját, de nem tudhattam meg, mi jár a fejében, mert hirtelen a falnak csapódott.

Fél percig mozdulatlanul álltam, agyam nem regisztrálta a történéseket. Mikor pedig leesett…

 - CASTIEL! – rontottam rá tesztoszterontúltengésben szenvedő bátyámra.

 - Láttad, hogy néz rád? – csapott bele a közepébe, miközben az ujjait a szőkeség nyaka köré fonta.

 - Ezt meg hogy érted?

 - Láttad?!

 - Láttam! Kedvesen…

 - Ne már! Nem lehetsz ennyire naiv! Szerinted mit akarhat egy ilyen… pff, erre nincsenek szavak… Szóval mit akarhat egy ilyen izé egy magadfajta gyönyörű lánytól?! – ha ez egy bók akart lenni, akkor elég rosszul jött ki…

 - Te normális vagy?! Engedd már el! Ne rajta töltsd ki a mérged! Neki semmi köze a kettőnk konfliktusához!

 - Nincs? Valóban? Pedig szerintem ez az egész miatta van!

 - Nem, nem miatta! Csak az én gyerekességemnek köszönhető!

 - Te tényleg azt hiszed…? Leszarom a hülye kameráidat! Most nem arról van szó!

 - De akkor……? – na jó, már elvesztettem a fonalat.

 - Lefeküdtetek?

 - Tessék?

 - LEFEKÜDTETEK? – itt már egy kisebb tömeg gyűlt össze körülöttünk.

 - MINDENKI TŰNJÖN EL INNEN! NINCS INGYEN MOZI! – rivalltam a nézőközönségre. Mindhiába.

 - MOST!!! – segített ki Cas. Bezzeg rá hallgatnak… - szóval? Összejöttetek??!

 - Nem, hová gondolsz?! Még jó, hogy nem!

 - Többet nem beszélsz vele.

 - Mi?! Nem tilthatod meg!

 - Ártani fog neked… - nézett rám kemény arccal. Most komolyan játszani akarja a szuperbátyót?

 - Jelenleg az egyetlen, aki bánt engem, az te vagy! Mindig is te bántottál a legtöbbet!!

Egész eddigi „beszélgetésünk” során most először nézett rám. Eddigi megacélozott tekintete szépen lassan felhőssé alakult, már akkor tudtam, hogy baj van. Megadóan eresztette le a karját és megfordult. Miért nem tudom egyszer az életben befogni a számat?!

 - Castiel! Én nem… - mondtam halk, elfúló hangon.

 - Igazad van- sarkon fordult és lassan haladt a kijárat felé.

Ne…

 - CAS, VÁRJ! – rohantam utána, amit észhez tértem.

Eléugrottam, de kikerült. Elkaptam a karját, de semmibe sem telt neki kibontakozni a gyenge szorításomból.

 - Kérlek! Én sajnálom! – suttogtam könnyeimmel küszködve. Basszus, miért sírok?! Le kéne szoknom erről… Megtorpant és egészen közel jött.

 - Te sírsz? Na sebaj, majd a szőke herceged megvigasztal – szólt undorral átitatva majd letörölte a könnyeimet.

 - De nekem te kellesz! – fakadtam ki már-már hisztérikus hangot megütve.

 - Lili… Nem akarlak bántani – teljesen komoly volt, szarkazmust keresve sem találtam volna kijelentésében. Majd folytatta:

 - A legjobb lesz, ha most lelépek.

 - Meddig?

 - Nem tudom. Pár nap, vagy pár hét…

 - Ne… - engem figyelemre sem méltatva folytatta:

 - Mindkettőnknek szüksége van egy kis időre – ezzel ő lezártnak tekintette az eszmecserét, én viszont még nem adtam fel. Nem adhattam fel!

Megint lélekszakadva futottam utána, majd szorosan átöleltem hátulról.

 - Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt! SZÜKSÉGEM VAN RÁD! – üvöltöttem bőgve, teli torokból – Tudom, hogy önző szemétláda vagyok, meg azt is, hogy idióta és… Bármit megteszek, csak kérlek, kérlek maradj velem!

Csak megfogta a kezem, de nem mozdult.

 - Szeretlek – szipogtam a hátába temetkezve.

 - Én is.

Már megint elindult, de még mielőtt elindíthattam volna az újabb hadműveletet, visszafordult:

 - Otthon várlak – mondta ki az utolsó szót, és már el is tűnt.

Sóbálványként álltam, már azt hihették, hogy gyökeret eresztettem a folyosón. Már ha bárki más lett volna itt rajtam kívül. Az óra már elkezdődött, mindenki a termekben ül. Vajon Nath bement órára? Vagy a DÖK-ös teendőire hivatkozva félrevonult? Mindenesetre, most nem szeretnék vele találkozni. Nem tudom, mit mondhatnék vagy tehetnék ezek után. Csak mentem, mentem, mentem, nem is figyeltem arra, hogy hová. Végül a tudatalattim a pincébe vezetett. Itt legalább nem zavar meg senki… Lefeküdtem a tegnap is használt matracra és ekkor vettem csak észre, mennyire kimerültem mind testileg, mind lelkileg. Hogy vághattam ilyet Castiel fejéhez? Hogy ő bántott volna engem? Soha nem bántott meg ennyire, mint én őt most. Szörnyű ember vagyok. Miért ártok mindenkinek, aki jót akar nekem? Miért bántom minden szerettemet?

5. fejezet: Rossz előérzet

- Hát te? – szólalt meg valaki az ajtónál. A hirtelen fény annyira elvakított, hogy még hunyorogva sem tudom megállapítani, kivel állok szemben. Na nem mintha annyira sok lehetőség lenne. Pár másodperc múlva a szemem hozzászokott az új körülményekhez, így már teljesen kivehetővé vált számomra a szőke fiú alakja

 - Öhm, izé..

 - Gondolom nem a suli hiányzott ennyire – telepedett mellém.

- Hát nem. De erről most nem szeretnék beszélni, ha nem baj – és a kétségbeesés hullámként tört rám – De azért itt maradhatok, ugye?

 - Nem is tudom… Nem kéne itt maradnod egyedül. Mi lenne, ha eljönnél hozzánk?

 - Ho-hozzátok? – kérdeztem vissza dadogva.

 - Igen. Valami baj van?

Éééééés, tessék! Most meg aggodalmaskodik. Még a kezét is a homlokomra tette, hogy megnézze, nem vagyok-e lázas. Vagy csak egy ürügy volt az érintésre? Á, nem. Fejezd be a kombinálást csajszi! Nem vagytok egy súlycsoport…

 - Nem hinném, hogy beteg vagy. Akkor attól lettél ilyen, hogy meghívtalak magunkhoz? – húzza fel a szemöldökét. Egek, ez a srác egy igazi „zseni”! Vajon honnan jött rá??

 - Nem akarok zavarni – jöttem elő az általános kifogással – de azért Amber arcát megnézném, ahogy meglát reggel – derültem fel.

 - Nos, igen, nem hinném, hogy Amber örülne. De ez nem igazán érdekel. Mégsem hagyhatlak egy dohos helyiségben, amikor bajban vagy. Gyere!

 - És a szüleid? – ragadtam meg az utolsó kapaszkodót a felém nyújtott keze helyett.

 - Most nincsenek otthon – fenébe!

 - Akkor úgy látom, nincs más lehetőségem – adtam be a derekam és ragadtam meg a már túl régóta kinyújtott jobbját.

               Tehát elindultunk Nathanielék felé. Mivel feltűnt neki a didergésem, magamra terítette a kabátját. Persze tiltakoztam, de már túl fáradt voltam ehhez, szóval hagytam, hogy sodorjanak az események. Elég messze laknak, nem csoda, hogy a kis hercegnőt kocsival fuvarozzák minden nap. Ezt most úgy mondtam, mintha rám nem ugyanez vonatkozna…

               Tyűha! Az ő házuknak sincs kisebbségi komplexusa az utcában, ez aztán biztos. Szintúgy emeletes, de míg a miénk modern kockaház, az övék igazi kastély. Apropó kastély… Gömbi forogna a sírjában, ha megtudná, mivel szégyenítettem meg egykori otthonát. És ha nem szégyellném magam ezért az egészért, Cas sem tenné zsebre, amit tőlem kap az aranyhal kisajátításáért. Nat szobája is az emeleten van, pont, mint az enyém. Úgy látszik, ez már bevált felosztás a családoknál. A kölköket tegyük az emeletre, ellesznek ott… Mondjuk nálunk anyuék hálója is fent van, szemközt a mi szobáinkkal. Mellette pedig a könyvtár.

               Beléptünk a normál méretű helyiségbe. Minimalista szoba fehér falakkal, könyvespolccal (természetesen) íróasztallal, ággyal és beépített szekrénnyel. Nekem kicsit kórházszagú volt ez az egész, de ha ő jól érzi itt magát, akkor ki vagyok én, hogy kritizáljam?

 - Feküdj le nyugodtan, majd alszom a kanapén – törte meg a csendet, és már indult is kifelé.

 - Azt már nem! – jelentettem ki – Nem engedem, hogy a kanapén aludj miattam! Éppen elég, hogy ide pofátlankodtam… - sütöttem le a szemem.

 - Ugyan, ez nem igaz. Én hívtalak, meg egyébként is, a kanapé kényelmesebb, mint ez a régi, rozoga ágy.

Ezt természetesen csak azért mondta, hogy ne érezzem rosszul magam. Hát nem sikerült.

 - Tényleg nem akarlak zavarni, legjobb lenne, ha elmennék…

 - Szó sem lehet róla! Annyira fáradt vagy, hogy ha most elengednélek, az árokban kötnél ki. Így lesz a legjobb. Én alszom a kanapén, te meg az ágyon és kész. Hacsak nem akarsz velem megosztozni.

Erre azonnal felkaptam a fejem. Az egyszemélyes ágyában ketten… Huhh… Nem gondolta ő ezt komolyan, csak elrettentésnek szánta. De ha tudná, hogy valójában nem is annyira rossz ez az ötlet… Elvigyorodott, jó éjt kívánt és kiment. Már az utolsó ébren lévő agysejtjeim is bemondták az unalmast, így épphogy csak sikerült bezuhannom abba a bizonyos alvóalkalmatosságba és már szuszogtam is.

****************************************************************************

Egy sötét erdőben vagyok és futok. Legalábbis, futnék, ha nem érezném mázsás súlyként a lábaimat. Rettegek attól, hogy az a valaki, vagy valami utolér, viszont Ő gyorsabb nálam. Kiáltanék, de nem találom a hangom. Elvesztem.

 - Megvagy!- nevet fel egy reszelős hang a hátam mögött.

****************************************************************************

Felriadok. Egyáltalán hol vagyok? Bele telik pár másodpercbe, mire bemérem a pontos helyzetem. Ez Nathaniel szobája. Gondolta volna bárki is, hogy valamikor itt fogok kikötni? Mert én nem. Mindennek jellegzetes Nath illata volt. Nem túlságosan édes, mégis bódító. Talán egy kis vanília…

Le kell lépnem innen! A felismerés hirtelen jött, de muszáj eltűnnöm. Nem sokára vissza kell mennem a suliba (bár azt nem tudom, hogy fogom kibírni az órákat) és még amúgy is össze kell szednem a cuccaimat otthonról. A Vörös ilyenkor még az igazak álmát szokta aludni, és most sem valószínű, hogy ébren hánykolódik miattam. A fáradtság nagy úr. Gondolom Nath is a kanapén durmol, szóval észrevétlenül kislisszolhatok az ajtón. Hagyok neki egy levelet, amiben köszönök mindent. Kell itt lennie egy cetlinek… Áh, meg is van!

Határozott léptekkel indultam le a lépcsőn, a dohányzóasztalra helyeztem a papírt (csak remélni tudom, hogy nem az az istencsapás húga talál rá) és csendben az ajtó felé lopakodtam.

 - Már mész is? – szólalt meg álmosan a hátam mögött. Megint lebuktam.

 - Köszönök mindent, de… még össze kell szednem a cuccaimat holnapra. Vagyis, mára. Így mégsem jelenhetek meg a suliban, ráadásul könyvek nélkül sem sokra mennék… - magyaráztam neki, hogy félálomban is biztosan megértse.

 - Igen, igazad van. Hát akkor, jó utat. Ja, és nyugodtan vidd magaddal a kabátomat, nehogy megfázz nekem! – mosolygott rám. Ki ez, az apukám? Úúúú, most eszembe jutott Vampire Knight-ból Cross igazgató: „Ne hívj már igazgatónak! Apuci vagyok!” Annyira aranyos tud lenni! Ő a kedvencem az egész sorozatban. Zero mellett, természetesen. És kétlem, hogy tudni akarjátok, de azért elárulom, hogy szívből utálom azt a kétszínű rohadékot, azaz Kuran Kanamét…

 - Nem, erre igazán semmi szükség. Nem lakunk messze. De azért köszi.

Már kint is voltam a kapun és azonnal megcsapott a csípős szél. Persze, még ez is! Egyáltalán nem lakunk közel, sőt, kifejezetten messze, de ha valami csoda folytán Castiel még mindig fent lenne, már csak az hiányozna, ha meglátná rajtam ősi ellensége kabátját. Azt hiszem, most úgy fogom kerülni a vörös fejét, mint a tűzt!

               Lefogadom, hogy egy óriási jégtömbbe fagyva estem be az előszobába, amint megérkeztem. Azonnal letámadtam a radiátort (van kandallónk is, de Castiel túl lusta ahhoz, hogy két helyen fűtsön, szóval csak a központiban ég a tűz) és szerelmesen ölelgetni kezdtem. Jelenleg akár még hozzá is mennék feleségül, annyira fázom. Negyed óra sem volt elég ahhoz, hogy átmelegítsen, szóval főztem magamnak egy forró teát, és a fűtőtesten ülve kezdtem kortyolgatni. Szerencsém, hogy Cas nincs fent. A testhőmérsékletem végre 36  ̊C körül mozog, lassan átlépkedtem a lépcsőfokon, de ami fent fogadott… Mondjuk gondolhattam volna, hogy betörte azt az ajtót… A pórul járt tárgy földi maradványai a falnak támasztva hevertek, szabad belátást engedve a szobámba, az egyetlen helyre, ahol biztonságban lehetek, egyedül, így, hogy senki nem tör rám. Ezt az érzetet az a pár kilinccsel ellátott deszka adta nekem. Most azonban már nincs így. Minél hamarabb elhúzok a kellemetlen emlékek színteréről, annál jobb. Őrült tempóban váltottam ruhát, hisz Cas bármikor felriadhat, és akkor meglátna… Uhh, már a gondolatába is belepirultam. Mára már elég volt nekem ennyi a testvéri szeretetből. A könyveim tőlem szokatlan módon gyűrötten és éppen olyan összevisszaságban hevertek a táskámban, mint amilyen a világ volt az ősrobbanást követő másodpercekben. Nehezen tudtam csak elbúcsúzni drága egyetlenemtől, azaz a radiátortól, de egyszer minden jónak vége szakad. Egy utolsó ölelés után átadtam magam a hideg kéjes játékszereinek.

               Jóformán futva tettem meg az utolsó lépéseket a suliba. Nem mintha nem élveztem volna a reggeli sétát, de nem. Az egész épület kongott az ürességtől, hasonlóan, mint pár órával ezelőtt. Csak most még Nathaniel sem volt itt. Beültem a terembe, ahol az első óra lesz, azaz biosz. Ma „öribarim”, Melody fog prezentációt tartani a… miről is? Ah, kit izgat? A lényeg, hogy ezért nem a laborban kell megjelennünk. Előkaptam a telómat és a fülhallgatómat, és már csak a zenére koncentráltam. A fejemet a padra hajtottam és próbáltam teljes mértékben kizárni a külvilágot. Ez pár szám erejéig sikerült is, de miért is menne minden úgy, ahogy elterveztem? Valaki gyengéden megrázta a vállam. Amint megláttam, ki hihetetlenül elcsodálkoztam. Az emlegetett szamár!

 - Lea, minden oké? – kérdezte. Még egy másodpercig el is hittem, hogy igazán aggódik.

 - Ja, persze, csak… egy kicsit fáradt vagyok – persze, a fáradtság, fogd csak erre! Ez az Lea, csak így tovább! De mégis mit kellett volna mondanom? Azt, hogy „figyu, sz@rul érzem magam, mert tegnap kamerákat szereltem a bátyám szobájába, aki felhozott valami csajt, hogy egy jót dugjanak, de a lány észrevette a szerkezetet, és elküldte Cast a pébe. Jah, a legjobb még kimaradt! A vörös haragja elől Nathanielhez menekültem, az ágyában aludtam, és amikor hazamentem, az ajtóm be volt törve!” Na nem, ezt azért mégsem kötöm az orrára. Megfelel a fáradtság is, hisz az sem hazugság. Csak éppen nem a teljes igazság.

 - Aha, akkor oké. És hogyhogy ilyen hamar bejöttél? – ez komolyan most akar velem beszélgetni? Egy év alatt szinte soha nem szól hozzám, és pont ezt az alkalmat választja ki?

 - Csak úgy. Itt nyugodtabb – igyekszem kitérni a válaszadás alól, de érzem, hogy ez nem lesz elég neki.

 - Én azért jöttem, hogy összeszereljem a vetítőt, meg egy kicsit még felkészüljek az előadásom előtt.

 - Csináld csak nyugodtan, nem foglak megzavarni.

Csak bólintott, s ezzel ezt a már eleve halálra ítélt csevejt lezártnak tekintettem. Visszahajtottam a fejem a padra és elgondolkoztam kettőnk viszonyán. Mármint Melodyval. Igazából soha nem tett ellenem semmit, mégis ellenségként tekintek rá. Már a kezdet kezdetén bunkó voltam vele, ő mégis képes ilyen rendes lenni velem. Talán jobban meg kéne egymást ismernünk. De nem ma, és legfőbbként nem most.

               Az emberek lassacskán beszállingóztak a terembe és rövid idő alatt akkora zaj lett, hogy már a saját gondolatomat sem hallom. Ilyenkor ki szoktam ülni az udvarra vagy a folyosóra becsengetésig, de most nem kockáztatok meg egy találkát az ördöggel. A fejem már most szétmegy, és még 10 perc van az óra kezdetéig. Még mindig a padon fekve pihenek és pislogok ki az ablakon. Talán lehunyom a szemem pár percre, így is olyan vagyok, mintha most másztam volna ki a sírból.

****************************************************************************

 - Hé, ébren vagy? – csap rá valaki a hátamra kicsit sem kedvesen.

 - Nem…

 - Beszélnünk kell! MOST!

 - Haggyá’ má’ – mondom nyűgös részeg módjára – most alszok.

 - Elég volt neked ennyi pihenés! Gyere a tetőre!

 - Ó, csaknem le akarsz lökni, Castiel? – meredtem a szürke szemeibe. Mindig ikreknek tekintettem őket a sajátjaimmal, mert teljesen megegyezőek. Hihetetlenül hasonlítunk egymásra, le se tagadhattuk, hogy testvérek vagyunk, egészen az első hajfestéséig.

 - Ha nem jössz rögtön, megteszem!

Követtem Castielt, bár tudtam, hogy nem kéne. Semmi jót nem ígér, ha ki akar vezetni a diákok közül. Bevallom: félek.

4. fejezet: Egy hosszú éjszaka

              

 - AZONNAL ENGEDJ BE! – üvölti az ajtóm előtt álló, rohadtul dühös Vörös.

 - LEA NEM VICCELEK! MOST ENGEDJ BE VAGY BETÖRÖM EZT A ***** AJTÓT!!!  

Édes gyermek Jézus, mit tettem? Most tanácstalanul kuporgok a sarokban. Afelől semmi kétségem sincs, hogy ha tényleg begurul, gondolkodás nélkül törné be az egyetlen akadályt, ami közénk áll, mégsem merek odaállni elé. Biztos vagyok benne, hogy azonnal a torkomnak esne. És ezt csak a gyerekes bosszúállásomnak köszönhetem. (FIGYELMEZTETÉS: flashback következik!)

      Castiel kocsija éjfél után kanyarodott be a felhajtóra. Nem volt egyedül. Mikor rájöttem, hogy azzal a csajjal mire készülnek, azonnal berohantam a szobájába és kétségbeesetten szedtem össze a kamerákat. Az egyikre azonban már nem maradt időm, a lépcső nyikorgása visszavonulót fújt. A fürdőn keresztül menekültem, mert az a helyiség közös, mindkettőnk szobájából nyílik ajtó. Csak reménykedtem benne, hogy nem szúrják ki a kastélyba rejtett szerkezetet. Feszült figyelemmel hallgattam a beszélgetésüket:

 - Jé, Cas, volt halad?

 - Aha… Igazából közös volt a húgommal, de kisajátítottam. Ez titok, ne mondd el neki! – A kis….! Ráadásul az sem nyugtatott meg, hogy arra a halra terelődött a szó.

 - Nekem is volt. És neki is volt kastélya – hallottam a hangján, hogy mosolyog – A tiédet hogy hívták? Várj…. EZ MI? – francba… - CASTIEL? EZT NEM MONDOD KOMOLYAN! TE PERVERZ VADÁLLAT!!

Ez nagyon nem jó. Ez nagyon, nagyon nem jó!! Ajtócsapódás és gyors lépések hallatszottak.

 - Kérlek, Carrie, várj!

 - CASSIE VAGYOK!

 - Ööö, izé, még jó… én tudom, csak… megbotlott a nyelvem… de nem is ez a lényeg! Ez nem az, aminek látszik!

 - Nem? Pedig nekem nagyon is úgy tűnik, mintha egy kis homemade pornót szerettél volna a beleegyezésem nélkül! Ez undorító!

 - Mint már mondtam, ez nem az….

 - Hagyj békén! Ne.. NE ÉRJ HOZZÁM!

A csaj elrohant, Castiel utána, de végül csak visszatért. Mondanom sem kell, egyedül. Nekem befellegzett! Azonnal fordítottam kettőt mind a bejárat, mind a fürdőszoba zárján.

      És azóta is itt dörömböl. Szeretnék most elsüllyedni. Hogy lehettem ennyire idióta?! Az örökös csipkelődésünknek most nagyon nem lett jó vége. Mindketten megszívtuk. És ha most Castiel bejön – márpedig be fog – akkor majd vihettek rózsát a síromra, mert itt és most meghalok. Elszúrtam a találkáját, ez főben járó bűn. Nem mintha annyira fontos lett volna neki az a lány… Hogy is hívják? Cassie?

Piroska már bevadult: rugdosott, csapkodott és káromkodott ezerrel. Csoda, hogy még épségben van az az ajtó. Ha nem az emeleten lennénk, már rég kimásztam volna azon az ablakon. Hogyan tudnék kimászni rajta úgy, hogy ne törjem ki a nyakam? Csendben kisomfordáltam az erkélyemre és lenéztem. Hú, ez aztán magas! De épp itt van a szeméttároló… Talán… Talán, ha éppen abba esnék, nem is ütném meg magam annyira. Meg már nem is lenne annyira magasan… Ahh, kit akarok hülyíteni?

      Egyébként ez az egyetlen erkélyes szoba a házban. Amikor 6 évvel ezelőtt Párizsba költöztünk, épp a Rapunzeles korszakomat éltem, így addig hisztiztem, amíg nem kaptam egy erkélyt. Most nagyon szükségem lenne egy olyan aranyhajra, amit kötélként használhatok…

 - NYISD MÁR KI! – ordít Castiel. Egye fene, a nyaktöréssel még mindig jobban járok, mint vele. Döntöttem: ugrok. De nem ilyen szerelésben!

       Na nem azért, mert egy kis plázacica vagyok, csak nem hinném, hogy a rövidgatya - pántos póló páros túl jó választás lenne egy kiruccanásra a hideg éjszakába. Mert több mint valószínű, hogy az időmet a parkban fogom múlatni, hisz senkit sem fogok hajnalban felriasztani. Ez az én hibám, viselnem kell a következményeit. Vicces, hogy pont ezt gondolom, miközben azon gondolkodom, hogyan szökhetnék meg a felelősség elől, de valljuk be: egy gyáva nyuszi vagyok. Főleg, ha a bátyámról van szó. Vele nagyon nem jó ujjat húzni. És most túlléptem minden határon.

      Sajnos itt nincs semmilyen kabát, meg kell elégednem azzal a vastag kötött pólóval, amit még a nagyitól kaptam. Ha „fázáselkerülő bűbájt” eresztett rá, talán még lesz is esélyem tüdőgyulladás nélkül túlélnem az éjszakát. Ha már itt tartunk, felkapok egy sálat is. Cipő! Igen, arra is szükség lesz. Kell itt lennie valaminek… Pff, csak egy nyári balerinacipőt találtam. Sebaj, a semminél ez is jobb. Innentől már nincs visszaút. Telefonomat a zsebembe süllyesztem pár euróval együtt. Cas már nagyon türelmetlen. Most, vagy soha! Alig hogy kilépek, már vacogok is. Ez nem jó. Újabb dörömbölés, én pedig átdobom a lábam a korláton. Kezeimmel még erősen kapaszkodom, a szívem ki akar szakadni a helyéről. Nincs merszem leugrani. Szeretnék, de nem merek. A mélybe meredek, próbálom kiválasztani a kuka legpuhábbnak kinéző pontját. Hogyan is van a toronyugróknál? Lábujjhegyre kell érkezni és kezet a testhez szorítani? Nézhettem volna gyakrabban az olimpiát… Mindegy is, három….. kettő….. kettő és negyed…….. kettő és fél……….. a fenébe is! UGRÁS! Mondom UGRÁS! Na jó, most már tényleg! UGRÁS!

      Gyorsabban földet értem, mint gondoltam. Viszont halknak nem volt mondható az akció.  Kikecmeregtem a nagy rakás szemétből, és mint a villám, megindultam. Azt nem tudom, hová, csak el innen. Jelenleg az a legfőbb, hogy Castiel ne találjon rám. Ha így állunk, a park talán mégsem a legjobb választás. Ha Piroska lennék, hol nem keresném a húgomat? Megvan! A suliban!

      Ha valaki reggel azt mondja, hogy hajnali… egészen pontosan 1:35-kor útban leszek a Sweet Amoris felé, akkor a képébe röhögök. Most mégis oda tartok. Már csak két saroknyira vagyok, az utcák teljesen kihaltak. Ha hinnék ilyesmiben, most biztosan attól paráznék, hogy letámad egy vámpír… De ez hülyeség, maximum egy piás, vagy éppen pedofil őrült áldozata lehetek. Vagy esetleg egy késmániás sorozatgyilkos… De miért is gondolok én most ilyenekre? Már látom az épületet. Álljunk meg egy percre! Miért… miért világít? Ki van ott még ilyenkor is? Az igazgatónő? Kizárt! Valamelyik tanár? Esélytelen! Komolyan ki az a… ohh, asszem tudom. Nathaniel. Talán nem venné észre, ha csak simán leülnék a kinti padra. Vagy ha csendben lelopóznék az alaksorba.. Nincs nálam a kulcsom, szóval remélem, hogy nyitva van.

      A nehéz kovácsoltvas kapu nyikorgása valahogy most kísértetiesebb, mint általában. Biztosan csak a sötét teszi. Ninja módra végiglopakodtam a folyosón, majd lefutottam a lépcsőn. Van isten! Bevágtam magam mögött az ajtót (azért nem túl hangosan) és leheveredtem az egyik régi tornamatracra. Tök kényelmes. Szeretem ezt a helyet. Gyakran jártunk ide akkoriban, amikor még itt volt Debi. Igazán jó barátnők voltunk, de elég durván elcseszte azzal, hogy lelépett. Sajnos Cas nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szerzett, még mindig nem heverte ki teljesen a szakítást. Ezért is ilyen bunkó. Pedig akkoriban még normális volt. Legalább nem látjuk többet azt a csajt. Remélem. De azért volt jó is a kapcsolatukban: a banda. Nevünk az nem volt, mert nem jutottunk közös nevezőre. Cas és én gitároztunk, Deborah énekelt, Lys pedig üvöltött, azaz „hányáshangokat adott ki” Candy anyukája szerint. A dobosunk Castiel egyik haverja volt. Kár, hogy dobra már nem írattak be minket anyáék, pedig szívesen megtanultam volna. Nagyjából minden féle hangszert kipróbáltunk, de a legtöbbet egy hétig se bírtuk. Például ott volt a szaxofon és a citera. Na ezek egyik sem nyerte el a tetszésünket. Én kijártam a zongorát, viszont a tesóm nem akart „billentyűs köcsög” lenni. Az egyetlen, ami mindkettőnknél megmaradt, az a gitár volt. Pedig a dob sem lett volna rossz. Emlékszem az első hetekre… (FIGYELMEZTETÉS: flashback következik!)

      Tavaly egy vírus leterített a lábamról, szóval a kanapén TV-ztem és már szétuntam az agyam, mire a Vörös hazaért. Úgy vetődött rám, mint egy kretén duracellnyuszi pár energiaital után.

 - Hé hugi, csináljunk egy bandát!

 - Bandát?

 - Ja, egy bandát! Debi az énekes, mi gitározunk, az egyik haverom meg dobol! Na, mit szólsz? – úgy meredt rám, mint a messiásra. Legutóbb akkor volt így felpörögve, amikor… nem, még SOHA nem volt ennyire felpörögve.

 - Öhm, izé… nem is tudom… egyáltalán ki az a „Debi”?

 - Ő az egyik osztálytársam.

 - Már tudom! Nem ő az a tetkós csaj, aki mindig pucsít?

 - De, igen, ő lesz az.

 - Hát oké, bár én nem igazán tudok játszani.

 - Ugyan már! Nem vagy annyira szörnyű… Akkor csináljuk?

 - Csináljuk!

Másnap Castiel összecsődítette a csipetcsapatot nálunk, mivel én még mindig nem mozdulhattam ki a házból. Beszélgettünk, próbáltunk összehangolódni, és véleményem szerint sikerült is. Aztán nem is hallottam az egészről a betegségem hátralévő részében. Mikor visszamentem a suliba, Debi öreg barátnőjeként üdvözölt, és kiderült, hogy Nathaniel rábólintott, hogy a pincében próbáljunk. Nem mellesleg a banda bővült még egy taggal: Lysanderrel. Itt kezdődött a barátságuk Cassal. Na meg velem. Hamar megkedveltük. Ki se néztük volna belőle, hogy képes kiadni ilyen hangokat. Ő írta a szövegeket is, így tényleg király zenéket tudtunk összehozni. Ó, és Cas összejött Debbel. Hihetetlenül jól megvoltunk addig a napig, amikor Debi elmondta, hogy egy menedzser látta az egyik videónkat YouTube-n és hajlandó lenne a szárnyai alá venni őt és Cast. Igen, hatalmába kerített minket, a többieket a zöldszemű szörny és onnantól kezdve kerültük a szerencsés párost. Hármasban kajáltunk, meg ilyenek, és nagyon csúnya szemmel néztünk rájuk. Ami így utólag nagy hülyeség volt, de akkor vérig voltunk sértve. Ők pedig gyakoroltak és gyakoroltak, és egyre jobbak voltak. Aztán Debi kiebrudalta Cast a bizniszből és lelépett, hogy a karrierjére koncentráljon.

      És ennyi. Cas szíve összetört (de ezt már említettem) én meg örökre megutáltam azt a némbert, amiért ezt tette a bátyámmal. Soha nem bocsátom meg, ha a szeretteimet bántják. Már majdnem el is felejtettem, hogy miért is ülök itt. Olyan nyugodt minden. Kíváncsi vagyok, mi lehet most otthon. Cas még mindig az ajtómon dörömböl? Vagy esetleg már betörte és most minden erejével utánam kutat? Vagy talán feladta? Á, nem az lehetetlen. Soha nem ad fel semmit. Ezt is tisztelem benne. Valahogy nálam nincs meg az az akarat, ami a céljaim eléréséhez szükséges. Valójában céljaim sem igazán vannak. Ha pedig valamit végig akarok csinálni, akkor az mindig rosszul sül el. Lásd: a mostani helyzet. Még soha nem voltam ekkora bajban. Talán ellóghatnám a holnapot, aztán meg úgyis hétvége. Haza se kéne mennem, meghúzhatnám magam valakinél. De azzal csak a gyávaságomat mutatnám meg. Nem tehetem. Meg a suliban úgysem rendezne akkora jelenetet, mint otthon.

      Egyre jobban elálmosodtam, de mire végleg távozhattam volna a rémálmok birodalmába, kitárult az ajtó. Francba! Lebuktam! 

3, fejezet: A bosszú - Első (és egyben utolsó...) felvonás

Castiel fekete BMW-jével találtam szembe magam. Na, igen. A 18. szülinapjára kapta anyáméktól, bár nem értem, minek. Még egy öreg Lada is felesleges neki, amikor pár percre lakunk a sulitól, nem hogy egy ilyen luxuskocsi. Remélem, majd én is hasonló kaliberű ajándékra számíthatok. A vörös lehúzta az ablakot, ebből beszélgetés lesz…

 - Cső!

 - Szorulj bele!

 - Hazavigyelek?

 - Kösz, de nem haza megyek. Még beugrok Candy-hez.

 - Mert?

 - Mit érdekel az téged? Amúgy beteg, kell neki a lecke.

 - Ő mindig is beteg volt…

 - Hé! Ne szóld le a barátnőmet! Te sem vagy normálisabb, sőt!

 - Na gyere, szállj be, eldoblak hozzájuk.

 - Oké, de csak mert nincs kedvem gyalogolni.

       A nyirkos, őszi levegő után felüdülés a fűtött autóban ülni. Hihetetlenül kényelmesek ezek a bőrülések, ráadásul a sok hangfalnak köszönhetően szuper a zene hangzása is.

 - Mi volt az a jelenet az ebédlőben? – kezdtem a vallatást.

 - Csak egy kis szívatás. Bár láttad volna Ambert, miután mindenki lelépett! Az arckifejezése minden pénzt megért! – ez kezd érdekes lenni…

 - Mi történt?

 - Még mindig olyan idiótán vigyorgott, én meg késztetést éreztem, hogy letöröljem onnan. Gondolom rájöttél, hogy az egész közjáték Nathaniel kedvéért volt…

 - Naná! Nem vagyok hülye… - vágtam közbe.

 - Ne szakíts félbe! Szóval, megveregettem a vállát és valami ilyesmit mondtam: „Marha jól játszottad a szerelmes liba szerepét, nekem még nem megy ilyen jól. De azért valamennyire hihető volt, nem?” – uuuuu, ez azért még tőle is erős volt! Bármennyire is utálom azt a csajt… - Eléggé megsértődött, mert csak ennyit mondott: „Hát igen, még gyakorolnod kell. Fényévekkel jobb vagyok nálad!” És lelépett. Ennyi.

 - Gondolod, hogy a térfigyelő kamerák rögzítették?

 - Száz százalék… De nincs hozzáférésem, szóval így jártál. Hacsak, nem szerzed meg valahogyan a „hercegedtől”.

 - Jó vicc… De azért nem gondolod, hogy ez kicsit sok volt?

 - Tudod te, hogy milyen szörnyű volt az a…. a… szóval tudod… - még a fejét is megrázta, hátha így kiszáll belőle a rossz emlék – valahogyan muszáj volt viszonoznom. Örüljön, hogy nem a nagyérdemű előtt tettem, az nagyobb égés lett volna.

 - Igaz, megérdemelte – nyugtáztam – De azért őrült vagy, hogy belementél ebbe a játékba.

 - Te sem vagy kevésbé őrült! Mázlid, hogy jól áll nekem a monokli!

 - Monokli? Hol? Ha nem mondod, észre sem veszem!

 - Holnapra csúnyább lesz. Azért elég szép ütés volt…

 - A tipikus példa arra, amikor a tanítvány felülmúlja mesterét – vigyorogtam.

 - Azért ott még nem tartunk! –próbálta elfojtani a kuncogását, de nem igazán sikerült.

 - Még! – vágtam rá.

Az út további (nagyjából 2 perces) része a zene élvezetében ment. A rock-klasszikusok bárhol megállják a helyüket.

      Becsengettem. Egy aranyos, virágoskerttel és fáról lelógó hintával ellátott földszintes házban élnek, ami még egy mesekönyvbe is beleférne. Teljesen idillikus. Elképedtem, mikor Candy ajtót nyitott, hisz még soha nem láttam ilyennek. Mindig rendezett levendula színű haja most kócosan lógott egészen a derekáig Még az az egyetlen fekete tincs sem volt begöndörítve, simán hullott az arcába. Smink sem volt, csak az a három pötty a bal szeme alatt. Egyszer én is szeretnék egy tetkót, de még nem tudom, milyet. Viszont a legdurvább, ami rögtön szemet szúrt az, hogy nem volt rajta a fehér cicafüles hajpántja. Otaku barátosném azért hordja azt a kiegészítőt, mert ez kedvenc meséjének, a Kamisama Hajimemashitának főszereplőjét, Tomoe dono-t szimbolizálja. Ő egy félig róka, félig ember izé. Ne nézz így, még nem láttam a mesét! De már kívülről fújom a tartalmát, hisz elég sokat mesél róla. Aztán ott van még vagy száz anime és manga, amire most nem térnék ki külön.

Aztán ott volt még az öltözéke: a szokásos ing és obszidián kitűző helyett most fürdőköpenyben jelent meg. Elhiszem én, hogy emlékeztet Tomoe kimonójára, de akkor is.

 - Veled meg mi történt? Most másztál ki az ágyból?

 - Aham, valami olyasmi… Legalább most sokat pihenhetek – mosolyodott el viharverten. Tényleg sza… izé, rosszul néz ki.

 - Pedig azt hittem, hogy még a pizsamád is egy ing – nevettem.

 - Á, az nem lenne kényelmes – csatlakozott. Végre beinvitált, így lerúghattam a bakancsomat az előszobában. Jobbra az első ajtó nyílik a szobájára, már úgy ismerem ezt a házat, mint az otthonomat. Nem sokat gondolkoztam, csak simán beléptem a kis szentélybe. Bár ne tettem volna! Megtorpantam az ajtóban és félve néztem körbe. WOW! Használt papírzsepik minden mennyiségben, és a már megszokott poszterek mellett egy újdonság. Életnagyságú karton Tomoe? Ezeken kívül semmi különös nem volt, a szétdobált cuccokhoz és a gyakori szobaátrendezéshez már hozzászoktam. De azért azt a bábut nem hagyhattam szó nélkül! Hulladékhalmokon keresztülszlalomozva átkaroltam a „lakótársát” és úgy hevesen mutogatva kezdtem mondani:

 - Ez komoly? Egy életnagyságú Tomoe? Mikor? És Honnan? Egyáltalán kitől?

 - Igen, ez halálosan komoly! Tudod, ő a lelkitársam! – ezzel egy tesztre célzott, amit még régebben töltöttünk ki. Nekem Mizuki jött ki – Szóval: tegnapelőtt érkezett Kínából és az eBay-en rendeltem.

 - WOW! Ez aztán a… a…

 - Nem találsz szavakat, mi? – nevetett fel. Imádom ezt a nevetést, mert engem is arra késztet, hogy kövessem a példáját. Ezért tudunk mi mindenen elkezdeni röhögni.

 - És mennyibe került?

 - Nem volt drága. Csak 30€. – „csak”… Kezdem úgy gondolni, hogy Castielnek igaza volt.

 - Persze, egy életnagyságú karton mesehősért miért is lenne sok, nem igaz?

 - Jól van, és te, amikor megvetted azt a gitárt 400€-ért, csak mert aláírták a kedvenc bandád tagjai?

 - Az más… - valójában 426€ volt, de nem fogok akadékoskodni… És a Crown The Empire-ről volt szó! Egyszerűen muszáj volt megvennem! Még hozzá illő pengetőm is van, amire a jelük van festve.

 - Persze… - morogta – Sok leckét kaptunk?

 - Nem, csak ennyi… - kotortam elő a táskám aljából a lapot, amire felírtam.

 - Szuper, köszi. Remélem nem maradtam le semmi izgiről.

 - Ó, ha te azt tudnád!

Innentől kezdve már leállítani sem lehettet, szabályos szómenésem volt, a legrosszabb fajtából. Mindent elmondtam neki, bár szerintem elég lett volna fele ennyire részletesen előadnom, de kit nyom az? Vele semmi nem történt. Csak aludt és mangát rajzolt. Egész jól megy neki, ha van egy jó sztorija, azt általában ilyen formában veti papírra. Ráadásul már valamilyen számítógépes programmal is megtanult dolgozni. Nagyon jól elbeszélgettünk, de azért bökte a csőrömet a kitűző hiánya. Meg amúgy is kíváncsi voltam, hol tartja.

 - Hol van most a kitűződ?

 - A kitűzőm? Ott, az ékszerdobozban – mutatott egy kisebb komódra.

 Felpattantam és zsákmányszerző körútra indultam. Egy faragott fadobozka volt díszes vasalással. Csak három dolog volt benne: három majdnem teljesen egyforma, fekete kitűző. Szóval váltogatja őket?

 - Ezek mik? – huppantam vissza mellé a dobozzal a kezemben.

 - Kitűzők. Miért minek látszik?

 - Nem úgy értem, nem vagyok vak… mind obszidián?

 - A-a, ez itt az obszidián – mutatott a bal szélsőre – A középső ónix a harmadik pedig fekete opál.

 - És ezeknek valami mágikus hatásuk van?

 - Neeeem – nevetett – a kedvenc könyvsorozatomból vannak. Tudod, J. L. Armentrout… Az első rész az Obszidián, amiről már meséltem is. Az a kő öli meg az arumokat, a gonoszokat. Aztán az Ónix a második rész, ami meg árt a luxeneknek, azaz Daemonéknek. És a végén az Opál, ami segít megőrizni a Katy féle hibridek erejét. Emlékszel?

 - Rémlik valami… És hogyan különbözteted meg őket?

 - Mindegyikben van valami apró eltérés – magyarázza –Az obszidiánban például van egy apró fehér pötty, az Opálban pedig, ha úgy fordítod, látod, hogy van egy narancssárga törés, itt.

      Ezek után már csak mesét nézünk és hazaindultam. Szinte el is feledkeztem a bosszúmról. Ha „ő Pirossága” nincs otthon, felszerelem a kamerákat. Igen, nekem még olyanom is van! Pár éve vettem magamnak a fotókon összegyűlt pénzen. Jelenleg a szekrényem alján csücsülnek bevetésre várva. De még a lesifotózási mániámról sem meséltem! Akkor majd most. (FIGYELMEZTETÉS: flashback következik!)

       

        Az egész tavaly előtt kezdődött, Cas már akkor nagymenő nőcsábász volt. Nem is gondoltam, hogy ez lesz abból, hogy csináltam róla egy alvós képet. Résnyire nyitva volt az ajtója éjszaka, gondoltam, bekukkantok. Olyan édesen szuszogott, hogy muszáj volt megörökítenem. Aztán suliban az egyik lány elkezdte nézegetni a telefonomon a képeket, és meglátta a kis aranyost. Könyörögni kezdett, hogy küldjem át neki, persze én megtagadtam tőle, hisz mi van, ha ő is továbbadja és Cas meglátja? Aztán már azzal is kapálózott, hogy fizetne érte. Elkezdte előszedni a pénzét (2€), még a kezembe is nyomta, csak küldjem át neki. Aztán meguntam a nyomulását, úgyhogy megkapta, amit akart, de hosszú távon bántam meg. Másnap rám rontott még pár barátnője, hogy ők is szeretnék a fotót, és természetesen nem ingyen akarják. Csak abból a képből összegyűlt 15€-m. Elhatároztam, hogy több képet fogok készíteni a bátyusról és felkeresem ezeket a csajokat.

      Mára már nagyon jól megy az üzlet, egyre többen válnak törzsvásárlókká. Csoda, hogy még nem buktunk le! Általában aukciókat rendezek az alagsorban, a kezdőösszeg általában 5€ körül van. Az eddigi legértékesebb képem 56€-ért kelt el. Röhej, hogy mit meg nem adnak értük ezek az idióta lánykák… Lehet, hogy majd a felvételből is tudok kiszedni használható részeket. Majd meglátjuk.

      Belépve a házba azonnal megütötte a fülem a hangos zene. Nincs szerencsém, itthon van. Marilyn Manson-tól a Personal Jesus szólt a hangszórókból. Felszaladtam az emeletre és bementem Castielhez. Csak simán leheveredtem mellé az ágyára. Ölében laptop, megnyitva a Facebook.

 - Csak hogy hazaértél, már azt hittem, elraboltak. Mondjuk, nem hiányoztál volna… - ó, és nekem mennyire nem hiányzott ez a bunkó éned, Piroska! De azért csak aggódtál értem.

 -  Elvoltunk.

      És ennyi volt a nagy beszélgetés, kb. egy órán keresztül nem szólaltunk meg. Ő interetezett, én meg néztem. Jobb dolgom úgyse volt, amíg itthon volt. Aztán egyszer csak felpattant és a ruhásszekrényéhez sietett. Ledobta a pólóját, aminek következtében látszott, mennyire… vézna. Igen, izom még csak nyomokban sem volt felfedezhető rajta, de legalább háj se. Na nem mintha felkavart volna a látvány, de muszáj volt beszólnom neki.

 - Nem a megfelelő lánynak sztriptízelsz, Piroska. Más lehet, hogy még örülne is a gebe tested láttán, de tudod…. én nem – élcelődtem. Utálja, ha Piroskának hívom, azt meg pláne, ha felhívom a figyelmét a nyilvánvalóra. Pár pillanatig habozott, hogy mit szóljon vissza.

- Tudom én, hogy élvezed, te kis perverz, de el kell hogy szomorítsalak: köztünk nem lesz semmi – vigyorgott azzal a szörnyen idegesítő, szexinek titulált féloldalas mosolyával, és már tudtam, mire készül.      

     Hozzávágtam pár párnát és menekülőre fogtam, de nem is ő lett volna, ha ezt engedi. Elkapta a derekamat – a legérzékenyebb pontomat – és csikizni kezdett. Kicsi korunk óta kínoz ezzel, mert tudja, hogy mennyire nem bírom. Már sikoltozásnál tartottam, miközben még mindig próbáltam kiszabadulni a karmai közül. Miért is sikerült volna. Visszahúzott az ajtóból, amit bezárt! Ez mekkora egy szemétláda!! Az egyetlen menekülési útvonal az ablak maradt, viszont én nem tudok repülni, tehát az is kizárva. Itt fogok kinyiffanni! Valahogy sikerült kibontakoznom a „halálos szorításából”, viszont nem tudom, hová tehette a kulcsot. Körbe-körbe rohangáltunk a szobájában, de a kondim nem elég jó. Elkapott és már-már készültem az újabb csikizési hullámra, viszont ő csak megölelt, felkapott egy pólót és bejelentette, hogy elmegy. Meg sem kérdeztem, hová, nem igazán érdekelt. Az a lényeg, hogy fel tudom szerelni a kamerákat.

      Mikor végre valahára lelépett, max hangra kapcsoltam a hifitornyomat és beraktam a legaktuálisabb zenét: Crown The Empire-től a Johnny’s Revenge-t. Üvöltöttem a zenével együtt, miközben a szekrényemet túrtam fel a kis kartondoboz után, amibe elhelyeztem a….. Meg is van! Hová helyezhetném el a szobájában, ahol soha nem találná meg? Az egyik mehet a könyvespolcra, oda úgysem nyúl soha. Komolyan, már nagyjából 2 cm vastagon áll ott a por! Sikerült úgy körbevennem az egyébként tök jó könyvekkel a kis szerkentyűmet, hogy az sehonnan sem volt észrevehető, ő viszont látott mindent. A másik az akváriumba megy. Régen volt egy hala, de miután meghalt, az akvárium üresen és magányosan álldogál a polcon. Nem mellesleg ebbe rejtette bele az előbb azt a híres-neves szobakulcsot. A minikamera éppen belefér Gömbi néhai kastélyába. Ki tudja, lehet, hogy a szelleme még mindig ott kísért. Boooohoohoooo!! Már csak egy maradt, de fogalmam sincs, hová rejthetném. Végül az ablakban található virágtetem mellett döntöttem búvóhelyként. Azt sem közelíti meg túl gyakran. Egyáltalán miért vannak ilyenek a szobájában? Gondosan elrejtegettem az utolsó mohikánt is, most már csak élesíteni kell. Van rajtuk időzítő is, szóval nem fog lemerülni. Persze éjszaka is fogom venni, csak felváltva. Nem szeretnék lemaradni semmiről. 

      Elégedetten nyugtáztam, hogy milyen jó munkát végeztem. Időközben a bosszúm bővült még egy elemmel. Hiába, a zene megihletett. Hifijéből kipattintottam a CD-t és a helyére elhelyeztem a Candy ajándékának szánt „TOP 50 Anime Songs” nevezetűt. Már csak meg kell várnom, hogy visszajöjjön, és magára hagyja a telefonját. Rendesen felkészültem, elég két perc, és kész vagyok.  Sima ügy lesz.

2. fejezet: Okoska vs. Piroska, avagy a balhé

„Hol vagy?” Küldés. Egyedül ücsörgök a szokásos helyünkön az ebédlő legeldugottabb sarkában, miközben várom Candy-t. Egész nap kerestem, de sehol sem volt. Az asztal rezegni kezdett, a telefonom után kaptam.  „Otthon -.- Miért?” Otthon? Nem is volt ma suliban?  „Beteg vagy?” Válaszoltam. Mintha nem lenne egyértelmű… „Aha… Egész éjjel nem aludtam és a torkom is fáj :( El tudod hozni a leckét?” Szegénykém… Még csak észre sem vettem.  Annyira lefoglalt a… nos, a más dolgok. Figyelmetlenségem okozója épp most sétált el az asztalkám mellett, ügyet sem vetve rám. Na, kösz. A szöszke egyenesen a két asztallal odébb ülő húgocskájára vetődött. Mit művelt már megint az a liba? Ki nem állhatom… Tipikus plázacica két centis műkörmökkel, húsz centi póthajjal és méregdrága táskával. Mindezekkel csak azt kompenzálja, ami nincs neki: ész és egyéniség. A „halálfalói” természetesen most is körbevették, alig látszódott ki közülük. Viszont Nath megjelenése mindenkit távozásra késztetett. És ő ezeket hívja „barátnőknek”. Annyira figyeltem a „díva” arcának rezdüléseit, hogy el is felejtkeztem a válaszra váró kis betegről. „Persze, suli után beugrok :)” Pötyögtem villámgyorsan (már amennyire az androidos billentyűzeten lehet) és telefonomat zsebembe süllyesztve szenteltem teljes figyelmet a készülődő jelenetnek.

    Nathaniel nem ült le, az asztalra támaszkodva bámulta Ambert. Majd csendben, összeszűkült szemmel motyogott valamit, de nem vagyok jártas a szájról olvasásban, szóval fogalmam sincs, miről lehet szó. Végül elég heves veszekedésbe kezdtek, ami műkönnyekbe torkollt. Na neeee! Ezt nem veszem be! És ahogy látom, a bátyját sem tudja meghatni a színésztehetségével. Miért beszélnek ilyen halkan? Ha most nem kezdenek el ordibálni, én Istenemre mondom, hogy közelebb ülök egyel! Igen, minden lében kanál vagyok, de ha megkérnek rá, nem adom tovább, amit megtudtam. Bár nem hiszem, hogy egy nyilvános balhé az ebédlőben sokáig titokban maradhat. Nem csak én érdeklődöm a dolog miatt, az egész népség őket nézi tányérnyi szemekkel. A büfésnéni még a hallókészülékét is felvette! Kihalok!! Azért ennyire pofátlan még én sem lennék.

 -  AZT NEM TE FOGOD MEGMONDANI!- hallottam az üvöltő lányt, aki felpattant a helyéről, s immár szemtől szembe állt a bátyjával. Végre hallok valamit a „beszélgetésükből”.

 - Márpedig ÉN megtiltom, hogy barátkozz vele!- Jézusom! Hol vagyunk, oviban?? Nekem szerencsére Castiel soha nem tiltotta meg, hogy „barátkozzak” valakivel. Gondolom csak simán nem izgatta. Azért ez valamilyen szinten gáz…

 - Márpedig ÉN barátkozni fogok vele!

 - Nem. Vita lezárva!- fordult meg Nathaniel, de Amber elkapta a karját.

 - Ezt nem teheted! Úgysem tudod nekem megtiltani! És Castielt sem tudod megakadályozni abban, hogy járjon velem!- olalá!

Ebben a pillanatban mély röhögés ütötte meg a fülem a hátam mögül. Megsemmisítő pillantást vetettem a konfliktus okozójára, akit akármennyire is próbáltam, nem tudtam visszatartani a reflektorfényben úszó asztaltól.

 - Nos Nathaniel! Ha nagyon szépen megkérsz, talán lemondok a húgod kezéről!- vetette oda dühtől kékülő fiúnak.

 - „Kedves” Castiel! „Nagyon szépen megkérlek”, hogy ne rontsd itt a levegőt! Ez csak és kizárólag a húgomra és rám tartozik! Te melyik vagy a kettő közül?- most lesokkoltam! Még sosem láttam a szarkasztikus és enyhén bunkó énjét, de tetszik! Legalább jobban hasonlítunk egymásra.

 - Szerencsére egyik sem – válaszolta vigyorogva a vörös és már át is karolta Ambert. What the…? – És az alku nem érvényes, mert a hugicád jobb nő annál, hogy csak úgy hagyjam kicsúszni a kezeim közül!- Hazudik!!! Olyankor mindig a füle mögé tűri a haját… Persze ezt senki sem tudja rajtam kívül, szóval a termet betöltötte az emberek sutyorgása, míg a testvérpár csendben emésztgette az elhangzottakat. Amber annyira vicsorgott, hogy az összes fogát láthattuk. El tudom képzelni, hogy mit gondolhat: „Egye meg a sárga irigység a többieket, mert Castielt már az ujjaim köré csavartam!” Most jött el az a pont, ahol Amber kihasználja Cassie közelségét.

 - Én mondtam Nathanielnek, de nem használt! Még jó hogy itt vagy nekem!- sipítozta és Cas nyakába omlott. De várjunk csak… mit csinál?! Ez lesmárolja Castielt! Na, jó, inkább csak egy hosszú szájra puszi, de akkor is… A teremben mindenki tátott szájjal bámul, még Nath is hüledezik. Be kell vallanom, én is. A legviccesebb, ahogy bátyókám reagált az első pár másodpercben. Szemei tágra nyíltak, de nem esett ki a szerepéből. Profi. Jut eszembe: hol a popcornom?? Milyen kár, hogy ezt nem örökítettem meg! Pedig biztosan sokan fizettek volna azért a képért, különösen, ha photoshop-pal lecserélem Ambert…. Fene! 

      A „csóknak” hál’ Istennek vége, mert már azt hittem, kihányom az előbb magamba tuszkolt nutellás szendvicset. A „szerelmespár” arcán fülig érő vigyor húzódott, bár mindkettejüké mást tükrözött.

Amber: „Egek, megcsókoltam Castielt! Ezt kapjátok ki!”

Castiel: „Pfffffff, Nathaniel már Okoskává változott! Egyszer lehet, hogy ő is fejen állva fogja végezni, ha elrúgom őt a…”

Na, igen, ezek azok a ritka pillanatok, amiket kár kihagyni! Szegény Candy! Lesz mit mesélnem, az biztos! Nathaniel megfordult és menni készült, de megtorpant:

  - Ennél azért jobbat is találhattál volna!

Nem tudom, hogy kinek is szólt valójában, de szerintem bármelyiküknél megállná a helyét. Mikor elment az asztalom mellett, egy végtelennek tűnő pillanatig rátaláltunk egymás tekintetére. Végül én sütöttem le a szemem, és elkezdtem összeszedni a cuccaimat, mert perceken belül becsengetnek. Újabb 45 perc szenvedés… Hetedik óra, polgári ismeretek. Szuper-szónikus! Ennél már csak egy kiadós dupla töri vagy egy német tz lehet jobb. Apropó, német. (FIGYELMEZTETÉS: flashback következik!

      Mikor Mrs. White elfoglalta kedvenc székét, arra a drága Melody-ra bízta a dolgozatok kiosztását. Természetesen a kelleténél többet időzött Nathaniel padjánál, ami hihetetlenül zavart. Ő a legnagyobb ellenfelem, ha szívügyekről van szó. Az sem könnyít a helyzetemen, hogy Nath a DÖK elnök, Mel pedig az elnökhelyettes. Meg persze az sem az én malmomra hajtja a vizet, hogy hosszú, fényes haja van, ami barna, mint a…. nem jut eszembe egy szalonképes hasonlat sem, szóval lapozzunk. Ott van még az az átható zöld szempár és az okossága. A legokosabb lány az évfolyamban. És németből sem olyan sötét, mint egyesek (igen, magamra céloztam). Szóval ennyi… Az előbbi produkcióm pedig… Enyhén szólva nem segít a helyzetemen. Az én padomhoz ért. Mikor megláttam a feladatokat, az első reakcióm az volt, hogy nekem biztos lapot osztott, mert ez nem németül van, hanem arabul, vagy inkább kínaiul. Végül beletörődtem a sorsomba és a szerencsémre hagyatkoztam. Még jó, hogy feleletválasztós teszt, másképp esélyem sem lett volna. Természetesen nem kaptunk rá egész órát, 10 perc után összeszedték. Én pedig a továbbiakban máshol jártam. Egészen pontosan Csodaországban, ahol valamilyen csoda folytán Nath engem hívna randira és nem azt a kis… izét! És a nap további része is hasonlóan unalmasan telt, egészen ebédszünetig. Azt pedig már ismeritek…

       Tehát, vissza a polgárihoz! Természetesen kifogtuk a legszörnyűbb tanárt az egész iskolában, aki egész végig a politikáról és hasonló „érdekességekről” beszél, majd végül felad egy 200 szavas esszét házira, amit persze osztályozni fog. Na, igen. Ő mindig ki tudja választani azokat a témákat, amelyek elől legszívesebben sikítva menekülnék. Ma viszont nem lesz annyira szörnyű, úgy döntött, hogy „ha már egyszer péntek van, tartsunk egy laza órát”. Támogatom az ötletet. Valami filmvetítést tervez az infó teremben. Bevackoltam magam a hátsó székek egyikébe, és lehunytam a szemem…

*****************************************************************

Egy sötét erdőben vagyok és futok. Legalábbis, futnék, ha nem érezném mázsás súlyként a lábaimat. Rettegek attól, hogy az a valaki, vagy valami utolér, viszont Ő gyorsabb nálam. Kiáltanék, de nem találom a hangom. Elvesztem.

 - Megvagy!- nevet fel egy reszelős hang a hátam mögött. Elhatározom, hogy megfordulok, és farkasszemet nézek vele…

*******************************************************

    A csudimudiba! (Ezt Miharutól tanultam: ha nem akarsz káromkodni, mondd, hogy „a csudimudiba!”) Már megint nem láttam az arcát! Pedig ennyire közel voltam hozzá…!

  - Elaludtál?- kérdezte mellettem Rosa. Alig beszéltünk, amióta Lys hazaköltözött a szüleihez, holott régebben egész jóban voltunk. Kíváncsi vagyok, mi lehet vele és Leighel (*nem tudom, hogy kell írni a ragozott alakot, bocsi*), úgy tudom, még együtt vannak. Csodálkoznék, ha tényleg összevesznének, mert már nagyjából 3 évet tudnak maguk mögött. Leigh nem ment el, őt ideköti a munkája, lakása és persze Rosa. Hiányzik Lys, gondolom nekik is, de azt hallottam, hogy visszajön, ha apukája jobban lesz, és már el tudja látni a ház körüli munkákat. Mert ugyebár ők nyuszifarmon élnek. Milyen jó lehet! Egyszer én is elmennék ahhoz a sok nyuszihoz, és halálra dögönyözném őket (persze csak képletesen). Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy majdnem elfelejtettem válaszolni. De csak majdnem.

 - Aham…- nyögtem két ásítás között.

 - Ez a film tényleg dögunalmas!

 - Mit is nézünk egyébként?

 - Ha én azt tudnám… valami háborús izé… - na, igen, a tanár úr tanítja a törit is, nem csoda, hogy valami ilyesmivel állt elő. Diszkréten a telefonom kijelzőjére pillantottam… Már csak 15 perc van hátra. Ilyen sokat aludtam? Szuper!

 - Egyébként, mi újság Veled? Már ezer éve nem beszéltünk – törte meg a csendet ezüsthajú osztálytársam. Viccesen nézhetünk ki így egymás mellett: hollófekete és hófehér. Az ász kombó.

 - Hmm, semmi különös és Veled? – most tényleg nem jutott eszembe semmi, amit érdemes lenne megosztani bárkivel is. Kivéve persze Candy-t, ő mindent tud rólam. Ráadásul tudom, hogy ha rákérdezek a hogylétére, akkor annyit fog csacsogni, hogy észre sem vesszük, máris elrepült az idő. És nekem most épp erre van szükségem.

 - Képzeld, kaptam egy gyűrűt Leightől!- kezdett bele a mesélésbe. Várjunk csak!

 - Eljegyzett?- néztem rá hitetlenkedve.

 - Jaj, nem, dehogy! Ez csak a múltkori helyett van, ami elveszett!

 - Úgy emlékszem, hogy azt még együtt találtuk meg…

 - Igen, de azóta még egyszer megtörtént, és már nem igazán bízom benne, hogy előkerül – kis hatásszünet – De nézd! Hát nem gyönyörű?- úgy tartotta a fény felé legújabb szerzeményét, hogy megcsillanjon az az ezernyi apró kristály, ami díszíti. Valóban gyönyörű volt.

 - Hűha! Ez tényleg… nem találok szavakat! Nekem mikor lesz olyan pasim, akitől ilyet kapok?- panaszkodtam. Persze ő annyira elmélyült az ékszer tanulmányozásában és minden bizonnyal kellemes emlékeiben, hogy engem meg sem hallott. Egy darabig még áradozott a gyűrűjéről és arról a hihetetlenül romantikus randiról, aminek fénypontja az ajándék átadása volt. Én pedig helyeseltem, néha kieresztettem egy „nahát!”-ot, és véget is ért a tanítás. Mindenki egyszerre akart kitódulni azon a 90 cm széles ajtón, aminek hangos jajveszékelés és kis híján tömegverekedés lett a vége. Elköszöntem Rosától és sikerült összetűzések nélkül kislisszolnom a teremből. Végre mehetek Candy-hez!

     Már éppen le akartam térni a suli melletti kereszteződésben, amikor valaki dudált. Először azt hittem, hogy nem is nekem szól így tovább mentem. De egyre türelmetlenebb és követelőzőbb lett az a hang, így megfordultam.

1. fejezet: Mennyből az angyal

Szia rejtélyes idegen, s egyben potenciális olvasóm!

Régóta szemezgetek a jobbnál jobb blogokkal, egy ideje terveztem magam is előhozakodni valamivel. Most végre valahára elszántam magam, és életemben először eljutottam idáig, ami nálam nagy szó. Nem is húznám az időt, jó olvasást! Remélem tetszeni fog :) 

 „Meeeennyből az aaaangyal leeejött hozzáááátok, pásztoooroooook, pásztoo” ELÉG!!! Csaptam le a szokásosnál is idegesebben az ébresztőórámat. Általában egy jó rock számra ébredek, de ma… Vajon ki állíthatta át a telefonomat? Ó, sejtésem sincs! Annyira felidegesített ez a „kellemes melódia”, hogy szinte észre sem vettem, hogy valami nincs rendjén. Elmaradt a már megszokott rémálmom. Ennek még örülnék is, ha nem úgy ébredtem volna, ahogy.

Még csak október eleje van, de már a csapból is az a „megunhatatlan” karácsonyi maszlag folyik. Akkor váltam teljes mértékben idegbeteggé, amikor meghallottam a TV-ben, hogy „Kellemes karácsonyi ünnepeket kíván az XY kft.” Azóta meg csak romlott a helyzet. Ma már ott tartok, hogy mellékutakon kerülgetve megyünk suliba, hogy ne kelljen farkasszemet néznem a különböző dekorációkkal. Ha így folytatják, még magát az ünnepet is megutálom! Ahh, a kedvencemet majdnem kihagytam! Az óriási „Boldog újévet!” tábla az út felett! Na annak már TÉNYLEG nagyon sok értelme van!

               Felrángattam magamra egy fekete pöttyös szilonharisnyát egy giga-mega „Me sarcastic? Never!” feliratú pólóval. Hosszú, fekete hajammal most nem volt kedvem sza… akarom mondani… vacakolni, csak egy szoros lófarokba fogtam.  Szörnyen lusta vagyok. Ebből következik, hogy nem is sminkelem magam. Természetesen annak van több oka is. Például ott van az ügyetlenségem, és az is, hogy szerintem nem mutat jól az öt centis vakolat a 16 éves lányok arcán. De igen, azért a lényeg a lustaság…

               Egy szegecses karkötő és egy keresztes gyűrű, és készen is vagyok. Már csak meg kell keresnem azt az átokfajzatot. Most vagy a szobájában horkol, vagy a fejét tömi. Remélem, hogy az előbbi, mert akkor visszakapja, amit velem tett! Azt még nem tudom, hogyan, de visszakapja! Mint egy… nem tudom, mi tud hangtalanul lopózni, legyen mondjuk… gepárd… Szóval mint egy gepárd beosontam Castiel szobájába, de… üres! Lerobogtam a lépcsőn, de „őfelsége, a szívek királya” nem volt ott.

 -  PIROSKA! CSAK NEM VESZTÉL EL AZ ERDŐBEN??- üvöltöttem teli torokból. Nincs válasz.

 -  INDULNUNK KELL! HOL A FA… akarom mondani… HOL VAGY?- kiabálok, miközben zavarodott hangya módjára futottam át a nem éppen apró házon.

Ez elment nélkülem? Cöhh, nem érdekel! Akkor megyek egyedül! Dühöngve húztam föl a szegecses bakancsomat és a bőrdzsekimet. Már épp indulnék, de odakint esik. Ennek is pont most kellett cserbenhagynia! Most mehetek gyalog a szakadó esőben! Cool… Szerencsére az esernyőm ott lóg a fogason. Ha még az is eltűnt volna… Ez a nap is jól indul!

               Út közben egy ismerős sem zavarta meg a fortyogásom, volt időm kigondolni a bosszút. Sok dolog van, ami ki tudja hozni a sodrából a drága testvérkémet, de a legrosszabb hatással az anime van gyenge idegeire. Tehát ezzel fogjuk kikészíteni!

Első lépés: felvenni hangfelvételre, amint a Vampire Knight (az összes közül a leginkább gyűlölt mese) 1. évadának főcímdalát éneklem. Erre fog holnap reggel ébredni.

Második lépés: beállítani csengőhangként a VK 2. évadjának főcímdalát

Harmadik lépés: kamerákat elhelyezni Cas szobájában, mert miért ne? Ki szeretni lemaradni a reakciójáról? Mert én nem, az biztos!

Negyedik lépés: felhívni őt, amikor nyilvános helyen van

Kicsit sok? Nem érdekel! Megérdemli!

               Elérve az úticélom szemem rögtön a tömeget kezdte pásztázni. Még mielőtt azt hinnétek, hogy azt a barmot kerestem, valójában legjobb barátnőm, Candy hiányzott. Kell valaki, akinek panaszkodhatok!

 - Hát itt vagy, egyetlen Lilikém!- hallottam hátam mögül összes bosszúságom okozóját, Castielt. Lefogadom, hogy a szívdöglesztőnek hitt féloldalas vigyora most is ott virít az arcán. Ez még csak hagyján, de hogy is nevezett?! Megpördültem és egy bal egyenessel üdvözöltem. Maga alatt vágta a fát, amikor megtanított verekedni. Tisztán láttam rajta a meglepődést és a hitetlenkedést. Ezt neked!

 -  EZT MEG MIÉRT KELLETT??- rontott nekem. Én persze már túljutottam a dühöm első fázisán, tehát viszonylag higgadtan kezdtem magyarázni:

 - Egy: Mennyből az angyal? Nem erőltetted meg magad túlságosan… Kettő: képes voltál szakadó esőben magamra hagyni?! Egyáltalán hol voltál? És három: hányszor mondtam már, hogy ne hívj Lilinek?!

 - Ejha, valaki ideges. – röhögött. Ez bokszmérkőzést akar?- Egyébként a csajomnál voltam, ha már ennyire érdekel…

 -  Melyik sarkon szedted össze szerencsétlent?- vágtam vissza. Szócsatában verhetetlen vagyok!

 -  Nagyon vicces… - lépett el mellettem. Elégedetten húztam egy új strigulát a képzeletbeli pontjelzőnkre.

       Annyira feldobódtam a győzelmemtől, hogy már majdnem énekelve mentem be az osztályba. Nálam ez már megszokott. Ahogy az is megszokott, hogy reggelente elszabadul a káosz: papírrepülők, futóversenyek, bármi, ami épp eszükbe jut. Ezért léptem vissza egyet, amikor megláttam a tucatnyi csendben tanuló gyereket. WOW! Ilyen se volt még. Gyanakodva vettem célba szokásos helyemet a hátsó padban. Általában egyedül ülök, és ez ma sem lesz másként. Bár nem lehet tudni, még csak most kezdődött el a nap, mégis egy hétre elegendő őrületben volt részem. Már az sem lepne meg, ha Mr. Faraize valami érdekeset hordana össze és Borisz kivételesen nem bámulná valamelyikünk fenekét tesin. De mit felejtettem el? Diszkréten belelestem az előttem ülő füzetébe... Ó, hogy az a…! Német doga! És ez nagyon nem jó, hisz németül még egy értelmes mondatot se tudok kinyögni. Nem kaphatok karót! Éppen elég, hogy év végén majdnem négyesem volt. Tudom mire gondolsz… És teljesen igaz. Csak nem akarta lerontani az átlagom, de megígérte, hogy ez idén nem lesz így. Pont mint tesin. Boriszt könnyű manipulálni.

Még van pár percem csengetésig. Kétségbeesetten álltam neki ismételni, de valahogy nem tudtam megjegyezni semmit. Soha nem volt gondom a tanulással, de a német… Olyan dologra szántam el magam, amire eddig még csak gondolni sem mertem: puskázni fogok. Nincs már lehetőségem! Egy aprócska papírra jegyeztem föl, amit nem tudok, szóval mindent. Hova rejtsem? Mrs. White soha nem mozdul el a helyéről, tehát megfelel az előttem lévő szék támlája is. Csak felragasztom, és… kész is! A lebukásra még csak gondolni sem merek. Istenem, az oltári szégyen lenne. És rögtön duplakaró.  Ráadásul Nath is itt van, szóval… „Ami megtörténhet, meg is fog történni”, jutottak eszembe apa szavai. Az utolsó mentsváramat szugerálva inába szállt a bátorságom.  Fenébe! Letéptem a cetlit és a kukába dobtam. Végem van! „Nézd a dolgok jó oldalát!”, mondaná most anya. Egyáltalán miért jutottak most eszembe az őseim? Mindegy, így legalább megkérhetem Nathanielt, hogy korrepetáljon. Csak az az egy gond, hogy akkor megtudná, hogy sík hülye vagyok és végleg kiábrándulna belőlem. Egy morgás kíséretében koppant a fejem a padomon. Végem van! Ismétlődött a fejemben. Végem van! 

 - Van egy olyan érzésem, hogy valaki nem készült a mai dolgozatra. – szólalt meg mellettem a szőke hercegem. Ez mikor ült ide? Nagy erőre volt szükségem, hogy visszarántsam bunkó énemet, és ne azt mondjam, hogy Tényleg? Ki?

 -  Jók a megérzéseid. Teljesen kiment a fejemből. - néztem fel. Tekintetek egyenesen a borostyán szempárba ütközött. Annyira szívesen beletúrtam volna a kócos hajába! Mosolygott. Nem gúnyosan, inkább megértően. Ezek szerint még nincs minden veszve. Én azonban meg sem próbálkoztam mosolygással.

 - Puskázni akartál, mi?- kérdezte kuncogva. Azt hittem, haragudni fog, vagy tart egy hegyi beszédet. Végül is, igaza lett volna. Hogy is juthatott eszembe ilyesmi?

- Igen… De meggondoltam magam – feleltem szemlesütve. Most kéne lelépnem, még nem késő… Eljött a panaszkodás ideje - Most már biztosan végem van!

 -  Ne nézz már ilyen fájdalmasan! Mit nem tudsz?

 - Semmit.

 - Semmit? Nehéz lesz két perc alatt mindent fejedbe öntenem…

 - Ezzel arra célzol, hogy segítesz?- kérdeztem csillogó szemekkel.

 - Hogy hagyhatnám, hogy egyest kapj? Már csak másfél perc maradt, kezdjük!

Teljesen sötét vagyok, de nem mondhatja, hogy nem próbáltam meg. Nagyon figyeltem Nath minden szavára, de mind hiába. Még ha a tanár késett is, esélyem sem volt. És ezt Ő is belátta.

- Nyugi, egy rossz jegy még nem a világ vége. Persze ezt furcsa az én számból hallani, de tényleg nem. Gond nélkül kijavítod – biztatott.

 - Soha nem volt jó a nyelvérzékem, a reál tárgyak könnyebbek – morgolódtam. Olyan aranyos volt, hogy megpróbálta – Azért köszönök mindent. Lehet, hogy összehozok egy kettest.

 - Ne légy ilyen kishitű! – még folytatta volna, viszont abban a pillanatban betoppant Mrs. White. Megfogta a vállam és a fülembe suttogott. Na most fogok elájulni! - Sok sikert!

A következő pillanatban már a helyén ült, én pedig egyedül maradtam a versenytempóban robogó szívemmel és kavargó gondolataimmal. Ki kell magamból hoznom a maximumot, már csak az Ő kedvéért is.