8. fejezet: REPLAY!

Hellóka!
Megjött a fejezet, ami egy kicsit hosszú lett, de annyi baj legyen! Még egy képecskét is odabiggyesztettem, mostantól igyekezni fogok illusztrációkkal szolgálni. Ennyit szerettem volna. Jó olvasást! :)

Idegesen kaptam fel a telefonom, meg se néztem a kijelzőt.

 - Szióóókaa! Na szóval: holnap már megyek, ma meg gondoltam, hogy csinálhatnánk valamit. Naaaaa, mit szóóóólsz?

 - Szia! Vééégre valahára jössz! Istenem, egy örökkévalóságig tartott, amíg nem voltál – szipogás- amúgy is van pár… na jó, EZERNYI mesélnivalóm, szóval….. benne vagyok! Hol talizunk?

Amint meghallottam Candy hangját, el is felejtettem, hogy valójában kinek a hívását vártam. Gyorsan magamra kaptam valamit, belehánytam a legfontosabb dolgokat a tatyómba és már otthon sem voltam. A hideg persze most sem hagyott nekem nyugtot. Vacogva értem a hídhoz.

 - Helló, helló, kitaláltam, hogy mit csináljunk!- na igen, ez Candy. Még csak nem is látom, de már bele is csapott a dolgok közepébe. Legalább nem köntörfalaz.

 - Ééééés, mi lenne az a nagy program?

 - Mani-pedi! Egy csajos nap! Beülünk a fodrászhoz és…

Majdnem belefordultam a folyóba ijedtemben – MIVAN?? Ez ugye csak egy rossz vicc?!

 - Még jó!- nevetett - Találkoztam útközben a három gráciával és akkor jött az ötlet, hogy megviccellek. El sem hiszem, hogy még be is vetted!

 - Jó, jó, röhögj csak! De viccet félretéve, mit fogunk csinálni?

 - Fogalmam sincs… gondoltam majd te kitalálsz valamit.

 -  Én meg gondoltam, hogy már gondoltál valamire! Egyáltalán mire gondoltál, amikor idehívtál ötlet nélkül?

 - Kicsit sokat gondolkoztunk már, hanyagoljuk inkább ezt a szavat.

 - Ó, el is felejtettem, hogy egy nagy nyelvésszel van dolgom!

 - Mi bántja a pici lelked?

 - Tessék?

 - Valami bajod biztos van, ha rajtam vezeted le a feszültséget- mellém telepedett a korlátra – szóval?

 - Bocsi, nem akartam… de nem beszélhetnénk ezt meg valami melegebb helyen?

 - Hova akarsz menni?

Sietősen körbenéztem, hátha látok valamit, ami ötletet ad. Meg is pillantottam a híd túlsó végén egy fiút:

Így alakult hát, hogy most a Starbucksban ücsörgünk egy-egy kávét szorongatva. Ez már a nap második kávéja. Mikor ittam én ennyit utoljára? Ja, még soha! De mindegy is. Ezt a helyet valójában a hangulatáért szeretem. Persze, a kávé finom, meg minden, de azért a hangulat a legjobb. Különösen télen. De most még csak ősz van. Milyen gyorsan repül az idő! Az ablakon kipillantva karácsonyi hülyeségek tömkelegét látom. Tényleg nem tudom,  mi szükség van erre a nagy felhajtásra. Na jó, tudom.  De attól még alig várom, hogy vége legyen.

 - Hahóóó, figyelsz?- lengette meg előttem a kezét Candy.

 - Nem, bocsi… Miről volt szó?

 - Csak arról a rengetem mesélnivalódról, amit említettél a telefonban.

 - Huhh, nem is tudom, hol kezdjem – időhúzásként lassan belekortyoltam a kávémba, Candy pedig már tűkön ült - Szóval…  Volt az a bosszú dolog Castiellel. Na hát az rosszabbul el sem sülhetett volna – jóformán az ősrobbanásig kell visszavezetnem a sztorit, mert még egyáltalán nem meséltem róla – felszereltem a kamerákat, erre Cas hazaállított valami nőcskével. Kétségbeesetten próbáltam összeszedni, de a háromból csak kettőt hatástalanítottam, az utolsó meg ottmaradt az akváriumban. És az a hülye csaj meg pont akörül kezdett leskelődni! Képzelheted… Rögtön arra következtetett, hogy Castiel le akarta videózni, a vörös meg persze azonnal tudta, hogy én voltam. Miután a csaj lelépett, Cas dörömbölni kezdett az ajtómon ééés…. Én meg megszöktem – a tenyerembe temettem az arcom – tudom, gyáva nyuszi vagyok! Ne is mondd!

Egy kicsit vártam, hadd eméssze meg a hallottakat és fűzzön hozzá valamit.

 - Tehát… elég durvára sikerült a szívatás. Végül is… Hatásos volt – dühösen néztem fel rá – Szóval elmenekültél. De hogyan? Ráhúztad az orrára az ajtót és elfutottál, vagy mi?

 - Jaj dehogy! Kiugortam az ablakon.

 - Hogy mi?? Te kiugortál az ablakon?! Ennyire rettegsz a tesódtól? Még jó, hogy nem lett semmi bajod! Te elmeroggyant vagy, komolyan mondom!

 - Tudom… de akkor ez tűnt a legjobbnak… Aztán a suliba mentem. Azt terveztem, hogy a pincében alszom, de Nat addig –addig győzködött…

 - STOP! Hogy került oda Nathaniel?

 - Ja, ő még mindig a suliban volt – körbenéztem és számat eltakarva suttogtam – szerintem ez beteges!

 - Miről is akart meggyőzni? Csak nem rávett, hogy menj haza és nézz szembe tetteid következményével?

 - Haha, nagyon vicces vagy… el se mondtam neki, hogy miért vagyok ott. Arra vett rá, hogy nála aludjak.

Na most jött volna az a rész, amikor Candy kiköpi a kávét és eltépi az újságot. De szerencsémre éppen nem ivott – Te-tessék? Ha jól értem, akkor te…. Nathanielnél aludtál?

 - Pontosan. De ne számíts nagy dolgokra – nyugtattam meg, amint megláttam elkerekedett szemét – ő a kanapén aludt, én meg az ágyában.

 - Legalább föltúrtad a szobáját? Találtál valamit? – hajolt közelebb leplezetlen lelkesedéssel.

 - Nem. Nem turkáltam a cuccai között. A magánélet ilyennemű megsértése nem helyes.

 - Benned egy Lysander veszett el, komolyan mondom! Ez egy soha vissza nem térő alkalom volt…

Csalódottan huppant vissza a helyére, kezébe kapta a kávéja maradékát, én pedig folytattam a mesélést – Másnap végigaludtam a bioszt, szóval lemaradtam drága Melody prezentációjáról. Aztán szünetben Castiel megrohamozott. Fölcibált a tetőre, és addig üvöltözött velem, amíg ki nem böktem, hogy hol voltam múlt éjjel – Candy fájdalmasan felszisszent – én meg a tetőn maradtam óra végéig.

 - És aztán?! – olyan tekintettel vizslatott, mintha moziban lennénk! Már csak a popcorn hiányzik…

 - Na szerinted? Castiel megverte Nathanielt én meg minden féle hülyeségeket vágtam a fejéhez. Elég csúnya veszekedés volt. Egy hétig nem beszéltünk.

 - Mármint kivel? Cassal vagy Nattal?

 - Egyikkel sem. Cassal tegnap kibékültünk, mondhatni, de Nathaniel… fogalmam sincs, mit mondhatnék.

 - Cas egy hétig nem beszélt veled? Mit mondtál neki, te nő?

 - Valami olyat, hogy mindig is te ártottál nekem a legtöbbet.

 - Ez csúnya volt.

Mind ketten komolyan elmélyedtünk az üres kávéscsészénk látványában, míg én lepörgettem az agyamban azokat a szörnyű napokat, Candy meg ki tudja min filózott. Pár percig csendben maradtunk., de mivel egyikünk sem bírja a kínos csendet…

 - Mikor békülsz ki Nathaniellel?

 - Még nem tudom.

 - Pedig ő a szőke herceged, Lea! Nem hagyhatod annyiban a dolgot!

Azta! El is felejtettem! – Tééényleg! Hogy tudtam megfeledkezni erről…?

 - Miről?

 - Ma reggel nálunk járt Castiel egyik haverja. Nagyon jól néz ki! Istenem, de jó pasi! Kicsit hosszabb fekete haja van és kék szeme! Awwwwww – ábrándozva dőltem hátra – A legjobb még hátra van! Dobot tanít és azt mondta, hogy ad nekem órákat, ha elmegyek vele randizni! Wíííííííí

 - Áááááá, ezt nem mondod komolyan??! Minden szipi szupeeer – a Lego kalandban volt ez a dal, azóta állandóan ezt énekeljük – És hogy hívják? Mit tudsz róla?

 - Dylan a neve és ömm… Igazából… semmit.

 - Semmit?

 - Semmit az ég adta világon…- újra belemerültem az üres pohárba, majd egyszer csak rezegni kezdett a telóm a hátsózsebemben. Ez nem Candy lesz… Pillanatokon belül hangos csörgésbe kezdett, a kezembe vettem, és Candyvel együtt bűvöltük.

 - Ismeretlen szám. Mi van, ha Ő az? Mit mondjak? Mondjam, hogy örülök neki, vagy tegyek úgy, mintha nem is emlékeznék rá? – hadartam el egy szuszra.

 - Nem tudom. Csak vedd fel, mielőtt lerakja!

Megfogadtam a tanácsot és remegő kézzel, tettetett magabiztossággal szóltam bele.

 - Szia, Dylan vagyok. Tudod, a reggeli srác – kihangosítottam, hogy Candy is hallja.

A második módszert választottam, nehogy megérezze, mennyire rágörcsöltem – Öööööö, ja, igen. Szia Dylan –mondtam még mindig nemtörődöm hangot megütve.

 - Tudoood…. Itt igazán aranyos a barátnőd.

 - Tessék?

 - Itt ülök mögötted.

Jesszusom! Ezt nem hiszem el! Kinyomtam a telefont és összeszorítottam a számat. Nincs az az Isten, hogy én hátranézzek! Még a hangjából is tisztán ki lehetett hallani az önelégült vigyort, nincs kedvem ahhoz, hogy a képembe röhögjön. Ó, hogy nyílna meg alattam a föld!

 - Tényleg dögös – súgta Candy előrehajolva.

Megsemmisítő pillantásomból leszűrte, hogy ideje visszavonulni. Lesüllyedtem a székemben, le merem fogadni, hogy az arcom színe vetekszik „Ő vörössége” hajszínével.

Dylan mellém huppant és kimondta azt a varázsszavat, ami ilyen állapotban idegösszeroppanást okoz: nyugi. „Nyugi, nem baj” Még jó, hogy neked nem baj, b+! A csaj, akit randira hívtál, nyilvánosan áradozik rólad, ráadásul még hallhatod is. Lefogadom, hogy ez az életed legjobb napja, drága Dylan! Csak az a gáz, hogy ez nekem halál ciki! Beletemettem az arcom a tenyerembe (dejavu…) és az asztalra hajtottam a fejem. Ennél rosszabb már nem jöhet!

A hátam mögül horkantásokkal vegyült, hangos röhögés hallatszott - Most aztán alaposan beégetted magad!- mondta még mindig röhögve.

Egy tanács: soha, ismétlem, SOHA ne mondd, de még csak ne is gondold azt, hogy ennél rosszabb már nem lehet! Egyáltalán hogy lehetséges, hogy Candy nem szúrta ki azt az idióta piros fejét?? Meghaltam. Kész, végem. Égő arcomat kiejtettem a tenyeremből, a kezeimet a tarkómra kulcsoltam.  Legszívesebben újraindítanám a napot és ki se mozdulnék a szobámból. Nem mintha  nem lenne kellemes a szitu, de nem, szóval… REPLAY! Kár, hogy az ilyesmi csak fantasy-ban lehetséges.

Az utóbbi két perc egy örökkévalóságnak tűnt, és mikor már kezdett kínossá válni a csend, Dylan átkarolt. Összerezzentem, és reggel (mármint háromnegyed egy) óta először belenéztem a csodálatos kék szemeibe.  Már szinte világít! Ez természetellenes… de nem kontaktlencse, azt felismerném. Ez bizony egy valóban különleges szempár. Kedvesen mosolygott, az előbbi heccelődésnek nyoma sem volt. Szépen lassan az arcom is visszavette eredeti sápadt színét.  Időközben Castiel is letelepedett Candy mellé, de még mindig vigyorgott, mint a százas égő. Na szép! Mondjuk nem hibáztatom, én is szétröhögném magam.  Eléggé vibrált köztük a levegő. Persze nem a szokásos, romantikus értelemben. Bármikor megfojtanák egymást egy kanál vízben. Hát, én most biztosan beállnék segíteni Candynek! Ez az idióta, hülye………! Nem lehet igaz! Hogy tud ilyen jól szórakozni a nyomoromon? Hogy rohadnál meg…. Mormoltam az orrom alatt, miközben Castielt fixíroztam összevont szemöldökkel, fogcsikorgatva.

 - Magadnak okoztad a bajt… Ha nem zengnél ódákat a haveromról…

Na most telt be a pohár! Már éppen átvetődtem volna az asztalon, hogy belekapaszkodjak a loboncába, de Candy gyorsabb volt. A könyökét erősen a gyomorszájába vágta, Cas összerándult és egy pillanatig nem kapott levegőt. Még fel sem ocsúdott az előbbi ütés utóhatásaiból, Candy már a haját vette kezelésbe. Ez a csaj gondolatolvasó! Vagy csak ennyi év alatt már sikerült kipuhatolnia, hogy az a barom tesóm egyik gyengepontja…? Castiel nagyon dühös volt, gondolom nem vált ínyére a gyenge kislány akciója.

Dylan igyekezett megelőzni a elkövetkezendő vérontást, ugrásra készen próbálta lecsendesíteni a kedélyeket. A két C-betűs füstölögve nézett farkasszemet egymással, az alap feszültség köztük most tapinthatóvá vált. Ideje lelépni.

 - Úúúú, Candy, már mennünk kéne! Még lekéssük az időpontot a kozmetikusnál!

Na jó, ne nézzetek így rám! Jobb nem jutott eszembe, ráadásul ez elveszi a fiúk kedvét a követésünktől. Szerencsére a barátnőm vette a lapot és retiküljével együtt felpattant – Huhh, tényleg! Bocsi, fiúk, egy élmény volt, de mi most magatokra hagyunk. Ugye nem fogtok haragudni? – a szavaiból csak úgy fröcsögött a szarkazmus, és bár többes számban beszélt, végig Castiel szemébe nézett.

 - Nem, persze, megértjük, ugye, Castiel? – mondta sietősen Dylan. Az utolsó két szavának olyan nyomatékot adott, mintha éppen a vásott fiacskája miatt szabadkozó anyuka lenne. „Elnézést, többet nem fordul elő, ugye, Castiel?”  Az imént említett szamár dünnyögött valami ja félét, én meg megragadtam Candy karját és kifelé ráncigattam. Most az egyszer bánom, hogy előre fizettem, mert most szívesen rájuk hagytam volna az anyagiakat. Na nem mintha tönkretenné őket az a pár euró…

Mikor kiléptünk, rájöttem, hogy valami elkerülte a figyelmemet. Esik. Sőt, szakad! Lehet, hogy paranoiás vagyok, de bármibe lefogadnám, hogy Cas most minket bámul és a nyomorunkon röhög. Kérdőn pillantottam Candyre, ő pedig vállat vont. Most álljunk itt,a meddig az eső eláll? Nem, az nagyon gáz lenne. Ráadásul lekésnénk a kozmetikust is! Mögöttünk kinyílt az ajtó, de szerencsére nem Castiel volt. Dylan és egy nagy, fekete esernyő. A nap hőse!

 - Kell fuvar? Bár nem tudom, hol van a kozmetikus, de majd eligazítotok.

Időm sem volt mérlegelni, Candy hihetetlen gyorsasággal csapott le az ajánlatra és azt is elmagyarázta, hogy az csak az elterelés volt, valójában eszünkben sincs oda menni.  Persze Dylan kocsija közel sem volt olyan full extrás, mint Cas BMW Z4 (E89)-ese, de most tökéletes szolgálatot tett. Gondolom nem olyan pénzes családból való, mint mi. Vagy csak nem olyan autóbolond, mint mi. Annyi biztos, hogy a fűtés remekül szuperált még a mezei Renault Mégane-ban is. Alig várom a tavaszt, pedig még csak ősz van! Én kerültem az anyósülésre, szóval csak remélni tudtam, hogy nem szenvedünk balesetet. Ebben van egyáltalán légzsák? Mondjuk sosem voltam oda a légzsákért, sok orrtörésért volt már felelős. Ráadásul ha eszembe jut a Végállomás 2… Igazán jó témát találtam magamnak, amin rágódhatok! Bár az imént történteknél még ez is jobb. Megráztam a fejem, mintha így kiűzhetném belőle a rossz emlékeket. Igyekeztem tudomást sem venni a rám meredő szempárokról, miközben lassan becsatoltam az övemet. Dylan beizzította a motort, Candy pedig elmagyarázta, hogy merre lakik. Bármely más esetben hozzánk jött volna, de nagyon úgy tűnik, hogy egyedül akar hagyni Dylannel. Kedves, bár én inkább nem maradnék vele egyedül, tekintettel… nos, arra. Gyorsan odaértünk az, ahogy én hívom, „mézeskalácsházhoz”, s amint eltűnt a zavaró tényező (mármint Candy) Dylan lecsapott rám – Ha még mindig szeretnél járni az óráimra, odaadhatnám az eddig átvett elméleti anyagot, hogy csatlakozhass a csoporthoz. Nyugi, nem sok, fel is vázolnám neked, ha valami nem világos, bár kétlem, hogy ez előfordulna…

 - Aha, persze, az jó lenne… - ismeretlennek hatott a hangom, az utóbbi 10-15 percben megkukultam. Diszkréten megköszörültem a torkom és kibámultam az ablakon. Nem igaz, hogy mindig eszembe jut…

 - Remélem, nem neheztelsz rám az előbbiért. Én tényleg nem akartam…

 - Ugyan, nem a te hibád. Csak magamra haragszom. Egy idióta vagyok.

 - Nem, ez nem igaz. Aranyos vagy- rám mosolygott, én meg tócsává változtam.

 - Az utat figyeld! – jegyeztem meg. A mosolya ragadósnak bizonyult.

 - Igaz. Bár sokkal szívesebben néznélek téged.

Zavaromban felnevettem. Lehet, hogy komolyan gondolta, de nem vagyok valami jó a bókok fogadásában. Az eddigi legszebb dicséretem az volt, amikor Castiel azt ecsetelte, hogy vajon mit akarhat egy ilyen izé (mármint Nath) egy ilyen gyönyörű lánytól (mármint én). Jó, ez tényleg elég durva volt. Ha nem olyan kontextusban lett volna…

 - Megérkeztünk – jelentette ki Dylan. Még jó, mert én ugyan észre nem vettem volna.

Először nem fogtam fel, hogy mire is várunk, de kb. fél perc múlva kapcsoltam – Bejössz?

 - Hát, ha szeretnéd…

Jellemző! Jóformán gondolatátvitellel kényszerít, hogy kérdezzem meg, aztán meg úgy tesz, mintha mindegy lenne. Mikor már az ajtóban álltunk, belekotortam a táskámba.

 - Francba! – beletúrtam a hajamba – nincs nálam a kulcsom.

Dylan körbenézett, majd egy résnyire nyitott ablakra mutatott – Nézd csak! Castiel biztosan nem csukta be rendesen.

 - Akkor most bemászunk?

 - Van jobb ötleted?

 - Nincs – felvigyorogtam rá, majd odaugrottam a rögtönzött bejárathoz. Elég magasan van, ez mégsem lesz olyan egyszerű. Most itt fogom égetni magam az antipókember-mozdulataimmal… Dylan erőlködés nélkül feltolta az ablakot, majd megragadta a derekam és felemelt. Erős és meleg keze van. Beleborzongtam az érintésébe, de nem akartam, hogy elengedjen. Viszont elég hülyén nézett volna ki, ha letanyázok a karjaiban, így beugortam a lakásba, majd félreálltam, hogy ő is bejöhessen. Elmosolyodtam. Mondhatnám, hogy Csillám-Edwardot megszégyenítő ügyességgel vetette át magát az akadályon, deee…. nem fogok hazudni. Bénázott. Ne értsetek félre, nem akarom cikizni. Az én kétballábammal meg se szólalhatok. Csak olyan… aranyos volt. Meg egy kicsit emberibbé tette az, hogy nem teljesen tökéletes. Persze nem ajánlottam fel a segítségemet. Nem sokat tudok a pasikról, de azt igen, hogy „a férfiak egója csak annyira törékeny, mint egy nő szíve” (Lana Del Rey), tehát a segítség elfogadása szóba sem jöhet.

Felbaktattunk a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Castielen és apán kívül még nem járt itt fiú. Lehuppantunk az ágyra és lehalkítottam a telómat (biztos, ami biztos).

 - Szép szoba.

 - Köszi.

Szeretem a szobám, bár semmi különleges nincs benne. Az ajtóval szembeni bal oldali sarokban van a franciaágyam (ha már egyszer Párizs) mellette pedig az íróasztal, felette az ablakkal. Éjjeliszekrényem nincs, telefontartónak tökéletes az utóbbi bútor is. Az íróasztal melletti falat szekrénysor takarja, ott van az LCD TV-m is. Azzal szemközt pedig csak a fürdőszobaajtó, egy hatalmas tükör és egy beépített könyvespolc van. A bejárati ajtón kívül valójában csak egy polc terpeszkedik a kedvenc falamon – igen, nekem olyanom is van. Ezen kívül az összes halványszürke, itt viszont tapéta van. Egy ködös, sűrű fenyőerdőt ábrázol, egyenesen odavagyok érte. Imádom az erdőket, még nem említettem? Ja, majd’ elfelejtettem! Az ágyam fölé, a plafonra fluoreszkáló festékkel csillagképeket festettünk, hogy „akkor is nézhessem az éjszakai eget, ha anya nincs otthon, hogy együtt kémleljük”. Ugyanez megtalálható Castiel szobájában, annyi különbséggel, hogy az enyém tartalmaz egy hullócsillagot is. Azért kértem, hogy mindig kívánhassak, ha meglátom.  Most nosztalgikus érzésem támadt. El is mosolyodtam, aztán ráébredtem, hogy Dylan még mindig mellettem ül.

 - Kérsz valamit? Inni, vagy enni…?

 - Nem, köszi. Letölthetnénk a cuccokat a következő órára.

 - Persze, használd nyugodtan a laptopom, én addig hozok magamnak inni – átnyújtottam a csodamasinát, ezzel rábízva gyakorlatilag a teljes magánéletem. Nem hinném, hogy bele nézne bármibe is.

Lekocogtam a lépcsőn és befordultam a konyhába. Megragadtam a gesztenyés ásványvizemet, de mielőtt önthettem volna, inkább úgy döntöttem, hogy két pohár kíséretében felviszem. Castiel kocsija éppen akkor gördült be a garázsba, szóval sietősre vettem a formát. Felfutottam és bezártam az ajtókat. Mint már mondtam: biztosra megyek.

 - Miért zártad be? – Dylan a félig felhúzott szemöldökével piszkosul emlékeztetett Lysanderre. Istenem, de hiányzik!

 - Castiel hazaért. Nem akarom, hogy bejöjjön és cikizni kezdjen – jó, azért azzal mégsem rukkolhattam elő, hogy „nem akarom, hogy megzavarjanak”, mert azzal halálra rémíteném.

Egy sima okéval lezártuk a dolgot, odatelepedtem mellé, hogy megkukkantsam, mit is szerzeményezett nekem. Tényleg nem sok minden, csak öt oldal, s abból ha két és fél olyan, amit eddig nem tudtam.  Valamit elkezdett magyarázni, de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy most milyen közel van, és hogy milyen gyorsan ver a szívem. Illata csiklandozta az orrom. Most el kezdhetnék olyanokat beszélni, hogy „erdő, tenger és frissen mosott ruha üdítő keveréke” (minden valamire való romantikus könyvben ilyenek vannak), de az nem én lennék. Éppen csak egy leheletnyi Lamborghini Prestigio parfümöt fújt magára (ne nézz így, még kiesnek a szemeid! Már az összes fiú unokatesóm kapott tőlem ilyet karácsonyra, ismerem az illatát – és szeretem is), ezzel még a jó ízlés határain belül maradt.  Utálom, amikor egy pasi magára locsol egy egész butélia illatszert, aztán azt hiszi, hogy szexy, pedig csak simán visszataszító. És mivel tudom, hogy kíváncsiak vagytok a ruhájára, lerántom a leplet a nagy titokról! Nehezemre esik levenni a szemeimet a fehér pólójáról, amin még így is átütnek az izmai. Hát igen, nem olyan vézna, mint egyesek… Ha már egyesekről van szó… Eltévedt a garázsból kifelé jövet, vagy mi? Mindegy, nem igazán tud érdekelni, hogy mi van vele. Most durcizok. A magyarázatból elkaptam valami olyat, hogy „…oké?” Szerintem ez jelenti a végszót, szóval lelkesen helyeseltem és lassan lecsuktam a MacBookomat. A teória szerdánként lesz, négytől és megegyeztünk, hogy pénteken ugyanakkor pedig gyakorlunk. Miközben öntöttem magunknak a kedvenc itókámból, úgy döntöttem, hogy mára elegem lett a csendből. Zenét kapcsoltam (egészen pontosan: Crown The Empire: Maniacal Me – hallgassátok meg, imádom), legalább lehetséges, hogy találunk egy közös témát.

 - Ismered ezt a bandát?

 - Nem, nem igazán. Nem hallgatom ezeket az új zenéket. Maradok a régi jó slágereknél.

 - Szóval Nirvana, ACDC, Metallica…?

Elmosolyodott – Többek között.

Görcsösen próbáltam társalogni vele, bár elég nehéz, ha a beszélgetőpartneremből harapófogóval kell kihúzni minden egyes szavat – Mi a kedvenc számod?

 - Nem is tudom… sok kedvencem van.

Egek, ez az ember kikészít! – Jó, akkor elmondom az én kedvenceimet! Például erre most nagyon rákattantam – mutattam a hangfalak felé – valamint a Crown The Empire-nek majdnem minden száma kedvencnek számít. De ha a klasszikus rockzenék közül választanék, akkor… (na most felsoroltam egy csomó számot, amire gondolom senki sem kíváncsi)

 - Ezeket én is imádom, bár a Black Sabbath nem ismerős.

 - Nem? Na várj! - leállítottam a lejátszót és előkaptam a mobilom. Gyorsan megtaláltam a lejátszási listában. Először az Iron Man-t kapcsoltam be, mert azt jobban szeretem. Aztán jött a Paranoid is. Kíváncsian vártam a reakciót, de az csak nem jött…

 - Figyelj, szuper volt a…… az együtt töltött délután, de nekem most mennem kéne.

 - Ja, oké- kinyitottam az ajtót - Akkor… kitalálsz, ugye?

 - Persze… Hát akkor… szia! Legkésőbb szerdán találkozunk!

 - Aha, szia!

Ezzel lelépett, de a lépcsőfordulónál összefutott Castiellel. Semmi jóra nem számítok.  Hogy miért nem kísértem le Dylant? Hihetetlenül egyszerű! Szörnyen lusta vagyok és nem volt kedvem.

Elnyúltam az ágyon és agyamat megtöltötték a Dylan-központú gondolatok. Helyes meg minden, de nekem valahogy fura. Nem hinném, hogy azért ilyen, mert félénk, inkább csak titokzatoskodik itt nekem! Na nem baj, majd megtöröm. Profi vagyok az ilyesmiben, ha Lysanderrel ment, akkor sima ügy lesz.