12. fejezet: Kisült-e már a kalácsom?

Az utóbbi időszak gyorsabban eltelt, mint arra számítani lehetett volna. A némettanárnővel nem javult a helyzet, de a kollégái már kezdték elfelejteni az incidenst. Azóta nem szedtem össze C-nél rosszabb jegyet és eladtam a Casról készült képeket. Jó áron keltek el, nem panaszkodhatok. Mondjuk az együttalvásunk utáni reggelen majdnem szívrohamot kaptam, amikor észleltem a fényképezőm jelenlétét. Szerencsére Castiel még kómás volt, nem beszélve arról a meglepetésről, amit a hálótársa jelentett neki. Persze, hogy is emlékezhetne arra, hogy az éjszaka közepén beállítottam hozzá… Már egész jól megy a dobolás, Cayrien-nel egyre közelebb kerültünk egymáshoz, ami furcsa, mert viszonylag rövid idő telt el az első találkozásunk óta. Feltett szándékom összeismertetni őt és Candy-t, bár ez eddig még nem igazán sikerült. Na nem baj, majd ma! Mert pár sikertelen (mármint a mozizáshoz hasonló, „csendkirályos”) randi után Dylannel ráébredtem, hogy most már tényleg nyakunkon az ünnepek.

Candy-vel elterveztük, hogy ma, egészen pontosan december 13-án, mézeskalácsot sütünk. Ne aggódjatok, még egyikünk sem próbálta előtte, sőt, még csak nem is segített az előkészületekben. A tészta kikeverésének öröme rám maradt, csak úgy, mint a hozzávalók beszerzése. Formáink sem voltak otthon, de tegnap sikerült beszereznem egy nyamvadt karácsonyfát és csillagot. Parancsba adtam a csajoknak, hogy hozzanak annyi szaggatót, amennyit csak tudnak. Ja, igen, ezt elfelejtettem mondani: a mai összejövetelre Cay is hivatalos. Remélem, jól meglesznek.

Most a konyhában álldogálok, és ellenőrzöm, hogy minden megvan-e.

ü  Kikevert tészta

ü  Porcukor

ü  Tojás

ü  Citromlé

û  Mindenre elszánt barátnők

Hol vannak ezek? Már 11:57 és délre beszéltük meg. Öntöttem magamnak egy pohár gesztenyés Rajec-ot, majd idegesen leültem a kanapéra. Percenként nézegettem az órámat, de sehol senki. Már éppen a telefonomért nyúltam, amikor megszólalt a csengő. Csillámpóniként ugráltam az ajtóig, majd mikor feltéptem…

 - He? Nem mondod komolyan, hogy csak te vagy! Mi a francnak csengettél?? Arrrggghh…

 - Én is örülök neked, hugi.

Castiel felvonult az emeletre, én meg zavartalanul folytathattam a hajtépést. Hol vannak, HOL VANNAK? Az idegösszeomlás szélén állva szuggeráltam az ajtót, majd egyszerre csak megtörtént a csoda! Óvatosan lépkedtem, amekkora szerencsém van, ez is csak a postás lesz… És az is volt. Mármint, ha a postásnak hosszú, világosbarna haja van és aranybarna szemei. Találjátok ki, hogy ki ő! Segítség: C-vel kezdődik és –ayrien-nel végződik. Igen, eltaláltad! Az ajtóban Cay lihegett. Most átmentem Dórába, nem? Talán, egy kicsit… De mindegy is. Gyorsan beinvitáltam hót’ fáradt barátnőmet, majd elvettem tőle a kezében szorongatott zacsit. Mint sejtettem, formák voltak benne. Hullócsillagtól kezdve hóemberig minden volt! Még….nyuszi is…?

 - Figyu, ez mi? – emeltem fel a kezemben tartott füles jószágot.

 - Az egy nyuszi. Miért, minek néz ki?

 - Nyuszi?

 - Igen, nyuszi.

 - Karácsonykor??

 - Miért ne? Egy helyre megy…

Erre elkezdtünk nevetni, bár azt ne kérdezzétek, miért. Csak simán bolondok vagyunk. Mint Csodaországban Kalapos és Április Bolondja. Stipi stop Kalapos!! Mindig is ő volt a kedvencem. Talán Johnny Deep miatt…

Candy még mindig nem érkezett meg. Csaknem megint elfelejtette? Mert már egyszer volt olyan… ráadásul tőlünk távol eső helyre beszéltük meg a találkát, szóval képzelhetitek, milyen ideges voltam… Úgy döntöttem, hogy elfoglalom magam azzal, hogy körbevezetem Cay-t. Először bekísértem a konyhába, majd ki a kertbe. Rögtön megakadt a szeme azon az omladozó, magányos kutyaházon.

- Van kutyátok?

- Nincs. Már nincs – hirtelen elöntött a szomorúság. Démon nem annyira régen hagyott itt bennünket. Mindketten imádtuk őt, már kiskutya kora óta velünk volt.

Mindig is Cas volt a kedvence, de nem bántam. Én és a féltékenység messze állunk egymástól. Aztán egyszer csak megbetegedett. A mindig játékos kutyus már csak árnyéka volt önmagának: lefogyott és felhagyott azzal, hogy Castiel idegein játsszon. Nagyon lefogyott, és bár magunknak sem akartuk bevallani, tudtuk: már nem sokáig lesz velünk. Egyre több időt töltöttem vele, csak üldögéltem mellette és simogattam azt az okos buksiját. Egyik reggel már kihűlt, mire megtaláltuk. Teljesen megmerevedett. A kertben temettük el. Vagyis, Castiel elásta, amíg én az ablakon keresztül néztem őket. Nem szépítem: napokig bőgtem, mint a fába szorult féreg. Nagyon fájt. Castielt is letaglózta ez az egész. Teljesen bedepizett. Nehezen tettük túl magunkat a halálán, de máig nem bírtuk összeszedni a szétdobált játékai. Az egész udvar szürreális a régi, elszórt csipogókkal és a bódéval. Még a régi, gyerekes írásommal festettem fel rá Démon nevét. Hiányzik. Nagyon.

Mikor észrevettem magam sóhajtottam, és behúztam Cay-t a házba. Felmentünk az emeletre, bevittem a könyvtárba, ami különösebben nem lelkesítette fel. Anyámék hálószobájától megkíméltem, beinvitáltam a szerény kuckómba.

 - Hű! Ez a tiéd? Maaaaarha jó! – alaposan megnézte magának a tapétámat, majd a kipakolt fotókat vette célba. Persze, nézd csak meg nyugodtan…

 - Ez ki? – gyorsan átnézem a válla felett. Egy ősrégi képet tartott a kezében Castiellel.

 - Ja, ő a vörös. Csak ott még fekete volt… Bemutassalak? – vigyorogtam rá.

 - Aha!

Szóval átlibbentünk a rock nagyágyújához és kopogás nélkül rányitottam.

- Most, hogy túránk végén járunk, fontosnak tartom felhívni a figyelmet az ajándékboltunkra. Köszönöm. Az a példány pedig – mutattam az értetlen fejet vágó döglődő srácra – vadasparkunk legdicsőbb példánya, egy valódi vörösmarha! Igen, jól hallották! Egy vörösmarha! Csupán néhány példány maradt fenn, és közülük egyet itt őrzünk!

Cay elnevette magát, majd kezet nyújtott az egyre vörösebb marhának – örülök a találkozásnak! Sok jót hallottam rólad…

 - Képzelem… - morogta Cas. Déjà vu!

 - Hé, nem én mondom neked, hogy rosszalkodj! – idéztem a szavait - Csak az igazat mesélem. Nem mondanék rólad csúnyákat, ha szépen viselkednél…

 - Hahaha, hát ez rohadt jó volt! – csattant fel az ügyeletes barom. Nincs jó kedve…

 - No para, tesó, peace! – még a jelet is mutattam (bár legszívesebben az egyik ujjamat mutattam volna fel) és kihátráltunk a pasibarlangból.

Elég volt ránéznem Cay arcára, hogy elröhögjem magam, de persze ő sem bírta ki száraz szemekkel. Candy épp akkor toppant be az előszobába, amikor leértünk a lépcsőn. Igazad is van! Minek a csengő? Bár mi már úgy járunk egymás házába, mint haza.

 - Hellóka! Bocsi a késésért!

 - Semmi baj! – mondtam még mindig kuncogva – Candy, ő Cayrien. Cay, ő Candy.

 - Áááá, mi lett a különleges bemutatással? – mondta Cay a végét már röhögve. Erre megint rám jött az ötperc, Candy meg fura szemekkel vizslatott.

 - Bocsi, nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek! Sok jót hallottam rólad – monta az utóbbit újra vihogva, miután kezet ráztak.

 - Látom, jó a hangulat… miről maradtam le? – kérdezte Candy erőltetett mosollyal. Letelepedtünk a kanapéra és elmeséltem neki az imént történteket. Furcsa módon alig reagált rá… pedig minden egyes Castieles sztorira le szokott csapni, hogy utána napokig kínozhassa vele a szerencsétlent. Cay kiment a mosdóba, én pedig azonnal nekiláttam a faggatásnak:

 - Hé! Mi a baj? – összehúzott szemöldökkel figyeltem Candy arcát.

 - Baj? Miért lenne bármilyen baj? Kezdenünk kéne már a sütést, nem?

Ó, a jó öreg tématerelés… - nem erőltetem, ha nem akarod elmondani – nagyot sóhajtottam, majd a konyha felé vettem az irányt. Idő közben csatlakozott Cay is, már mindhárman a pultnál álltunk.

 - Skacok, találjátok ki, kivel futottam össze!

Candy flegmán visszaszólt: hú, fogalmam sincs! Velem nem, az biztos!

Csúnyán néztem az egyik barátnőmre, majd várakozón a másikra. Cay már idő közben elbizonytalanodott. Bevallom, erre én sem számítottam, de nem hagyom, hogy elrontsa a hangulatot!

 - Háááát… izé… - kezdte Cay – Castiel rám nyitott - Azt hittem, menten elájulok! Hogy merte….?! – de nyugi! – folytatta – már épp a kezemet mostam…

 - Egy szerencséje! – csattantam fel – de most hagyjuk a vörösmarhát! *rövid röhögés* gyártsunk pár babát! – nem vették a lapot, elég furán néztek, ezért hozzátettem: mézeskalácsból!

Nekiálltam kisodorni a tésztát, miközben Candy a formákkal babrált. Nagyon idegesített a szótlansága, de nem szóltam. Próbáltam másra koncentrálni, mert nem akartam, hogy elrontsa a kedvem. Ez gonosz, de ki mondta, hogy én jó vagyok? Cayrien is észrevette a nyomott hangulatot, próbálta felszínes témákkal szórakoztatni a népet.

 - A francba! – idegességem már a tetőfokára hágott, mert ez a PÍÍÍÍÍP tészta állandóan odatapadt a sodrófához!

 - Szórtál rá lisztet? – kérdezte Candy.

 - Mit?

 - Lisztet.

 - Ja, nem… - alaposan beterítettem a fehér porral. Rögtön kezelhetőbbé vált – Köszi a tippet!

 - Nincs mit… - mondta még mindig unottan.

Rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne ordítsak rá. Tudom, hogy nem használna, felesleges közjáték lenne… Elvégeztem az utolsó simításokat a megszelídített tésztán, majd Candyhez fordultam: akarsz szaggatni?

 - Hmm? Ja… nem, kösz…

 - Na ne mááááár! Hisz az a legjobb!

 - Te már csak tudod… - ennyi, vége a jómodornak!

 - Na jó! Ebből most volt elég! – ripakodtam rá – vagy elmondod, hogy mi a bajod, vagy normális leszel!

 - Ó, elnézést… - mondta szemforgatva, leplezetlen cinizmussal. Majd’ felrobbantam! Fújtam egyet, majd kikaptam a kezéből a cuccost. Ledobtam magam mellé a pultra és eszeveszett lyuggatásba kezdtem. Cay is elvett egy csillagot és követte a példámat.

 - Lea… - kezdte Candy – bocs, hogy ilyen bunkó voltam…

 - Semmi… csak idegesít, hogy nem mondod el, mi van! – remek! Most meg a sírás kerülget!

 - Hidd el, semmi komoly! – kikapott a zacskóból egy hóembert – ideférek? – kérdezte határozatlan mosollyal.

 - Persze! – mosolyogtam vissza.

 - Mi lenne, ha egy kicsit impróznánk? – vetette fel Cay.

 - Ezt hogy gondolod?

 - Hááát… nem lenne muszáj az egész tésztát ilyen apróságokra pocsékolni, lehetne pár olyan, amit szabadkézzel vágunk ki.

 - Ez király ötlet! – mondta Candy és a nap folyamán először lelkesült be – én csinálok egy Mézit! (tudjátok… Shrek)

 - Ja, tényleg jó! Én is kivágok egy nagy kört, és rárajzolok egy CTE jelet!

 - Én meg… majd még kitalálom!

Miután belepakoltuk őket a tepsibe (persze sütőpapírt raktunk alájuk), beizzítottam a sütőt, ami már NAGYON régen volt használva. Örülök, hogy végül Candy is kizökkent a zombi-állapotból. Kikevertük a trutyit, egymás után pakoltuk be a pléheket. Akkor álltunk csak neki a díszítésnek, amikor már az utolsó is kisült. Cay mindenkinek készített egy díszítőtasakot nylon zacskóból. Beletöltöttünk pár kanálnyi cuccot, és nekiláttunk az apró kalácsok „szépítésének”. Egyikünk sem volt profi, így olyan szörnyűségek kerültek ki a kezünk alól, de a végére már egészen belejöttünk. A kezdeti gyászos hangulat helyét most átvette a kellemes, nevetéssel és felszabadult cseverészéssel telt atmoszféra. Aztán egyszer csak levonult egy sötétségfolt a lépcsőn. Csak nem a viccem készítette ki ennyire? Muhahahahaaa!

Egyenesen felénk tartott. Rosszat kéne sejtenem? Már éppen a végére hagyott giga-mézeskalácsokkal bíbelődtünk, amikor Cas ellopott egy karácsonyfát.

 - Huuuugi! Hát ez valami…. förtelem! – mondja mindezt diadalittas vigyorral…

 - Kösz te aztán mindig tudod, hogy mit kell mondani!

 - A nagy képzőművészek… kár, hogy nem voltam itt! Legalább lett volna egy értelmesen kinéző mézeskalácsunk…

 - MézeskalácsUNK? Tudtommal egy szóval sem mondtam, hogy te is kapsz belőle! Ráadásul ha ilyen szar…

 - Ugyan már, ne kapd föl a vizet! El kell fogadni a kritikát! Bénák vagytok, és kész!

Castiel pólójára nyomtam egy smiley-t, Candy felől „pffffhehehehe” hangok jöttek, most rajtam volt a sor, hogy vigyorogjak. Castiel Kikapta a kezemből a „fegyvert” és dedikálta a pólómat.

 - Mindent a drága rajongókért! – röhögte.

 - KAJACSATAAAA! – kiáltott fel Cayrien, majd Cas hajába kent egy nagy adag masszát. Szerencsétlen lánynak fogalma sem volt róla, hogy az a gyengepontja. Candy röhögött, miközben a Mézijét tökéletesítette. Erre támadt egy ötletem. Belenyúltam a tálba, kezembe vettem egy csomót a cukros keverékből.

- Hé, Castiel! – szóltam neki. Rám nézett, én meg csak a képébe nyomtam a cuccot, majd kikaptam Candy kezéből a kész remekművet, és Cas képére ragasztottam. Annyira röhejes volt! Mind hárman a hasunkat fogtuk, Castiel meg se mozdult. Candy, kihasználva a helyzetet, megfogott egy csillagot és Piroska összekent loboncába mártotta. Beleharapott, majd elgrimaszodott: Pfúúúúj! A hülye koszos hajad elrontotta az ízét! Már megint kukáztál?!

Castiel arcáról lassan lecsúszott az óriási mézeskalács, csak akkor vettem észre, hogy nagyon, hangsúlyozom: NAGYON ideges. Teljesen belevörösödött, a keze ökölbe szorult én meg azonnal tudtam, hogy ideje visszavonulni.

 - Csajok, megyünk sétálni! – megragadtam a karjukat és kicibáltam őket, távol a háborús övezettől.

 - Ezt feltétlenül meg kell ismételnünk! – röhögött fel Candy. Pár másodperc múlva már jóformán a földön fetrengtünk. Igaza van! Ezt megismételjük!