10. fejezet: Az első óra

   Bocsánatotokért esedezem, de ez a rész elég rövid lett, ráadásul enyhén eseménytelen is. Ez lényegében csak egy új főkarakter felvezetője. Elég a rizsából, kezdjük!

     Candyvel feltúrtuk az egész ruhásszekrényemet a tökéletes összeállítás után kutatva. Valami olyan kellett, ami jól áll, mégsem látszik rajta, hogy sokat kínlódtam a kiválasztásával. Miután minden ötletet elvetettünk, úgy döntöttem, hogy a kedvenc bordó kötött pulcsimat párosítom egy sima fekete cicanacival és a bakancsommal. Ennyi. Ja, meg a dzsekimre is szükség lesz, mert elég rossz idő van. Még mindig volt másfél óránk. Felváltva kérdezgettük egymást, hogy mit csináljunk, mígnem ráuntam és lementünk kajálni. Pizzát már nem volt időnk rendelni, tehát összedobtam egy-egy szendvicset. Volt benne minden, amit a hűtőben találtam. Meglepően finom volt. Jó, persze nem „nutella X savanyú uborka” párosításra kell gondolni, azért annyira nem vagyunk mindenevők. Mire végeztünk, eltelt egy újabb óra és már el is indulhattunk a megadott címre. Castielnek szokás szerint a színét se láttuk, tehát gyalog kellett boldogulnunk. Ráadásul amilyen csodás a tájékozódó-érzékünk…

Nagyjából öt perc séta után megállapítottuk, hogy fogalmunk sincs, hogy hova kell mennünk. Még jó, hogy van mobilnetem. A GPS segítségünkre volt, miután rájöttünk, hogy hogyan is kell használni. Lehet, hogy hülyének gondoltok minket, de mi nem PSP-vel a kezünkben születtünk. Szóval mire mindenre rájöttünk, eltelt újabb öt perc. Gyors fejszámolással már csak 20 percünk maradt. Azt azért nem mondanám, hogy a keresett cím olyan közel volt, gyorsítanunk kellett a lépteinken, ha oda akartunk érni időben. 

A GPS nő hangját követve fordultunk hol balra, hol jobbra, majd mentünk egyenesen… ééééés megérkeztünk! Furcsa mód már alábbhagyott az izgalmam, különösen, amikor megláttam azt a lepukkant emeletes házat. Első gondolatom egy igazán elegáns és nőies „he?” volt. Aztán Candy úgy döntött, hogy nem kísér be, ezért tök egyedül léptem be. A földszint egy kis túlzással olyan volt, mint egy katonai létesítmény bombázás után. Biztos jó helyen járok? Felkapaszkodtam az emeletre, ki is dögöltem, mire elértem az utolsó lépcsőfokot. Itt már valamennyivel jobb volt a helyzet, azt vettem le belőle, hogy a ház renoválás alatt van és még csak az ezt a részt sikerült kipofozni. A falak fehérre meszelve hamarabb tűnnek valami magánorvos folyosójának, mint annak a helynek, amit én keresek. Több helyiségnek még ajtaja sem volt. Szuper. Aztán az egyik – kivételesen nagyobb magánéletet hagyó, azaz kilincses deszkával ellátott- szobából valami idióta lánycsapat hangos vinnyogása hallatszott. Ha ezek dobolni akarnak, én itt és most földhöz vágom magam! Közelebb somfordáltam, igyekeztem minél kevesebb zajt kelteni és nem elesni a festékes vödrökben. Az ajtón egy felirat: DOB TANFJAM. Tyűha! Ez aztán a helyesírás! Ha csak fele olyan jól tud dobolni, mint írni… akkor asszem futok haza, mielőtt kiszakadna a dobhártyám.

Benyitottam a terembe, most már nincs kétségem afelől, hogy ezt a helyet kerestem. Valahogy másnak képzeltem el, de… ne ítélj első ránézésre! Tehát: tökéletesen úgy nézett ki, mint egy idióta osztály a sulimban. Annyi különbséggel, hogy itt kevesebben voltak. Tényleg, itt lenne az ideje, hogy dobjak egy hátast! Még szerencse, hogy nem mindig szoktam megtartani az ígéreteimet, mert akkor most bajban lennék. Az üresfejűek egy pillanatra elhallgattak, majd mind rám szegezték „lehengerlő” tekintetüket. Volt köztük egy pasi is, az az érzésem, hogy ő a sulijuk Castiel-e. Ki tudja, lehet, hogy ezek csak, mivel nem tudom a nevét, legyen mondjuk… Béla háremének tagjai. Az egyenruha alapján pedig éles logikámmal megállapítottam, hogy egyenesen suliból jöttek, de nem a miénkből, annyi szent. Minket (hál’ Istennek) nem kínoznak hasonlókkal…

Szemükben az „értelem szikrája” kiégette a retinámat. Na jó, hamarabb szórt szemet a kilógó alsóneműk látványa. De most komolyan… nem akarok első ránézésre elítélni valakit, de ez nagyon…….. cuncimókusos! Tehát inkább csak beintettem (azért mégsem vagyok teljesen bunkó) és tovább nézelődtem. Rajtuk kívül csak egy valaki volt itt, aki…. hogy is mondjam… a legkevésbé sem nézett ki normálisnak. Ő kell nekem! Imádom a fura embereket, minél zakkantabb, annál jobb. Márpedig egy kalózszerkós csaj biztosan nem tartozik a birkanyájhoz, aki a juhászok minden füttyentésére ugrik. Na igen, ebből leszűrhettétek, hogy a tucatemberek idegesítenek.

Lapozzunk! Éppen zenét hallgatott, nem igazán akartam megzavarni, de már csak mellette volt hely. Ismerkedésre fel!

 - Szia, Lea vagyok!

Na jó, először rám se bagózott. Szerintem láthatatlan vagyok. De no para, én is ilyen vagyok, ha rajtam van a fülesem. Megkocogtattam a vállát, mire úgy megugrott, hogy szerintem egy kisebb szívrohamon esett át. A vörös tárgyat lekapta a fejéről és a nyakába akasztotta. Tompán ugyan, de tisztán hallottam egy basszusgitár hangját. Még egy jó pont a padtársamnak. Elmosolyodott, majd ő is köszönésre adta a fejét – Szia, Cayrien vagyok, de hívj csak Cay-nek. És te?

Nagyon úgy néz ki, hogy meg kell ismételnem a bemutatkozásomat – Neked is szia. Lea vagyok, és ne hívj Lilinek.

Ezzel kezdődött minden. Pár perc múlva már úgy dumáltunk, mintha ősidők óta ismernénk egymást. Nagyon jó fej, szerintem jóban leszünk.

Kiderült, hogy azért van itt, mert bár régebben már egész jól megtanult, szeretné feleleveníteni az ismereteit.  Nincs bandája, bár szeretne játszani egyben… Arra is rájöttünk, hogy nagyjából 10 percnyire lakunk egymástól. A kalózok a gyengéi, kedvence Hook kapitány. Az én kedvencem Jack Sparrow kapitány. Imádom őt! Régen az volt a kedvenc filmem. Hiába, Johnny nagyon jó színész…

Aztán bejött Dylan. A haja most egy pici copfba volt fogva… említettem már, hogy enyhe copf-fétisem van? Nem? Akkor most mondom! Eddig három animét láttam, és bár sajna az egyikben nem volt senkinek sem összefogva a haja (név szerint az első, és remélhetőleg utolsó yaoi-m, a Love Stage), de a másik kettőben a kedvenceim közé sorolódtak azok a pasik. Például a Vampire Knight-ban Ichiru és Apuciii, a Kamisama Hajimemashita-ban pedig hosszú hajú Tomoe… bár abban Kurama és Akura-ou /Kirihito örvendhet a legnagyobb imádatomnak.

Most egy kicsit letértünk a kijelölt útról, szóval folytassuk, ahol abbahagytuk! Dylan belépett, az összes kis cunci elkezdte a nyálát csorgatni. Mikor elment a padunk mellet, csak egy nagyon gyenge mosolyt küldött felém. Bevallom, egy kicsit csalódott lettem. Már nem is tudom, mit gondoljak róla…

Valójában az egész óra elmélkedéssel telt, abszolút nem figyeltem egy szavára sem. Egyszerűen nem tudom megfejteni ezt az embert. Ez hihetetlenül frusztráló! Szerintem észre sem vettem volna, hogy vége, ha Cay nem lengeti meg előttem a karját.

 - Hahóóóó! Föld hívja Leááát….!

 - Óh, bocsi… azt hiszem, elgondolkodtam.

 - Nincs kedved beülni a Starbucksba?- ajjaj, most eszembe jutott a legutóbbi…

 - A Starbucksba? Miért is ne…

Már a székemet raktam fel, amikor egyszer csak Dylan megszólalt a hátam mögött a semmiből:

 - Szia. Na, jó volt az első óra?

Most meg vigyorog. Soha nem fogok kiigazodni rajta!- Sziaa. Egész jó volt…

 - De még nem fizetted ki.

Erre a kijelentésre a szívem meglódult – milyen igaz…- nyögtem ki végül.

 - Kitaláltam a legjobb módot, hogy kamatostul behajtsam rajtad – vigyorgott – szombaton lesz egy szuper film a moziban. Lenne kedved eljönni? Extra nagy kólát kapsz!

Jesszusom, mintha egy kisgyerekkel beszélne! – nem igazán vagyok oda a kóláért. Kémián eléggé elrettentettek tőle…

 - Nem baj, akkor amit csak szeretnél… meg is ehetnénk valamit előtte…

 - Hát jó! Az ingyen kaját nem lehet elutasítani!

Mindketten felnevettünk, Cay pedig türelmesen várt az ajtófélfának támaszkodva. Nem akartam váratni, elköszöntem Dylantől és már útban is voltunk a kávézó felé.

Az egész utat végigröhögtük, kiskori emlékektől kezdve a mostani botrányokig minden szóba került, a végére már könyörögtem, hogy hagyja abba, mert nem kapok levegőt. A Starbucksba pedig énekelve érkeztünk meg. Mindenki minket nézett, de kit zavar? A szokásos tejeskávémat kértem egy szelet sajttortával megspékelve. Ő forró csokit ivott mályvacukorral és mascarpone-s sütivel. Kibeszéltük a pasikat, de mondanom sem kell: most csínján bántam a szavakkal. Ja, és le is csekkoltam minden asztalt, nincs itt egy ismerős sem. De azért jobb az elővigyázatosság.

Így telt el az időnk jó része: iszogatva és kuncogva. Aztán a telefonom megrezdült a kezemben. Jött egy SMS Castieltől: Gyere haza! MOST!!