*******************************************************************************************
Egy sötét erdőben vagyok és futok. Legalábbis, futnék, ha nem érezném
mázsás súlyként a lábaimat. Rettegek attól, hogy az a valaki, vagy valami
utolér, viszont Ő gyorsabb nálam. Kiáltanék, de nem találom a hangom.
Elvesztem.
- Megvagy!- nevet fel egy reszelős hang a
hátam mögött. Elhatározom, hogy megfordulok, és farkasszemet nézek vele…
****************************************************************************
Visszatérő rémálmomból – mint mindig - a vekker
ébresztett. Zihálva ültem fel és magamhoz szorítottam a vörös kispárnámat. Az
már lényegtelen, hogy eredetileg Cas is rajta volt… Na jó, tudom, hogy érdekel Titeket, úgyhogy nem bánom…
Ez már egy régi sztori, még Castieltől kaptam szülinapomra. Ha az egoizmusról
szobrot kéne állítani… na de mindegy, a lényeg, hogy már aznap lekapartam róla
azt a vigyorgó idiótát és azóta ez a kedvencem.
Belül dühöngtem, amiért most sem tudta az a hülye
ébresztőóra kivárni, amíg vetek egy pillantást a támadóm arcára, majd
ráébredtem, hogy milyen nap van ma. Szerda. Az első teóriám. Dylannel. Azonnal
felugrottam és készülődni kezdtem. Hajammal nem csináltam semmit, csak
kibontottam a csomókat, a sminkről meg már tudjátok, mit gondolok. Egyetlen
hímnemű egyedért sem fogom megtagadni önmagam. Persze nőért sem… A napi
rutinhoz hűen visszaordítottam a türelmetlenkedő Piroskának, majd egymást
szidva szálltunk be a kocsiba. A reggeli megint elmaradt. Sebaj, majd veszek
valami… ismeretlen összetételű izét a büfében. Nyami!
Az előző két nap hamar eltelt Candy társaságában. Hétfőn
kiveséztük az eseménytelen „randit” Dylannel. Hát igen, úgy látszik, neki csak
utólag kell „kifizetni” a kurzus árát. Azóta még csak nem is keresett. De nem
baj, majd ma! Istenem… rohadt hosszú lesz ez a nap. Különösen, hogy ma osztja
ki a csodálatos német dogákat, amire még Nathaniellel készültem. Kezd
bűntudatom lenni miatta… De akárhányszor próbáltam megközelíteni, mindig
lelépett. Szándékosan. Ez egyértelmű jele annak, hogy nem vágyik a társaságomra.
Ideje elereszteni a szőke herceget és ráhajtani a kékszemű talányra.
Beérve letámadtam Candyt és rázúdítottam az összes
izgalmamat és kételyemet. Becsengetés előtt két perccel még mindig a padomon
ült, holott az órája az épület másik felében van és amekkora dugók szoktak lenni
ilyenkor a folyosókon…
- Figyelj, nem kéne már órára menned?
- Ömm… nem emlékszel? Ma össze leszünk vonva – fel sem
tűnt a megemelkedett létszám…
- Jó tudni! Mellettem ülsz, ugye?
- Hát… ha lenne szék…
Fél percig mérlegeltem. Nem tudom, hogy el tudnánk-e jutni
a legközelebbi teremig. Igen, ennyire súlyos a helyzet. Talááááán… a DÖK itt
van szemben. Amúgy is beszélnem kéne már vele…
- Hozok egyet!
- MI?! Te megőrültél? Öngyilkos akarsz lenni?
Felkuncogtam – azért ennyire nem kell túlreagálni. Fél
perc, és itt vagyok. Ha addig bejönne a tanárnő, hivatkozz nyugodtan a
valóságra.
Bólintott, megpördültem és határozott léptekkel vettem
célba az ajtót. Kiskoromban gyakran figyeltem a hangyákat és szinte mindig volt
egy szerencsétlen, aki a társaival szemben haladt. Legalábbis, megpróbálta.
Most pont úgy éreztem magam, mint ő, és csak hogy tudjátok: nem igazán
kellemes. Sőt, veszélyes is, szóval ne igazán próbálgassátok. A szükség viszont
nagy úr, nekem meg nem igazán volt más választásom. Szó szerint vetődtem a bejáratig,
majd megragadtam a kilincset és gondolkodás nélkül beugrottam a terembe. Hogy
én hogy fogok itt átjutni a székkel… Még nem fordultam meg, lihegve szemeztem a
kilinccsel.
- Őőő, izé… történt valami? – szólt hozzám Nath
szokatlanul magas hangon. Megpördültem. Ja, nem, ez Melody. De mit…? Úgy néz
ki, megzavartam valami fontosat. Valahol, a szívem mélyén fáj de… nekem ott van
Dylan. Kavarjanak, ha akarnak, én is azt teszem majd, csak idő kérdése.
- Bocsi… a zavarásért…- még életemben nem makogtam
ennyit! – szóval… én csak… vihetek egy széket?
Nathaniel felhúzta a szemöldökét – persze. Akár többet
is.
A székért nyúltam, közben elmormoltam egy elnyújtott „oké”-t.
Idő közben be is csengettek.
- Én a helyedben sietnék. Bár én nem vagyok olyan rossz
németből, mint te, de attól még kötelességünk időben megjelenni az órán –
mondta a szőkeség mindezt olyan hangsúllyal, hogy most le sem tagadhatná, hogy
Amber a húga! Csak úgy sugárzott belőle a rosszindulat… Idegesen felköhögtem –
nem tudom, mivel érdemeltem ki a bunkóságodat, de azért köszi a széket! –
meglóbáltam a kezemben tartott tárgyat és bevágtam magam mögött az ajtót. Úr
isten! Hogy én ezért a parasztért vesztem össze Castiellel… De mégis miért? Most
meg… miért ilyen? Alapvetően jó emberismerő vagyok, de most el sem tudom
képzelni, hogy mi vezérli.
A folyosó szerencsére már kongott az ürességtől. Akkor németre
fel! Remegő kézzel kopogtam be. Na nem mintha félnék, csak egyszerűen annyira
ideges vagyok, hogy mindjárt felrobbanok!
- Elnézést a késésért, tanárnő, széket kellett szereznem –
mondtam a lehető legtisztelettudóbban, bár ebben a lelkiállapotban elég nehéz
volt, és már léptem volna a padom felé…
- És mi tartott ilyen sokáig? Csaknem eltévedt és németül
kapott eligazítást? A dolgozata alapján… elhiszem, ha nem értette.
Az osztály röhögni kezdett, bennem meg felment a pumpa.
Úgy látszik, valaki vicces kedvében van. Ezt a játékot ketten játsszák! Elmosolyodtam,
félrebillentettem a fejem és igyekeztem a legmézesmázosabb hangot megütni:
- Nem, csak találkoztam az édesanyjával a sarkon és tudja,
nagyon jól elbeszélgettünk – mire a végére értem, már inkább morogtam, mint
beszéltem. Az osztáylban megfagyott a levegő, hirtelen mindenki elcsendesült.
Candy felszisszent, de én nem vettem le a szemem arról a nőről. Mrs. White arca
fehérből vörösre váltott, több mint valószínű, hogy felforrt az agyvize. Már
csak az hiányzott, hogy a füst a fülén keresztül távozzon és sípoljon.
- Az igazgatóiba. MOST!
Félredobtam a széket és meghajoltam – ezer örömmel!
Ma már másodszor vágtam be magam mögött az ajtót. Ahogy
elhaladtam az osztályok mellett, a düh helyét kezdte átvenni az idegesség és a
bűntudat. Hogy mondhattam ilyet egy tanárnak? Akármilyen is… akkor is a tanárom.
Abban a pillanatban Castiel szállt meg,
ehhez kétség sem fér. Pedig ebben aztán tényleg nem akartam rá hasonlítani! Még
sosem voltam ilyen ügyben az igazgatóiban. Most aztán jól megcsináltam!
Mindenki csalódik bennem, ráadásul még „priuszom” is lesz! Mikor bekopogtam,
azt hittem, mindjárt elhányom magam. Legnagyobb meglepetésemre nem a diri
nyitott ajtót. Hanem Castiel. A meglepettség csak úgy sütött az arcáról.
Legalább nem vagyok egyedül. Bár így meg végképp nem fogom megúszni, hogy hozzá
hasonlítsanak.
- Ömm, elnézést… igazgatónő… Mrs. White küldött – lesütöttem
a szemem. Végem van.
- Mi történt? Maga meg menjen már félre, nem látja, hogy
útban van? – Castiel mellém lépett és előrébb tolt, hogy becsukhassa az ajtót.
Végül is, tök mindegy, hogy mi fog történni. Ezen a felismerésen felbátorodva
tettem egy lépést előre és egyenesen a boszorka szemébe néztem. A kutyáját
simogatta, látszólag jó kedvében van. A válaszomra várt.
- Szemtelen voltam a tanítási órán. Ígérem, többet nem
fordul elő – könnyebben ment, mint gondoltam. A dirit még mindig nem igazán
izgatták a történések. Kíváncsi vagyok, hogy mikor robban.
- Mi történt pontosan?
- Rossz kedvemben talált és ezúttal nem vettem túl jó
néven az élcelődését.
- Pontosabban, kérem!
- A gyengeségeimre célozgatva megalázott én meg… talán
egy kicsit túlléptem a határt – még mindig feszült figyelemmel várt. Most komolyan?
Ez még mindig nem elég? – az édesanyját emlegettem.
Castiel köhögéssel álcázta a röhögését és a vállamra
tette a kezét – Ejha, hugi, még a végén megelőzöl – súgta a fülembe, én meg a
lábára tapostam.
- Tehát az édesanyját emlegette… rendben, majd még
pontosítok Mrs. White-tal is. De mondja, mégis hogy képzelte ezt? Ön kitűnő
tanuló, és eddig a magaviselete is egészen példás volt, nem úgy, mint
egyeseknek – most Castielre pillantott, sokkal ellenségesebben, mint rám. Ez jó
jel, nem? – Erre való tekintettel most nem kap büntetést – eleresztettem egy
gyors „köszönöm”-öt, de ő felemelte az egyik ujját – DE: ha legközelebb bármi
panaszt hallok Önre, levelet írok a szüleinek. Megértette?
- Igen.
- Köszönöm, most elmehetnek.
Kilépve az irodából Castielre pillantottam. Bár ne tettem
volna! „Könnyekig meghatódva” törölgette a szemét, miközben azt ecsetelte, hogy
az ő kicsi húgocskája végre felnőtt!
Szívesen megrúgtam volna ott, ahol a legjobban fáj neki, de a kíváncsiság
legyőzte az agressziót – figyelj, tulajdonképpen, miért is voltál te az
igazgatóiban? – kérdeztem.
- Ahh, csak a szokásos. Elkaptak, hogy a tetőn bagóztam –
vállat vont.
- Na szép! Négy kihágás egyszerre! Csaknem új rekord? –
egy kis magyarázat: lógott az óráról (1.), cigizett (2.) és a tetőn volt, ami
szintén tilos (3.), ráadásul az ajtót zárva tartják, tehát el kellett lopnia a
kulcsot a tanáriból (4.)
- Nem, a rekordom akkor dőlt meg, amikor megvertem azt a
kissrácot a tetőn. Akkor egyszerre hat szabályt szegtem meg – jelentette ki
büszkeségtől dagadó mellkassal. Csak tudnám, miért ilyen „eredményekkel” akar
kitűnni…
- Egyszerre hat? Az meg hogy sikerült?
- A tetőn voltam és káromkodva vertem egy srácot cigivel
a számban.
- Ez azért kemény…
- És te? Hogy lettél elmebeteg?
- Ahh, ne is mondd! – leültem a földre és a hátam a
falnak támasztottam – rajtakaptam Nathanielt Melodyval, az a kis… izé meg egy
bunkó paraszt volt velem… - már szóra nyitotta a száját, de beelőztem – és ne
merd azt mondani, hogy „én megmondtam”, mert erre már így is rájöttem. És én
még őt védtem…! Komolyan, inkább jól meg kellett volna rúgnom, amíg még
lehetett!
Castiel leguggolt hozzám, elnézett balra és halkan
felajánlotta, hogy „lefogja nekem”. Elnéztem abba az irányba, ahova ő, és kit
láttak szemeim? Azt a kis szerencsétlent, akit nemrég még istenítettem! Arany
szemeibe nézve válaszoltam a bátyámnak: „Leköteleznél.”
Okoska folytatta az útját, befordult a sarkon és hál’
Istennek eltűnt a látómezőmből. Most nem lenne hozzá idegzetem. Cas fölhúzott
és megindultunk az udvar felé. Jóváhagytam a dolgot, mert nem hittem, hogy
Hófehérke (mármint Mrs. White) nagyra értékelné a társaságom. Mondjuk
tökéletesen igaza van. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Túl sokat vagyok
összezárva a vörössel. Mindez csak az ő hibája volt!
Leültünk a padunkra (a nevünk is bele lett gravírozva
Castiel által) és bekapcsolt valami zenét, amit nem ismertem, bár jó volt a
ritmusa.
- Még nem fejezted be a sztoridat. Otthagytad azt a
barmot, és aztán mi történt? – törte meg a „csendet”.
- A némettanárnő beszólogatott, hogy „jaaj, biztos eltévedtél
a suliban és azért nem értél ide, mert németül kaptál útbaigazítást és sz@rt se
tudsz németül”- idéztem fel erősen grimaszolva, eltorzított hangon.
- Erre te?
- Ja, csak annyit mondtam neki, hogy nem eltévedtem,
hanem az anyjával dumálgattam a sarkon.
- Úúúú, na ez durva volt! Ilyet még én se mondanék! Pedig
mondtam én már sok mindent…
- Ne is mondd! Fogalmam sincs, miért csináltam. Valami
elborult az agyamban.
- Ne magyarázkodj, én ezt dicséretnek szántam.
Felpattantam – pont ez a baj! Ha te valamit jónak
tartasz, akkor azzal valami nagyon nagy gáz van!
Egyszer csak előtűnt a semmiből Candy, és a hátamat
püfölve ordította le a fejem. Nem is értettem mit beszélt, annyira hadart. Ilyen
gyorsan kicsengettek? Megfordultam és elkaptam a kezét – Lélegezz mélyeket,
számolj el magadban tízig, vagy mit tudom én, mit szokás ilyenkor. A lényeg,
hogy nyugodj meg, mert nincs semmi baj.
- Már hogy ne lenne baj?! Van fogalmad róla, hogy mit
műveltél? Miért, Lea, miért?
- Tudom, hogy hülye voltam… de nem lett belőle semmi,
csak szóbeli figyelmeztetés. Még csak a hangját se emelte fel.
- Jaj, ne már! Hófehérke eddig is rád volt szállva! Neked
véged!
- Tisztában vagyok vele.
- És még nem válaszoltál a kérdésre: miért?
Hátrapillantottam, Casnak hűlt helye volt, szóval
leültettem aggódó barátnőmet – rossz passzban voltam… a DÖK-ös teremben
rajtakaptam Nathanielt a kis Melodyval. Ráadásul annyira bunkó volt velem, hogy
legszívesebben hozzávágtam volna azt a széket!
- Neked indulatkezelési-problémáid vannak… keress fel egy
szakorvost.
- Mi vagy te? Valami rossz TV reklám? „A mellékhatások
elkerülése érdekében keresse fel kezelőorvosát, gyógyszerészét!” – idéztem pontatlanul,
elnyújtott hangon.
Sóhajtott - Mit csinált Nath, amivel ennyire
felbosszantott?
- Ő is a némettudásomat cikizte! De hallottad volna azt a
hangsúlyt… Cöhh, pedig még meg is védtem Castiellel szemben! Ez a legröhejesebb
az egészben! Egy hétig nem beszéltünk, mert kiálltam az mellett az… izé mellett!!
Inkább megköszönnie kellett volna, nem beflegmulni!
- Oké, nyugodj meg! Mára elég volt a botrányokból.
- Igazad van. Ha még egyszer beszippant a sötét oldal, levelet
ír anyámnak. Nem mintha annyira félnék tőle… de nem akarom, hogy belekerüljön
az aktámba.
- Ez esetben, ha nem akarod, hogy lógáson kapjanak, jobb
lesz sietni. Öt percünk van. Futás!
Lihegve érkeztünk meg az informatika terembe. Ezt az órát
Mr. Faraize tartja. Ő még viszonylag normális. Elég rendes. Ráadásul infón nem
szívat minket.
Mindenki engem bámult, amolyan „nézd má’, ez az az
idióta, aki beszólt a némettanárnőnek” nézéssel. Inkább belemélyedtem az
ellenőrzőmbe, csak ne kelljen őket néznem. Egész jó jegyeim vannak, sőt, kitűnő
az átlagom. Jut eszembe!
- Hányas lett a német dogám?- szegeztem a kérdést a
mellettem terpeszkedő Candynek.
- Mi? Ja, az F lett.
- Most komolyan? Pedig azt hittem, hogy kihozom egy E-re…
Eléggé elszontyolodtam, de hozzá kell szoknom, mert amíg
ő fogja nekem tanítani ezt az ördögi nyelvet, addig csak ilyen jegyekre
számíthatok. A csengőszóra belépett a tanár úr is, holott nem szokása a
pontosság. Itt valami készül!
- Úgy döntöttem, hogy ma íratok Önökkel egy kis tesztet,
hogy lássam, figyelnek-e az órámon.
Elkezdte kiosztani a papírokat, én meg még mindig
hitetlenkedve bámultam magam elé. Nem pont most jelentettem ki, hogy bírom őt,
mert nem szívat?! Na ne szívasson már! Magyarul mondva: semmit nem tudok. Az
óráján többnyire aludni vagy rajzolni szoktam. Hogy szedhetek be két rossz
jegyet ilyen rövid idő alatt?
És amikor megkaptam a kérdőívet, csak még reménytelenebb
lett a helyzetem. Ez valami rossz vicc, ugye?
Szerencsére csak az első két óra volt totál őrület.
Nyugodtan megebédeltünk, mármint amennyire nyugodt lehettem. Hisz négykor
találkozom Dylannel! Nem kéne így felfújnom a dolgot, de… Ne ítéljetek el,
légyszi! Ezek után az utolsó óra kész kínszenvedés volt! Semmire sem tudtam
odafigyelni, állandóan fészkelődtem, az asztalon doboltam vagy éppen
sóhajtoztam. Az óra mutatója nevetségesen lassan járt, és Candy nem győzött
böködni, hogy térjek már észhez, de ez nem ilyen egyszerű! Az utolsó percekben
pedig már szinte olyan voltam, mint a startpisztolyra eldördülésére váró úszó.
Az olimpia kismiska ehhez képest! És amikor végre megszólalt a csengő, csak
Candy karja tartott vissza attól, hogy felugorjak és hazasprinteljek
készülődni.
- Lám-lám, valaki igencsak siet. Csaknem a kolléganő
édesanyjával lesz randija?- anyám, borogass…! Ezek szerint az egész tanári körben
hírhedt lettem. Persze nem is ő lenne, ha nem szólna be. Csak tudnám, miért
pikkel rám mindenki ennyire! – mi az? A reggeli lelkesedés már alábbhagyott?-
kérdezte még mindig provokálva. Komolyan, már égett a nyelvem, hogy
visszaszóljak, de más sem hiányzik, mint hogy megbélyegezzenek. Inkább nem
szóltam semmit, de szerintem az arcomra volt írva, hogy mit gondolok. Szerencsére
nem tartott bent, lerendezte azzal, hogy nem kíván velem több időt eltölteni.
Go home!

Én Castiel-t akarom!!!! DDD: :'(
VálaszTörlésMég nincs is senkid! Még benne se vagy! xDDDDD
VálaszTörlés