9. fejezet: Vigyázz, kész, szerda!

*******************************************************************************************

Egy sötét erdőben vagyok és futok. Legalábbis, futnék, ha nem érezném mázsás súlyként a lábaimat. Rettegek attól, hogy az a valaki, vagy valami utolér, viszont Ő gyorsabb nálam. Kiáltanék, de nem találom a hangom. Elvesztem.

 - Megvagy!- nevet fel egy reszelős hang a hátam mögött. Elhatározom, hogy megfordulok, és farkasszemet nézek vele…

****************************************************************************

 Visszatérő rémálmomból – mint mindig - a vekker ébresztett. Zihálva ültem fel és magamhoz szorítottam a vörös kispárnámat. Az már lényegtelen, hogy eredetileg Cas is rajta volt… Na jó, tudom, hogy érdekel Titeket, úgyhogy nem bánom… Ez már egy régi sztori, még Castieltől kaptam szülinapomra. Ha az egoizmusról szobrot kéne állítani… na de mindegy, a lényeg, hogy már aznap lekapartam róla azt a vigyorgó idiótát és azóta ez a kedvencem.

Belül dühöngtem, amiért most sem tudta az a hülye ébresztőóra kivárni, amíg vetek egy pillantást a támadóm arcára, majd ráébredtem, hogy milyen nap van ma. Szerda. Az első teóriám. Dylannel. Azonnal felugrottam és készülődni kezdtem. Hajammal nem csináltam semmit, csak kibontottam a csomókat, a sminkről meg már tudjátok, mit gondolok. Egyetlen hímnemű egyedért sem fogom megtagadni önmagam. Persze nőért sem… A napi rutinhoz hűen visszaordítottam a türelmetlenkedő Piroskának, majd egymást szidva szálltunk be a kocsiba. A reggeli megint elmaradt. Sebaj, majd veszek valami… ismeretlen összetételű izét a büfében. Nyami!

Az előző két nap hamar eltelt Candy társaságában. Hétfőn kiveséztük az eseménytelen „randit” Dylannel. Hát igen, úgy látszik, neki csak utólag kell „kifizetni” a kurzus árát. Azóta még csak nem is keresett. De nem baj, majd ma! Istenem… rohadt hosszú lesz ez a nap. Különösen, hogy ma osztja ki a csodálatos német dogákat, amire még Nathaniellel készültem. Kezd bűntudatom lenni miatta… De akárhányszor próbáltam megközelíteni, mindig lelépett. Szándékosan. Ez egyértelmű jele annak, hogy nem vágyik a társaságomra. Ideje elereszteni a szőke herceget és ráhajtani a kékszemű talányra.

Beérve letámadtam Candyt és rázúdítottam az összes izgalmamat és kételyemet. Becsengetés előtt két perccel még mindig a padomon ült, holott az órája az épület másik felében van és amekkora dugók szoktak lenni ilyenkor a folyosókon…

 - Figyelj, nem kéne már órára menned?

 - Ömm… nem emlékszel? Ma össze leszünk vonva – fel sem tűnt a megemelkedett létszám…

 - Jó tudni! Mellettem ülsz, ugye?

 - Hát… ha lenne szék…

Fél percig mérlegeltem. Nem tudom, hogy el tudnánk-e jutni a legközelebbi teremig. Igen, ennyire súlyos a helyzet. Talááááán… a DÖK itt van szemben. Amúgy is beszélnem kéne már vele…

 - Hozok egyet!

 - MI?! Te megőrültél? Öngyilkos akarsz lenni?

Felkuncogtam – azért ennyire nem kell túlreagálni. Fél perc, és itt vagyok. Ha addig bejönne a tanárnő, hivatkozz nyugodtan a valóságra.

Bólintott, megpördültem és határozott léptekkel vettem célba az ajtót. Kiskoromban gyakran figyeltem a hangyákat és szinte mindig volt egy szerencsétlen, aki a társaival szemben haladt. Legalábbis, megpróbálta. Most pont úgy éreztem magam, mint ő, és csak hogy tudjátok: nem igazán kellemes. Sőt, veszélyes is, szóval ne igazán próbálgassátok. A szükség viszont nagy úr, nekem meg nem igazán volt más választásom. Szó szerint vetődtem a bejáratig, majd megragadtam a kilincset és gondolkodás nélkül beugrottam a terembe. Hogy én hogy fogok itt átjutni a székkel… Még nem fordultam meg, lihegve szemeztem a kilinccsel.

 - Őőő, izé… történt valami? – szólt hozzám Nath szokatlanul magas hangon. Megpördültem. Ja, nem, ez Melody. De mit…? Úgy néz ki, megzavartam valami fontosat. Valahol, a szívem mélyén fáj de… nekem ott van Dylan. Kavarjanak, ha akarnak, én is azt teszem majd, csak idő kérdése.

 - Bocsi… a zavarásért…- még életemben nem makogtam ennyit! – szóval… én csak… vihetek egy széket?

Nathaniel felhúzta a szemöldökét – persze. Akár többet is.

A székért nyúltam, közben elmormoltam egy elnyújtott „oké”-t. Idő közben be is csengettek.

 - Én a helyedben sietnék. Bár én nem vagyok olyan rossz németből, mint te, de attól még kötelességünk időben megjelenni az órán – mondta a szőkeség mindezt olyan hangsúllyal, hogy most le sem tagadhatná, hogy Amber a húga! Csak úgy sugárzott belőle a rosszindulat… Idegesen felköhögtem – nem tudom, mivel érdemeltem ki a bunkóságodat, de azért köszi a széket! – meglóbáltam a kezemben tartott tárgyat és bevágtam magam mögött az ajtót. Úr isten! Hogy én ezért a parasztért vesztem össze Castiellel… De mégis miért? Most meg… miért ilyen? Alapvetően jó emberismerő vagyok, de most el sem tudom képzelni, hogy mi vezérli.

A folyosó szerencsére már kongott az ürességtől. Akkor németre fel! Remegő kézzel kopogtam be. Na nem mintha félnék, csak egyszerűen annyira ideges vagyok, hogy mindjárt felrobbanok!

 - Elnézést a késésért, tanárnő, széket kellett szereznem – mondtam a lehető legtisztelettudóbban, bár ebben a lelkiállapotban elég nehéz volt, és már léptem volna a padom felé…

 - És mi tartott ilyen sokáig? Csaknem eltévedt és németül kapott eligazítást? A dolgozata alapján… elhiszem, ha nem értette.

Az osztály röhögni kezdett, bennem meg felment a pumpa. Úgy látszik, valaki vicces kedvében van. Ezt a játékot ketten játsszák! Elmosolyodtam, félrebillentettem a fejem és igyekeztem a legmézesmázosabb hangot megütni:

 - Nem, csak találkoztam az édesanyjával a sarkon és tudja, nagyon jól elbeszélgettünk – mire a végére értem, már inkább morogtam, mint beszéltem. Az osztáylban megfagyott a levegő, hirtelen mindenki elcsendesült. Candy felszisszent, de én nem vettem le a szemem arról a nőről. Mrs. White arca fehérből vörösre váltott, több mint valószínű, hogy felforrt az agyvize. Már csak az hiányzott, hogy a füst a fülén keresztül távozzon és sípoljon.

 - Az igazgatóiba. MOST!

Félredobtam a széket és meghajoltam – ezer örömmel!

Ma már másodszor vágtam be magam mögött az ajtót. Ahogy elhaladtam az osztályok mellett, a düh helyét kezdte átvenni az idegesség és a bűntudat. Hogy mondhattam ilyet egy tanárnak? Akármilyen is… akkor is a tanárom.  Abban a pillanatban Castiel szállt meg, ehhez kétség sem fér. Pedig ebben aztán tényleg nem akartam rá hasonlítani! Még sosem voltam ilyen ügyben az igazgatóiban. Most aztán jól megcsináltam! Mindenki csalódik bennem, ráadásul még „priuszom” is lesz! Mikor bekopogtam, azt hittem, mindjárt elhányom magam. Legnagyobb meglepetésemre nem a diri nyitott ajtót. Hanem Castiel. A meglepettség csak úgy sütött az arcáról. Legalább nem vagyok egyedül. Bár így meg végképp nem fogom megúszni, hogy hozzá hasonlítsanak.

 - Ömm, elnézést… igazgatónő… Mrs. White küldött – lesütöttem a szemem. Végem van.

 - Mi történt? Maga meg menjen már félre, nem látja, hogy útban van? – Castiel mellém lépett és előrébb tolt, hogy becsukhassa az ajtót. Végül is, tök mindegy, hogy mi fog történni. Ezen a felismerésen felbátorodva tettem egy lépést előre és egyenesen a boszorka szemébe néztem. A kutyáját simogatta, látszólag jó kedvében van. A válaszomra várt.

 - Szemtelen voltam a tanítási órán. Ígérem, többet nem fordul elő – könnyebben ment, mint gondoltam. A dirit még mindig nem igazán izgatták a történések. Kíváncsi vagyok, hogy mikor robban.

 - Mi történt pontosan?

 - Rossz kedvemben talált és ezúttal nem vettem túl jó néven az élcelődését.

 - Pontosabban, kérem!

 - A gyengeségeimre célozgatva megalázott én meg… talán egy kicsit túlléptem a határt – még mindig feszült figyelemmel várt. Most komolyan? Ez még mindig nem elég? – az édesanyját emlegettem.

Castiel köhögéssel álcázta a röhögését és a vállamra tette a kezét – Ejha, hugi, még a végén megelőzöl – súgta a fülembe, én meg a lábára tapostam.

 - Tehát az édesanyját emlegette… rendben, majd még pontosítok Mrs. White-tal is. De mondja, mégis hogy képzelte ezt? Ön kitűnő tanuló, és eddig a magaviselete is egészen példás volt, nem úgy, mint egyeseknek – most Castielre pillantott, sokkal ellenségesebben, mint rám. Ez jó jel, nem? – Erre való tekintettel most nem kap büntetést – eleresztettem egy gyors „köszönöm”-öt, de ő felemelte az egyik ujját – DE: ha legközelebb bármi panaszt hallok Önre, levelet írok a szüleinek. Megértette?

 - Igen.

 - Köszönöm, most elmehetnek.

Kilépve az irodából Castielre pillantottam. Bár ne tettem volna! „Könnyekig meghatódva” törölgette a szemét, miközben azt ecsetelte, hogy az ő kicsi húgocskája végre felnőtt! Szívesen megrúgtam volna ott, ahol a legjobban fáj neki, de a kíváncsiság legyőzte az agressziót – figyelj, tulajdonképpen, miért is voltál te az igazgatóiban? – kérdeztem.

 - Ahh, csak a szokásos. Elkaptak, hogy a tetőn bagóztam – vállat vont.

 - Na szép! Négy kihágás egyszerre! Csaknem új rekord? – egy kis magyarázat: lógott az óráról (1.), cigizett (2.) és a tetőn volt, ami szintén tilos (3.), ráadásul az ajtót zárva tartják, tehát el kellett lopnia a kulcsot a tanáriból (4.)

 - Nem, a rekordom akkor dőlt meg, amikor megvertem azt a kissrácot a tetőn. Akkor egyszerre hat szabályt szegtem meg – jelentette ki büszkeségtől dagadó mellkassal. Csak tudnám, miért ilyen „eredményekkel” akar kitűnni…

 - Egyszerre hat? Az meg hogy sikerült?

 - A tetőn voltam és káromkodva vertem egy srácot cigivel a számban.

 - Ez azért kemény…

 - És te? Hogy lettél elmebeteg?

 - Ahh, ne is mondd! – leültem a földre és a hátam a falnak támasztottam – rajtakaptam Nathanielt Melodyval, az a kis… izé meg egy bunkó paraszt volt velem… - már szóra nyitotta a száját, de beelőztem – és ne merd azt mondani, hogy „én megmondtam”, mert erre már így is rájöttem. És én még őt védtem…! Komolyan, inkább jól meg kellett volna rúgnom, amíg még lehetett!

Castiel leguggolt hozzám, elnézett balra és halkan felajánlotta, hogy „lefogja nekem”. Elnéztem abba az irányba, ahova ő, és kit láttak szemeim? Azt a kis szerencsétlent, akit nemrég még istenítettem! Arany szemeibe nézve válaszoltam a bátyámnak: „Leköteleznél.”

Okoska folytatta az útját, befordult a sarkon és hál’ Istennek eltűnt a látómezőmből. Most nem lenne hozzá idegzetem. Cas fölhúzott és megindultunk az udvar felé. Jóváhagytam a dolgot, mert nem hittem, hogy Hófehérke (mármint Mrs. White) nagyra értékelné a társaságom. Mondjuk tökéletesen igaza van. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Túl sokat vagyok összezárva a vörössel. Mindez csak az ő hibája volt!

Leültünk a padunkra (a nevünk is bele lett gravírozva Castiel által) és bekapcsolt valami zenét, amit nem ismertem, bár jó volt a ritmusa.

 - Még nem fejezted be a sztoridat. Otthagytad azt a barmot, és aztán mi történt? – törte meg a „csendet”.

 - A némettanárnő beszólogatott, hogy „jaaj, biztos eltévedtél a suliban és azért nem értél ide, mert németül kaptál útbaigazítást és sz@rt se tudsz németül”- idéztem fel erősen grimaszolva, eltorzított hangon.

 - Erre te?

 - Ja, csak annyit mondtam neki, hogy nem eltévedtem, hanem az anyjával dumálgattam a sarkon.

 - Úúúú, na ez durva volt! Ilyet még én se mondanék! Pedig mondtam én már sok mindent…

 - Ne is mondd! Fogalmam sincs, miért csináltam. Valami elborult az agyamban.

 - Ne magyarázkodj, én ezt dicséretnek szántam.

Felpattantam – pont ez a baj! Ha te valamit jónak tartasz, akkor azzal valami nagyon nagy gáz van!

Egyszer csak előtűnt a semmiből Candy, és a hátamat püfölve ordította le a fejem. Nem is értettem mit beszélt, annyira hadart. Ilyen gyorsan kicsengettek? Megfordultam és elkaptam a kezét – Lélegezz mélyeket, számolj el magadban tízig, vagy mit tudom én, mit szokás ilyenkor. A lényeg, hogy nyugodj meg, mert nincs semmi baj.

 - Már hogy ne lenne baj?! Van fogalmad róla, hogy mit műveltél? Miért, Lea, miért?

 - Tudom, hogy hülye voltam… de nem lett belőle semmi, csak szóbeli figyelmeztetés. Még csak a hangját se emelte fel.

 - Jaj, ne már! Hófehérke eddig is rád volt szállva! Neked véged!

 - Tisztában vagyok vele.

 - És még nem válaszoltál a kérdésre: miért?

Hátrapillantottam, Casnak hűlt helye volt, szóval leültettem aggódó barátnőmet – rossz passzban voltam… a DÖK-ös teremben rajtakaptam Nathanielt a kis Melodyval. Ráadásul annyira bunkó volt velem, hogy legszívesebben hozzávágtam volna azt a széket!

 - Neked indulatkezelési-problémáid vannak… keress fel egy szakorvost.

 - Mi vagy te? Valami rossz TV reklám? „A mellékhatások elkerülése érdekében keresse fel kezelőorvosát, gyógyszerészét!” – idéztem pontatlanul, elnyújtott hangon.

Sóhajtott - Mit csinált Nath, amivel ennyire felbosszantott?

 - Ő is a némettudásomat cikizte! De hallottad volna azt a hangsúlyt… Cöhh, pedig még meg is védtem Castiellel szemben! Ez a legröhejesebb az egészben! Egy hétig nem beszéltünk, mert kiálltam az mellett az… izé mellett!! Inkább megköszönnie kellett volna, nem beflegmulni!

 - Oké, nyugodj meg! Mára elég volt a botrányokból.

 - Igazad van. Ha még egyszer beszippant a sötét oldal, levelet ír anyámnak. Nem mintha annyira félnék tőle… de nem akarom, hogy belekerüljön az aktámba.

 - Ez esetben, ha nem akarod, hogy lógáson kapjanak, jobb lesz sietni. Öt percünk van. Futás!

Lihegve érkeztünk meg az informatika terembe. Ezt az órát Mr. Faraize tartja. Ő még viszonylag normális. Elég rendes. Ráadásul infón nem szívat minket.

Mindenki engem bámult, amolyan „nézd má’, ez az az idióta, aki beszólt a némettanárnőnek” nézéssel. Inkább belemélyedtem az ellenőrzőmbe, csak ne kelljen őket néznem. Egész jó jegyeim vannak, sőt, kitűnő az átlagom. Jut eszembe!

 - Hányas lett a német dogám?- szegeztem a kérdést a mellettem terpeszkedő Candynek.

 - Mi? Ja, az F lett.

 - Most komolyan? Pedig azt hittem, hogy kihozom egy E-re…

Eléggé elszontyolodtam, de hozzá kell szoknom, mert amíg ő fogja nekem tanítani ezt az ördögi nyelvet, addig csak ilyen jegyekre számíthatok. A csengőszóra belépett a tanár úr is, holott nem szokása a pontosság. Itt valami készül!

 - Úgy döntöttem, hogy ma íratok Önökkel egy kis tesztet, hogy lássam, figyelnek-e az órámon.

Elkezdte kiosztani a papírokat, én meg még mindig hitetlenkedve bámultam magam elé. Nem pont most jelentettem ki, hogy bírom őt, mert nem szívat?! Na ne szívasson már! Magyarul mondva: semmit nem tudok. Az óráján többnyire aludni vagy rajzolni szoktam. Hogy szedhetek be két rossz jegyet ilyen rövid idő alatt?

És amikor megkaptam a kérdőívet, csak még reménytelenebb lett a helyzetem. Ez valami rossz vicc, ugye?

Szerencsére csak az első két óra volt totál őrület. Nyugodtan megebédeltünk, mármint amennyire nyugodt lehettem. Hisz négykor találkozom Dylannel! Nem kéne így felfújnom a dolgot, de… Ne ítéljetek el, légyszi! Ezek után az utolsó óra kész kínszenvedés volt! Semmire sem tudtam odafigyelni, állandóan fészkelődtem, az asztalon doboltam vagy éppen sóhajtoztam. Az óra mutatója nevetségesen lassan járt, és Candy nem győzött böködni, hogy térjek már észhez, de ez nem ilyen egyszerű! Az utolsó percekben pedig már szinte olyan voltam, mint a startpisztolyra eldördülésére váró úszó. Az olimpia kismiska ehhez képest! És amikor végre megszólalt a csengő, csak Candy karja tartott vissza attól, hogy felugorjak és hazasprinteljek készülődni.

- Lám-lám, valaki igencsak siet. Csaknem a kolléganő édesanyjával lesz randija?- anyám, borogass…! Ezek szerint az egész tanári körben hírhedt lettem. Persze nem is ő lenne, ha nem szólna be. Csak tudnám, miért pikkel rám mindenki ennyire! – mi az? A reggeli lelkesedés már alábbhagyott?- kérdezte még mindig provokálva. Komolyan, már égett a nyelvem, hogy visszaszóljak, de más sem hiányzik, mint hogy megbélyegezzenek. Inkább nem szóltam semmit, de szerintem az arcomra volt írva, hogy mit gondolok. Szerencsére nem tartott bent, lerendezte azzal, hogy nem kíván velem több időt eltölteni.

Go home!