Hűha, emberek, nagyon sokat késett a rész! Ezer bocsánat! Sajnos a suli, a versenyek és a sok manga mellett nem maradt időm erre... De most kárpótlásul itt egy extra-hosszú rész! Jó olvasást! :33
Ja, és ha hibák vannak benne, bocsi. Már nem volt kedvem átnézni.
- Mi ez már? – dühöngtem, miközben Castiel karjába
kapaszkodtam. Esküszöm, ma mindenki megörült! Bár nem csoda: december 23-a van,
a pláza tele van dühöngő őrültekkel, akik hozzánk hasonlóan még nem szereztek
ajándékot. Már vagy egy órája járkálunk, de még mindig nem találtunk semmit!
Kezdek ideges lenni… na jó, totál idegbajos vagyok.
- Nem kéne elválnunk? – kérdi Cas. Azonnal rávágtam egy
nemet és még erősebben markoltam a kabátját. Milyen szép is lenne a szenteste
egy koporsóban… - de most komolyan… nem fogok neked ajándékot venni, velem
vagy!
- Uhh… ez eszembe se jutott. Oké, de nem ajánlom, hogy ki
is jutok! Ja, és közben járj nyitott szemmel, hátha találsz valamit anyuéknak!
Megforgatta a szemét, majd elment az ellenkező irányba.
Még nem tudom pontosan, hogy mit veszek neki, de abban biztos vagyok, hogy kap
egy jó és egy béna ajándékot. Már szokássá vált, hogy adunk egymásnak valami
hülyeséget, de azért valami értelmeset is, hogy ne legyen sértődés. Átvergődve
a tömegen megpillantottam a viszonylag üres hangszerüzletet. Rávetettem magam a
gitárhúrokra, mert azokból sosem elég, ha a bátyámról van szó. Elégedetten
nyugtáztam, hogy még van a Butterfly Quality-ből. Felmarkoltam pár csomagot,
majd fizetés nélkül távoztam. Ááá, dehogy! Nem vagyok én olyan… tisztességesen
kiperkáltam az árát, utána a szemben lévő ruhaüzletbe siettem.
Rekordteljesítmény: csak 10 percembe telt megtenni azt az öt lépést! Komolyan,
mindjárt leütök valakit!
Itt már lényegesen jobban összepréselődtünk, ráadásul
alig volt valami. Hamar eluntam a szitut, továbbálltam. Az informatikai boltban
nem sokat időztem. Nincs most nálam annyi készpénz, hogy ilyesmit válasszak.
Megakadt a szemem a szerszámos bolton. Ja, azt se tudom elképzelni, ahogy ez a
lustaság kicserél akár egy villanykörtét is, nem még hogy fát vág. Viszont
beljebb láttam pár autós kelléket. Talán egy pár légfrissítő elkélne, amilyen
cigiszag van mindig… bár úgysem használna sokat. „Nem k***m teli a kocsimat
matricákkal!” - visszhangzott bennem Castiel hangja. Gyorsan elfordítottam a
fejem a színes micsodák felől is. És milyen jól tettem! Éppen az autós rádiók
felé kaptam a fejem. Ez kell nekem! A régi már úgyis haldoklik, zene nélkül
utazni meg szívás. Kiválasztottam a legjobb paraméterekkel rendelkezőt, majd
elégedetten nyugtáztam, hogy „Castiel jó ajándéka: pipa!” Már csak találnom
kell valami kellően nagy hülyeséget, meg valamit az ősöknek. Nehéz menet lesz.
Már vagy öt „csing-csung”-ot végigjártam, sehol semmi.
Pedig anyu odavan a divatért, biztos örülne valami ruhának. Azt nem hinném,
hogy Leigh nyitva tart ilyenkor, azt meg nem nézem ki belőle, hogy a kedvemért
bejönne, főleg, hogy már csak pár napot tölthet együtt Rosával. Tehát maradnak
az „originál, márkás” boltok. Miközben szórakozottan fésülöm át a fogast,
hirtelen nevetnékem támad. Ez tényleg egy… Violettás póló éppen Castiel
méretében? Rohadjak meg, ha nem veszem meg neki! Ha beengednének a „sex
shop”-ba, akkor összeállítanék neki egy kis ajándékcsomagot… de most megteszi
ez is. Jó lenne pár yaoi manga… de arra esély sincs, hogy itt találok.
Továbbálltam, a kezemben már egy tekintélyes csomag
himbálódzik. Beugortam a drogériába és hozzácsaptam még egy pink, zebramintás
mani-pedi készletet a csomaghoz, csak hogy teljes legyen az összkép. Anyunak
választottam egy jó parfümöt meg az édességesnél valami guszta házi csokit. Már
csak apu hiányzik. Felcsörgetem Cast, hátha talált valamit.
- Csá. Pont hívni akartalak.
- Helló. Mondd, hogy találtál valamit apunak!
- Öööö, nem. Arra gondoltam, hogy most már hazamehetnénk…
Nincs kedvem itt lenni…
- És mit adunk apunak?
- Van egy laposüveg a szobámban… legalább lesz egy jó
estéje.
DECEMBER 24.
Mikor kinyitom a szemem, azonnal vissza is csukom. Utálom
ezt a nagy fényt, biztos elfelejtettem lehúzni a rolót este. Lassan, hunyorogva
ránézek a mobilom kijelzőjére. Már két óra. Ki kellene másznom az ágyból, de
annyira jó meleg az ágy… Ha most kitakarnám magam, biztosan fázni kezdenék, ami
nem lenne előnyös. De ha belegondolok, hogy még nincsenek becsomagolva Castiel
ajándékai és még a Candy-nek szánt kép sincs teljesen befejezve… Erőt veszek
magamon és lerakom a lábam a hideg padlóra. Az ilyen esetekben bánom meg, hogy
nem hordok zoknit éjszaka. Felrángatok magamra valami meleg ruhákat és leosonok
a konyhába. Castiel még durmol, tehát nyugodtan megihatok egy forrócsokit,
mielőtt nekifognék a napi teendőknek. Még a kandallóba is begyújtok. Nem is
tudom miért, csak egyszerűen jó hangulatot ad. Ahogy türelmetlenül várom, hogy
a lángok valami melegséget is adjanak végre, eszembe jut, hogy az idei
karácsonyunk is milyen magányos lesz. Kettesben a nagy fa körül holmi béna,
előpanírozott halrudacskákkal és sültkrumplival… Másnak neki sem merek fogni a
szakácstudásommal, Castielt pedig inkább hagyjuk. Nem is tudom, mikor volt
utoljára valódi karácsonyunk. Épp ezért nem érdekelnek annyira az ünnepek. Az
lenne a lényeg, hogy legalább ezen az egy napon összegyűlik a család, szeretet,
és mindenki happy…
Felsóhajtottam és előkaptam a bárszekrényből egy csomag
mályvacukrot. Párat a poharamba dobtam, a többit meg csak úgy elkezdtem
rágcsálni. Kinéztem az ablakon. Az út kihalt, sehol egy autó vagy járókelő. Nem
csoda, hisz ki az a szerencsétlen, aki még ma is dolgozik? Felkacagtam. Na ki?
Hát a szüleim! Meg egy csomó, magánélet nélküli munkamániás, vagy esetleg
valami balfácán, akit sikerült erre a napra bepalizni. Felkaptam a zacskót és a
kezemben szorongatott bögrével együtt felvittem a szobámba. Bezártam mindkét
ajtót és előkaptam a tavalyról megmaradt csomagolópapírt. Mentségemre legyen,
hogy ha akartam volna se tudtam volna venni újat, mert tegnapra már
mindenhonnan elfogyott. Hiába, szeretek mindent az utolsó pillanatra hagyni. Én
vagyok Nathaniel szöges ellentéte. Ő még a következő hétre feladott leckéket is
megoldja még aznap délután. Persze nem mintha csak ebben különböznénk. A
kinézetünk is teljesen más és a vérmérsékletünk is. De miért is gondolok most
rá? A folyosói incidens óta egy szép szava sem volt hozzám, sőt, kifejezetten
bunkó lett. Mint amikor a székért mentem… Még soha nem láttam olyannak. És hogy
őszinte legyek, még mindig összeszorul a szívem, ha rá gondolok.
Miközben ezen filóztam, a kezem gépiesen mozgott. Anyu
ajándékára már a masni is felkerült. Miért is az övével kezdtem? Elvégre, még
van egy csomó időm, mire oda kellene adnom neki. Most Castiel cuccaihoz
nyúltam. Becsomagoltam előbb a jót, majd egy másik papírral a rosszat. Mekkora
szívás lenne, ha felcserélném a kettőt. Mikor befejeztem, elégedetten
visszacsúsztattam dobozokat a fiókba.
És vége. Hirtelen még az életkedvem is elment. Talán ez a
nyomasztó, ködös idő és ez az idióta ünnep teszi. Egy ideig csak ültem a padlón
és bámultam magam elé. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen érdekes ez a szekrény!
De tényleg…! A fa mintázata igazán megfogott. Gondolom nem isteni csoda műve,
de egy emberi arcot véltem benne felfedezni. Nem, nem Jézus… nem tudom, kire
hasonlít. Biztosan ő az őrangyalom, aki vigyázza álmom. Hogy nevezzem el?
Hmmmm… Legyen Anthony! Ne kérdezd, honnan jött. Csak ő olyan… Anthony-s!
Magas szintű elmefuttatásomat egy szokatlanul halk
kopogás zavarta meg. Határozottan megindultam az ajtó felé, de útközben eszembe
jutott a bögre. Felkaptam és azzal együtt léptem ki a folyosóra. Cas még
alvócuccban, karba tett kézzel állt a falnak támaszkodva. Jó reggelt kívántunk egymásnak,
majd elindultam lefelé, viszont hamar elkezdett idegesíteni, hogy Cas szótlanul
követett, mint egy pincsikutya. Megálltam a lépcső közepén és a vörös felé
fordultam:
- Mi van? – na jó, ezt lehetett volna kedvesebben is.
Majd legközelebb. Vállat vont, látszott, hogy ő is ballábbal kelt fel. Amíg én
elmosogattam, Cas ivott egy kávét. Miután végzett, az üres csészét nagylelkűen
az én gondjaimra bízta, persze csak miután már megtöröltem a kezem. A hangulat
hamarabb méltó egy temetéshez, mint a „szeretet ünnepéhez”. Cas rakott a tűzre,
ami időközben csaknem kialudt, majd leheveredett a kanapéra.
- Mikor állítjuk fel a fát? – kérdezte minden bizonnyal a
lángokat, ha már egyszer őket bűvölte. Azonban a kandalló felől csak halk
pattogás hallatszott.
- Nekem most is jó – böktem ki végül, majd a hűtő tetején
lévő mini-magnó felé vettem az irányt. Bekapcsoltam Nótár Mary karácsonyi
válogatását… Na jó, nem! De azért vicces lett volna! Helyette inkább a
megunhatatlan, régi rockzenéket választottam. Elsőként Felcsendült a Queen-től
a Princess of the Universe, majd a We Will Rock You. Már az első után akkorát
ugrott a hangulatunk, hogy az utóbbit már Freddie-vel együtt énekeltük. Cas
tapsolta az ütemet, én pedig seprű-gitároztam. Persze közben jó kislány létemre
fel is söpörtem, majd a következő szám kezdetén a sarokba hajítottam. Előkaptam
a fiókból két fakanalat, az egyiket passzoltam Casnak, a másikat pedig én
használtam mikrofonként. Szerintem ha a szomszédok eddig nem ismerték Bon
Jovi-tól az It’s My Life-t, akkor mostanra már a szövegét is tudják. Azt azért
nem állítom, hogy annyira élvezhető volt az előadásunk. Mindkettőnknek olyan
hamis a hangja, mint a gyémántok Amber gyűrűjében. De ez kit izgat? A lényeg,
hogy jól éreztük magunkat.
Felküldtem Castielt a padlásra, hogy hozza le a fát.
Persze most is elégedetlenkedett egy sort, de már megszokhatta volna, hogy én
oda nem járok. Meg amúgy is, kettőnk közül ő lenne a férfi! Megoldja. Nem
sokára megjelent a giga-kartondobozzal a lépcső tetején. Miközben egyensúlyozott,
éppen a Paradise City szólt. Csak az volt a gond, hogy Cas elkezdte produkálni
magát, és miközben a refrént énekelte, „…and the girls are pretty” helyett
„…and the girls are wooooaaaaaah!” lett. Még az a szerencse, hogy csak pár
lépcsőfokot esett. Aggódva léptem oda hozzá, viszont amint megláttam a haját,
kibuggyant belőlem a nevetés. Úgy nézett ki, mint a Trinity Blood-ban Ábel
(Candy mellékhatásai). Felpattant, leporolta magát és próbálta ráncba szedni a
rakoncátlan tincseket.
- Szóval ez neked vicces – kezdte vigyorogva. Két röhögő
görcs között kinyögtem egy „bocsi”-t, mire ő vészjóslóan kezdett közeledni
felém. Gondolhattam volna, hogy valami merényletet tervez… már nem volt
lehetőségem menekülni, ujjait belefúrta a hajamba, és úgy összekócolta, hogy
egy hét alatt sem fogom tudni rendesen kifésülni. Panaszos nyögdécselések
közepette próbáltam lefejteni magamról azt az idiótát, de az nem zavartatta
magát, élvezte a szenvedésem.
- Most már szép vagy – mondta röhögve. Bemutattam neki
egyet, majd elkezdtem kicsomagolni a műfenyőt. Soha nem szoktunk valódit venni,
túl sok kosszal és szeméttel jár, ráadásul még drága is. Nem éri meg. Ohh,
erről most eszembe jutott Capucine. „Hagyd csak Amber, nem éri meg!” Azóta már
állandósult szókapcsolattá vált, legalábbis a Candy-vel közös nyelvünkben. Cas
összeállította a talapzatot és rárakta előbb az alsó, majd a felső felét.
Eligazgattam az ágakat, addig ő felfutott a díszekért. Immár második éve, hogy
arany és fekete gömböket használunk. Nagyon vagány! Anyáék soha nem engedték,
ragaszkodtak a piros színhez. De ők most nincsenek itt, tehát így jártak. Cas a
lábam elé rakta a súlyosnak kinéző dobozt, és miközben felrakta az égőket,
elkezdtem kiválogatni az épségben maradt díszeket. Nem tudom, hogyan, de
valahogy minden éven összetörik pár. Ki tudja, mik laknak a padláson. Vagy
inkább kik… Szerencsére volt ott annyi hülyeség felhalmozva, hogy még a fele is
sok lenne arra a pici fára, szóval még válogatni is tudtunk a túlélő
veteránokból. Az egész procedúra csak három szám erejéig tartott, engem mégis
annyira felvillanyozott, hogy megjött a kedvem Candy ajándékának befejezéséhez.
Leültünk Cassal a kanapéra, ő a csatornákat kapcsolgatta, én meg Tomoe-dono
szemével kínlódtam. Már úgy voltam, hogy „kész, vége, feladom”, amikor Cas
rámutatott, hogy annál a résznél egy kicsit feljebb kéne húznom. Kijavítottam,
és úgy is hagytam. Elvégeztem az utolsó simításokat és késznek tekintettem a
remekművet. Gyorsan beleraktam az előre elkészített keretbe és ezt is
becsomagoltam. Mire mindennel végeztem, már fél négy volt. Ilyen hamar végeztem
volna mindennel? Valahogy sokkal több időnek tűnt… Bekaptam egy szelet
kenyeret, hogy legyen kifogásom, ha Mrs. Cole belém akarna tömni valamit. Nem
mintha gondom lenne a főztjével, nagyon jó szakácsnő. Régen annak tanult, de
jelenleg főállású családanya és háziasszony. Hiába, Mr. Cole cége elég jól
megy, megengedhetik maguknak. Candy meg egyke, tehát ő apuci és anyuci szeme
fénye. Éppen ezért becsülöm őt, hisz nem lett belőle beképzelt primadonna. Mi
viszont sokkal önállóbbak vagyunk. Anyuékat soha nem izgatta túlságosan, hogy
mi van velünk. Minél nagyobbak vagyunk, annál ritkábban járnak haza. Nem mintha
az akkora baj lenne. De azért legalább karácsonykor megtisztelhetnének a
jelenlétükkel. Fogadok, hogy még az esküvőmre se fognak eljönni. De már nem
érdekel.
Átöltöztem, újra fogat mostam, megfésülködtem,
átrendeztem a könyvespolcomat nagyság szerint… Addig-addig tipródtam, amíg el
nem jött az indulásom ideje. Gyorsan felhúztam a bakancsomat, magamra kaptam a
kabátomat, aztán egy gyors köszönés után már otthon sem voltam. Többször
leellenőriztem, hogy nálam van-e minden: telefon, Candy ajándéka, Mrs. Cole
csokija, Mr. Cole vörösbora… Öt perc múlva már a csengőt nyomtam. Mrs. Cole
nyitott ajtót, csinosan, mint mindig. Szőke haja kontyba fogva, az arcán pedig
széles mosoly. Öleléssel üdvözölt, amihez még mindig nem igazán vagyok
hozzászokva, majd betessékelt. Gyorsan átadtam neki az ajándékot, mielőtt
elfelejteném. Nagyon örült neki és elszégyellte magát, amiért ő nem készült
nekem semmivel. Hiába mondtam, hogy nem gond. És ugyanez volt Mr. Cole-lal is.
Nagyon kedves ember. Visszafogottabb, mint a felesége, de imádja a családját. A
dolgozószobájában találtam rá, szegény még most is tele volt munkával.
- Drágám, megjött Lea! – kiáltott Mrs. Cole Candy-nek, miután
a lánya még mindig nem mutatkozott, majd felém fordult – jól vagy, szívem? Olyan
sápadt vagy!
- Persze, minden rendben. És önök? Hogy vannak?
- Ó, hát most nagyon jól, mert…
- LEAAAA!!! Boldog kariiiit! – rontott ki a szobájából
Candy, mielőtt az anyukája befejezhette volna a mondatot. Azonnal a nyakamba
ugrott (kitől is tanulhatta?) és berángatott a szobájába. Még azt sem várta
meg, hogy azt mondjam, „neked is”! A küszöbről még vetettem egy bűnbánó
pillantást Mrs. Cole-ra, de ő csak mosolyogva legyintett és befordult a
nappaliba.
Candy lehuppant az ágyára, nem sokat kellett várni, hogy
én is kövessem a példáját. Kezembe kaptam az egyik mangáját. „Dengeki Daisy”
Hmmmm, miről szólhat? Ez már a második kötet volt, de attól még belelapoztam.
Egész helyes ez a Kurosaki gyerek…
- Candy, kölcsönadod ennek az első részét? – lobogtattam
meg az új kincsemet.
- Persze, vidd el most. Tess – kezembe nyomta az ágy alól
előkotorászott könyvet, amit azonnal bele is süllyesztettem a szatyorba, amiben
az ajándékokat hoztam – elviheted a másodikat is, már úgyis végeztem vele.
- Téényleg? Köcce. De akkor most: hivatalosan is boldog
karácsooonyt! – átnyújtottam a csomagot, majd feszült figyelemmel vártam, hogy
kibontsa. Annyira érdekelt már, hogy mit fog szólni! Próbálta óvatosan,
csomagoláskímélő módszerrel felbontani, gondolom ezt is csak azért, hogy az én
idegeimet húzza. Mikor végre valahára kihúzta a papírból, feszült figyelemmel
fürkésztem az arcát. Az első reakció: „jééééééééj! Hát ez nagy!”. Vele együtt
nevettem, majd kirakta a falra a tavalyi rajzom mellé, és egy öleléssel
megköszönte. Különösen érzelgős hangulatában volt…
Én is egy képet kaptam tőle, ami a kettőnk chibi változatát ábrázolta. Nagyon jól nézett ki!
Otthon az lesz az első dolgom, hogy
veretek egy szöget a falamba, hogy kiakaszthassam. Még elbeszélgettünk egy
ideig minden hülyeségről… Az is szóba került, hogy nemrég derült ki, hogy
Candy-nek kistestvére lesz. Biztosan ezt szerette volna elmondani Mrs. Cole is,
amikor Candy elrángatott. Candy előhozakodott a névválasztással is. Szegényt
azonnal leszavazták, amikor előhozakodott az ötleteivel. Pedig a japán nevek
igenis szépek!
Már éppen az ajtóban búcsúzkodtunk, amikor Candy mögött
megjelent az anyukája.
- Már mész is? Pedig még nem is tudtunk rendesen
beszélgetni!
- Castiel egyedül van otthon, nem szeretném, hogy nagyon
magányos legyen. Ó, és gratulálok a kisbabához!
- Jaaj, köszönöm – nevetett fel – Most, hogy Candy lassan
kirepül a fészekből, jó hogy itt lesz a pici. Olyan magányos lennék! – egy
kicsit elhallgatott, majd folytatta – a szüleid már megint nem jöttek haza? – megráztam
a fejem, ő pedig átfurakodott Candy mellett. Megfogta a vállam és úgy kezdett a
szokásos „árva gyerekek” sajnálkozásába:
- Szegénykéim… akkor miért nem vacsoráztok velünk? Úgy is
egy kicsivel többet főztem a kelleténél… szívesen várunk titeket – mondta meleg
mosollyal.
- Igazán köszönjük. Megbeszélem a bátyámmal és szólok. De
akkor most megyek, viszlát! Szia, Candy!
Hazafelé sétáltam, amikor rezegni kezdett a mobilom.
Candy írt. Otthagytam volna valamit? „Halli, azt tudod, hogy nálunk kötelező
beöltözni a karácsonyi vacsihoz, ugye? Vedd fel a régi halloweeni Télanyó
jelmezed, Castielre meg adj valamit, amit hajlandó felvenni. Nem mondom,
röhögnék, ha rénszarvaskén vagy krampuszként jelenne meg…”
Hogy mi? Erről nem volt szó! Remélem, megvan még az a
cucc. Castielt meg majd elkábítom és ráerőltetek valamit. Már az utca végéről
kiszúrtam a házunk előtt parkoló nagy költöztető kamiont. Gyorsítottam a
lépteimen, mert majd’ megevett a kíváncsiság. Három embert láttam, akik nagy,
színes dobozokat cipeltek. Éles logikámmal összeraktam, hogy ezek az
ajándékaink lesznek. Jó is, hogy már itt vannak, így legalább nyugodtan
elmehetünk estefelé. Ahogy egyre közelebb értem, megláttam egy ismerős arcot.
- Ben! – üvöltöttem már messziről. Rohantam, ahogy csak
tudtam, és olyan lendülettel ugrottam a nagybátyám nyakába, hogy majdnem
feldőltünk. Nem szoktam „bácsizni”, mert nem sokkal öregebb nálunk, most 28
éves. Ő anyu pici öcsikéje. Mindig is nagyon jóban voltunk. Néha még csajozási
tanácsokat is kért tőlem. Elég régen találkoztunk, mert ők messzebb élnek.
Egyetem mellett egy költöztető cégnél dolgozik, tehát így már érthető a nagy „Sweet
Home” embléma a fehér jármű oldalán. Ben felnevetett és visszaölelt. Gyorsan
elváltam tőle és vetettem rá egy pillantást. Pár centivel magasabb lett, mióta
utoljára láttam. Izmokat nem növesztett, de a mosolya még mindig a régi volt.
Imádom azt a mosolyt: elég csak ránéznem, máris nevetek. Ő a szöges ellentétem:
ő szőke, kék szemű és vidám természet. Pozitív, mindenkiben a jót keresi, és nem
szereti a rockot. Na igen, ez az az egy dolog, amit nem szeretek benne.
- Hadd nézzelek! – megfogta a kezem és megpörgetett – Jól
megnőttél, te lány! Látom, sminket még mindig nem használsz… nagyon helyes! –
átkarolta a vállam és befelé vezetett – Képzeld, tegnap láttam egy öreg nőt,
aki szerintem süket is volt, meg vak is. Úgy üvöltözött, hogy majd’
megsüketültem és olyan rosszul festette ki a szemét, hogy úgy nézett ki, mintha
monoklija lett volna. Ja, és az a szappanszag… Na az már no comment.
- Csá, Uncle Ben! Hoztál mártást?
– hirtelen megjelent Cas, lekezelt Bennel és ki nem hagyta volna a hülye
vicceit. A szemem azonnal megakadt azon a sok ajándékdobozon a fa alatt.
„KOMPENZÁCIÓ. Rosszul csinálod.”
Amíg a két idióta birkózott, felmentem megnézni, hogy él-e még az a bizonyos jelmez. Nem volt nehéz megtalálnom a piros összeállítást, elővettem, és megállapítottam, hogy talán kinőttem. Magamhoz mértem a tükörben, de ez nem volt elég. Gyorsan lekaptam a ruháimat és felvettem. Mármint felvettem volna, ha rám jött volna. A szoknya rész is elég rövid volt már (konkrétan kilátszódott a fél fenekem), de a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam felhúzni a cipzárt oldalt. Mindent megpróbáltam, de tényleg. Nem ment. Beszorult: se fel, se le. Ebből következik, hogy le sem tudtam venni magamról. Ezt elintéztem. De még mielőtt letéphettem volna magamról azt a rongydarabot idegességemben, valaki benyitott.
„KOMPENZÁCIÓ. Rosszul csinálod.”
Amíg a két idióta birkózott, felmentem megnézni, hogy él-e még az a bizonyos jelmez. Nem volt nehéz megtalálnom a piros összeállítást, elővettem, és megállapítottam, hogy talán kinőttem. Magamhoz mértem a tükörben, de ez nem volt elég. Gyorsan lekaptam a ruháimat és felvettem. Mármint felvettem volna, ha rám jött volna. A szoknya rész is elég rövid volt már (konkrétan kilátszódott a fél fenekem), de a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam felhúzni a cipzárt oldalt. Mindent megpróbáltam, de tényleg. Nem ment. Beszorult: se fel, se le. Ebből következik, hogy le sem tudtam venni magamról. Ezt elintéztem. De még mielőtt letéphettem volna magamról azt a rongydarabot idegességemben, valaki benyitott.
- Hé, Lea, nem jössz le…..
beszélgetni…? – első megdöbbenésében szemöldök felhúzva nézett rám, majd
elvigyorodott - Mit művelsz?
Igyekeztem a lehető leglazább
arckifejezést magamra ölteni, miközben összecsíptem (legalábbis próbáltam)
magamon az anyagot. Figyelem lányok! Tessék MINDIG melltartót hordani, ha nem
akartok úgy járni, mint Lea-sensei – Mint látod, felpróbáltam ezt a régi ruhát.
Szerintem megállapíthatjuk, hogy nem éppen az én méretem. Ez a tetves cipzár
meg beszorult…
Közelebb lépett – Segítsek?
- Nem szükséges. Megoldom egyedül
is. Megtennéd, hogy…
- Ne már! Profi vagyok az
ilyenekben! – bizonygatta Ben.
- Ebben semmi kétségem! – hátrébb
léptem egyet, de ő egyáltalán nem zavartatta magát – Benjamin Rafael Baquet!
Egy lépést se tovább!
- Csaknem szégyellős vagy, Lili? –
vigyorgott a képembe. Ááá, ne! Most komolynak kell maradnom! – Ugyan már! Hisz
egy csomószor fürödtünk együtt… - ez most komoly? Pedig csak pár percet töltött
Castiellel… Most miért húzza az agyam?
- Akkor még csak öt éves voltam!
Végignézett rajtam - Nem sokat
változtál…
Most már kétségem sincs: Castiel
agymosást hajtott végre szerencsétlenen!
- Na gyere ide! – elkapta a karom
és magához rántott. Ő sem ment semmire a cipzárral. Aztán egyszer csak
megindult, de becsípte a bőrömet!
- Ááá, neee, ez fáj!! –
kiáltottam fel.
- Nyugi, mindjárt megoldom! – elkezdte
le-fel húzogatni, ami persze rohadtul fájt.
- Hagyj békén! – sikítottam fel.
Ellöktem magamtól a karját, és megpróbáltam én is. Szuper, már be is kékült… -
Auuu…!
- Már majdnem megvolt! Engedj
oda!
- Neeeeem! – ahogy hátráltam, az
ágyra estem. Lejjebb rángattam magamon a szoknyát, ennek következtében a cipzár
a bőrömmel együtt mozdult. Ömlött belőle a vér – Wááááá!! Szuper! – ezen a
ponton már a sírás kerülgetett. Ben gyorsan megfogott egy zsebkendőt és a
sebemre nyomta.
- Hát itt meg mi folyik? – jelent
meg az ajtóban Castiel – Mit csinálsz a húgommal?!
- Ne értsd félre!
- Mit ne értsek félre?! – Castiel
hisztérikus hangnemre váltott. Basszus. Ennek nem lesz jó vége.
- Ööö… izé… Cas, hoznál egy
csomag papírzsepit?
- Minek?
- Vérzek.
- Te rohadék… - Ben egyetlen
szerencséje, hogy régen karatézott, mert Castiel úgy ugrott neki, hogy attól
még én is halálra rémültem. Ben hiába nyugtatgatta, az a hülye ugrált, mint a
nikkel bolha.
- Lili, csinálj már valamit! –
kiabált Ben, miközben a bátyámat a földre szorította.
- Izé… Szóval… felpróbáltam a
régi jelmezemet, ami történetesen kicsi rám é beszorult a cipzár. Ben meg
segíteni akart, de becsípte a bőrömet és most itt fogok elvérezni. Úgyhogy
megtennéd, hogy hiszti helyett inkább hozol nekem valamit? Mert ilyen ruhában nem
fogok elmozdulni innen! – összefontam magam előtt a karomat, miközben Cas
lassan kezdte felfogni, hogy ezt benézte. Megfeszült izmai elernyedtek, Ben
pedig elengedte. Cas hozott nekem ragtapaszt, aztán magamra hagytak, amíg
felöltöztem. Uhh… ez hihetetlenül ciki volt! Istenem! Leültem az ágyra és pár
percig a szívverésem lelassítására koncentráltam.
Mikor leértem, boldogan láttam,
hogy a két kiskakas között már szent a béke. Egyáltalán nem is értem, hogy
juthatott ilyen annak az idiótának az eszébe. Elvégre rokonok vagyunk!
Lehuppantam melléjük a kanapéra és kikaptam a távirányítót a vörös kezéből.
- Maradsz estére? – kérdeztem Bent,
miközben villámgyorsan menekültem a sportcsatornáról.
- Nem, megyek haza…
- Óh, kár…
- Ha tudnád, mit vesztesz –
kezdte Castiel – Lili profi a halrudacskák odaégetésében!
- Hé! Ó, jut eszembe! Nem is baj,
hogy nem maradsz, mert így legalább ehetünk normális kaját!
- Hogy te milyen kedves vagy… -
színlelte a sértődést a nagybácsim.
- Ne szívd mellre! Már évek óta
nem volt egy normális karácsonyi vacsoránk!
- És honnan szereznél „normális
karácsonyi vacsorát”? – kérdezte Cas egy cseppnyi gúnnyal a hangjában.
- Candy anyukája meghívott minket
vacsorára…
Idegesítő hangon felröhögött, majd
hirtelen komolyra váltott – Én oda nem megyek.
- Ne már, ne csináld! Már attól
rosszul vagyok, ha csak arra a béna műkajára gondolok! Légyszi!
- Nem.
- Hát akkor duzzogj csak egyedül!
Én elmegyek!
Felmentem a lépcsőn és
rácsörgettem Candy-re. Megegyeztünk, hogy majd ad kölcsön valami cuccot. Egy
kicsit bűntudatom van, amiért karácsonykor csak úgy magára hagyom a bátyámat,
de… a fenébe is, ki vagyok éhezve a házi kosztra!
Miután elbúcsúztunk Bentől és
megígérte, hogy gyakrabban fog jönni, lezuhanyoztam és felkaptam egy bő, fekete
szoknyát egy fekete csipkés, félvállas hosszúujjúval. Feltúrtam a szekrényemet,
mire megtaláltam a magassarkúmat, majd a retikülömmel együtt lerobogtam a
lépcsőn. Az ajtó felé tartottam, amikor Castiel elkapta a vállamat. Legnagyobb
meglepetésemre fel volt öltözve. Mármint, úgy értem, hogy nem otthoni ruhában,
hanem egy sima, bordó felsőben és fekete nadrágban volt.
- Kajás vagyok. Induljunk.
Rámosolyogtam. Tudom, milyen
nehéz lehetett neki ez a döntés. Már csak akkor fog kikészülni, ha megtudja a
jelmezes dolgot… de most már nincs visszaút! A kocsival pár perc alatt ott
voltunk, Mrs. Cole mindkettőnket szívélyesen üdvözölt. Cas igyekezte kevésbé
bunkón eltolni magától, persze ez nem szegte a kismama jókedvét. Gyorsan
üdvözöltünk mindenkit, majd bezárkóztunk Candy-hez. Nem is állt rosszul az a
szerkó, sőt!
Azt a szupcsibogyó sapkát nem
tartottam meg, inkább Castiel fejére nyomtam, amint beléptem a nappaliba.
Meglepetésemre nem vette le, csak egy kicsit megigazította. A fa egyenesen
gyönyörű volt. Mindenféle látszólag össze nem illő színű gömbök díszítették, az
összkép mégis csodálatos volt. Ahogy végignéztem Candyéken, láttam azt a
boldogságot és összetartást, ami nekünk sosem adatott meg. Hirtelen sírhatnékom
támadt. Ugyanezt olvastam le az ajtófélfának támaszkodó Castiel arcáról is. Melléléptem
és átöleltem a derekát, mire ő is magához húzott.
- Boldog karácsonyt, Lili.
- Neked is boldog karácsonyt,
Cas.
A vállára hajtottam a fejem, majd
tovább figyeltem az idillikus családot. Candy az asztalt terítette, az anyukája
a vacsora utolsó simításait végezte, miközben Mr. Cole viccelődve sündörgött
körülöttük. Mindig is irigyeltem a barátnőmet ezért. Bevallom, kicsit kényelmetlenül
éreztem magam. Nem tartozunk ide. Nem kellett volna ide jönnünk. De akkor már
késő volt, nem akartam elrontani az ő kedvüket is.
- Gyertek gyerekek, kész a
vacsora!
Castielre mosolyogtam,
szerencsére vette a lapot, így ő is szélesre húzta az ajkait. Hogy lehetnek
ilyen fehér fogai ennyi kóla és kávé mellett? Az asztalnál a következőképpen
ültünk:
A vacsora, mint vártuk, nagyon
finom volt. Nagyon hamar feldobódtunk, Mr. Cole viccei és munkahelyi sztorijai
még a morcos bátyómat is megnevettették. Természetesen Candy és Cas csipkelődése
sem maradt el, de úgy érzem, ez ma csak baráti jellegű volt. A melegség, ami
körüllengte a lakást, furcsa érzéseket keltett bennem. Talán déjà vu… De mire
emlékezhetnék? Hisz amennyire emlékszem, nekünk sosem volt részünk ilyesmiben.
Ahogy elnéztem Castielt, mintha kicserélték volna. Még nem láttam ilyennek.
Ennyire hiányozna neki egy normális család? Furcsa, hogy mostanában állandóan
ilyeneken filózok, holott évekig még csak eszembe sem jutottak ezek a
hülyeségek.
Az idő hamar elrepült, máris az
ajándékosztásnál tartottunk. Még szerették volna, ha maradunk, de én arra
hivatkoztam, hogy még mi sem ajándékoztuk meg egymást (ami igaz is volt).
Gyorsan átöltöztem, majd elköszöntünk.
Gonosz vagyok, mert Candyék
tényleg mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat, mégis jó újra otthon
lenni. Végre fellélegezhetek. De legalább jóllaktam.
- Hé, Castiel, lopod a
mikulássapkát? – vigyorogtam. Cas vállat vont és végigsimított az anyagon.
- Már egészen hozzám nőtt.
Felnevettem majd újra
meggyújtottam az idő közben kialudt tüzet. Lekucorodtunk a fa alá, kezdett
rajtam úrrá lenni az izgalom. Összedörzsöltem a kezem – Melyikkel kezdjük?
- Nem is tudom… én kibontom ezt
itt.
Castiel a kezébe kapta az egyik „drága
kisfiunknak” feliratú dobozt. Pár limitált kiadású Winged Skull CD-t
tartalmazott. Én rögtön a legnagyobb dobozommal kezdtem. Egy dob szett. Wow.
Mindketten őszintén elképedtünk, bár számítani lehetett rá, hogy megkapom. Ami
mondjuk meglepett, hogy a pergő dobon egy nagy CtE jel volt Brent Taddie (a
dobos) aláírásával. Tuti hamis… de attól még örülök neki. Ezt így folytattuk
egészen addig, amíg már ne volt több felbontani való. Kaptam még új
fejhallgatót, ruhákat, a Lux sorozat összes részét (Candy addig kínozott…), meg
egy csomó kacatot, amit anyuék fontosnak találtak. De most komolyan. Smink?
Minek az nekem? Ebből is látszik, mennyire nem ismernek. Castiel ajándékaira
annyira nem is összpontosítottam… kapott egy új gitárt (de hogy minek neki, azt
el nem tudom képzelni), erősítőt, de a kedvencem az volt, amikor megtalálta a Justin
Bieber-es és One Direction-ös cuccokat. Először nem értette, hogy mi van, de
okos gyerek, hamar rájött, hogy annak a keze van a dologban, aki most a hasát
fogja a röhögéstől. Ő is elröhögte magát, majd bekapcsolta a CD-t. Magam alatt
vágtam a fát. Ki nevetett a végén? Castiel. Végig kellett szenvednem a
toplistás számaikat… az idegeim tönkrementek. Aztán lejátszottunk pár számot
csak úgy. Én doboltam, ő gitározott és rohadt jók voltunk, mint mindig. Jó volt
nézni, hogy mennyire felszabadult. A zene az ő asztala, ehhez kétség sem fér.
Mikor beállt a csönd, mindketten
felfutottunk az ajándékokért. Persze nem hoztam le mindet. Hadd higgye csak
azt, hogy „kiskosárba nagy szart” kap. Ugyanígy tett ő is. Kezdtem. Ugyebár
említettem, hogy kitaláltam egy új hülyeséget is. Castiel elvigyorodott a nagy
doboz láttán. Én is vigyorogtam. Izgatottan fogott neki a papír tépkedésének,
én meg a markomba röhögtem. Hogy mi volt a dobozban? Egy másik doboz. És abban
egy másik, és abban is egy másik. Persze gondosan teleraktam tüllel,
konfettivel, és faforgáccsal, hogy alaposan fel kelljen túrnia, mire rájön,
hogy egyikben sincs semmi. Azt a csalódottságot soha nem fogom elfelejteni.
Talán ki is kéne hagynom a béna ajándékot és rögtön a jóval kezdeni… de egyszer
van karácsony! Élvezzük ki! Felfutottam és lehoztam a cuki-muki rózsaszín
dobozt.
- Ezt hordani fogom! – kiáltott fel
Cas, majd gyorsan magára kapta az újdonsült pólóját. Erre nem számítottam.
- Jól áll – helyeseltem.
- Én jövök! - jelentette ki
Castiel. Kezembe nyomott egy viszonylag jól kinéző csomagot. Ahogy feltéptem a
papírt, három felsőt láttam. Mindegyiken Castiel önelégült képe díszelgett.
- Csodálatos. Mindig is erre
vágytam! Köszönöm! – ahogy Cas arcára néztem, láttam, hogy nem ezt várta.
Lepjük meg még jobban! Követve a példáját én is lekaptam a pólómat majd
felvettem a fekete Castieles felsőt. Jól állt. Még idejében sikerült elkapnom a
vörösödő fejét, mielőtt félrenézett volna.
- Nem mindegyik a tiéd. Az egyik
Candy-é, a másik meg azé a másik idegesítő barátnődé. Csináltattam Nathanielnek
és Ambernek is, azt majd én odaadom nekik.
- És miért nem adtad oda most
Candy-nek?
- Nem tudtam, hogy megyünk hozzá,
és már nem volt kedvem kicsomagolni.
- Na jó, várj meg itt!
- Csaknem még egy ajándék?
- Nem gondoltad, hogy ez minden?
Abból, hogy velem tartott
leszűrtem, hogy még ő is készül valamivel. Valójában sejtelmem sem volt, hogy
ez lesz a nap fénypontja. Az összes ciki dolog közül a legcikibb. Nem húznám az
időt a reakcióval az én ajándékomra, inkább azzal foglalkoznék, hogy Castiel
mivel készült nekem. De először is: tippeljetek! Mit fogok kapni? Aki
eltalálja, annak jár a keksz! Tehát?
Na jó, nem hózom tovább:
Cas a kezembe nyomott egy apró
dobozkát. Egy ékszeres dobozt. Ránéztem, ő pedig feszülten figyelt. Láttam
rajta, hogy majd’ szétrobban. Kinyitottam, és… egy karikagyűrű? Are you kiddin’
me?
- Igen!
- Mi igen?
- Mondd már, hogy igen, te
szerencsétlen!
- Igen…?
- Most megcsókolhatja a
menyasszonyt! – csücsörítve közelebb hajoltam, Castiel undorodva hőkölt vissza.
- Neked meg mi bajod?
- Ez egy… kétség kívül gyönyörű jegygyűrű.
- Mi?!
- Ne mondd, hogy nem tudtad!
- Nem, nem tudtam! Mi a fenéért
vennék neked ilyet?!
- Nyugi már! Ülj vissza!
- Ez mind a hülye ékszerész
hibája! Szándékosan mondtam, hogy a húgomnak lesz. Erre ő ezt adja… Pff… Most
biztos nagyon viccesnek gondolja magát! – Castiel fel-alá járkált, majd egyszer
csak kikapta a kezemből a gyűrűmet – Holnap kicseréltetem.
- Hé, add vissza! Holnap amúgy
sem lenne nyitva… meg amúgy is… én meg akarom tartani!
- Mit fogsz kezdeni vele?
- Hordani fogom, mert tetszik! –
visszavettem tőle az ékszert, és már éppen felhúztam volna az ujjamra, amikor
észrevettem benne az írást. Mekkora troll ez az ember!
- Te kérted a gravírozást?
- A mit?
- A feliratot. „Te vagy a nő az
életemben.” – olvastam fel hangosan.
- Mutasd!
- A-a! – gyorsan felhúztam az
ujjamra és elégedetten nézegettem – Köszönöm, Castiel, nagyon tetszik! –
megöleltem ezt a kis szerencsétlent, akinek még mindig tűzpiros volt az arca.
Sajnálom őt, jól átverték. De ezt a szépséget már nem fogom kiadni a kezeim
közül. Volt benne három apró kő. Rákérdeztem, hogy mik azok. Először nem
akaródzott neki, de aztán elmagyarázta:
- A bal oldali jáspis. Az
kapcsolódik a kos csillagjegyhez. A középső rózsakvarc, bika. A harmadik pedig
karneol, skorpió.
- Szóval: én kos, te skorpió, ez
még oké. De miért pont bika?
- A rózsaszín jól mutatott a két
vörös között. Ne tulajdoníts neki különösebb jelentést.
- Hát, oké - nem feszegettem a témát, látszott rajta, hogy kerüli a témát.
Egy darabig még beszélgettünk,
hülyéskedtünk, aztán nyugovóra tértünk. A fejemben újrajátszottam az egész
napot. Hosszú volt, az már biztos. De még mielőtt elaludhattam volna,
megcsörrent a telefonom. Candy rájött, hogy nálunk maradt a sapka? Ránéztem a
kijelzőre. „Bejövő hívás: Nath <3”



Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése