12. fejezet: Kisült-e már a kalácsom?

Az utóbbi időszak gyorsabban eltelt, mint arra számítani lehetett volna. A némettanárnővel nem javult a helyzet, de a kollégái már kezdték elfelejteni az incidenst. Azóta nem szedtem össze C-nél rosszabb jegyet és eladtam a Casról készült képeket. Jó áron keltek el, nem panaszkodhatok. Mondjuk az együttalvásunk utáni reggelen majdnem szívrohamot kaptam, amikor észleltem a fényképezőm jelenlétét. Szerencsére Castiel még kómás volt, nem beszélve arról a meglepetésről, amit a hálótársa jelentett neki. Persze, hogy is emlékezhetne arra, hogy az éjszaka közepén beállítottam hozzá… Már egész jól megy a dobolás, Cayrien-nel egyre közelebb kerültünk egymáshoz, ami furcsa, mert viszonylag rövid idő telt el az első találkozásunk óta. Feltett szándékom összeismertetni őt és Candy-t, bár ez eddig még nem igazán sikerült. Na nem baj, majd ma! Mert pár sikertelen (mármint a mozizáshoz hasonló, „csendkirályos”) randi után Dylannel ráébredtem, hogy most már tényleg nyakunkon az ünnepek.

Candy-vel elterveztük, hogy ma, egészen pontosan december 13-án, mézeskalácsot sütünk. Ne aggódjatok, még egyikünk sem próbálta előtte, sőt, még csak nem is segített az előkészületekben. A tészta kikeverésének öröme rám maradt, csak úgy, mint a hozzávalók beszerzése. Formáink sem voltak otthon, de tegnap sikerült beszereznem egy nyamvadt karácsonyfát és csillagot. Parancsba adtam a csajoknak, hogy hozzanak annyi szaggatót, amennyit csak tudnak. Ja, igen, ezt elfelejtettem mondani: a mai összejövetelre Cay is hivatalos. Remélem, jól meglesznek.

Most a konyhában álldogálok, és ellenőrzöm, hogy minden megvan-e.

ü  Kikevert tészta

ü  Porcukor

ü  Tojás

ü  Citromlé

û  Mindenre elszánt barátnők

Hol vannak ezek? Már 11:57 és délre beszéltük meg. Öntöttem magamnak egy pohár gesztenyés Rajec-ot, majd idegesen leültem a kanapéra. Percenként nézegettem az órámat, de sehol senki. Már éppen a telefonomért nyúltam, amikor megszólalt a csengő. Csillámpóniként ugráltam az ajtóig, majd mikor feltéptem…

 - He? Nem mondod komolyan, hogy csak te vagy! Mi a francnak csengettél?? Arrrggghh…

 - Én is örülök neked, hugi.

Castiel felvonult az emeletre, én meg zavartalanul folytathattam a hajtépést. Hol vannak, HOL VANNAK? Az idegösszeomlás szélén állva szuggeráltam az ajtót, majd egyszerre csak megtörtént a csoda! Óvatosan lépkedtem, amekkora szerencsém van, ez is csak a postás lesz… És az is volt. Mármint, ha a postásnak hosszú, világosbarna haja van és aranybarna szemei. Találjátok ki, hogy ki ő! Segítség: C-vel kezdődik és –ayrien-nel végződik. Igen, eltaláltad! Az ajtóban Cay lihegett. Most átmentem Dórába, nem? Talán, egy kicsit… De mindegy is. Gyorsan beinvitáltam hót’ fáradt barátnőmet, majd elvettem tőle a kezében szorongatott zacsit. Mint sejtettem, formák voltak benne. Hullócsillagtól kezdve hóemberig minden volt! Még….nyuszi is…?

 - Figyu, ez mi? – emeltem fel a kezemben tartott füles jószágot.

 - Az egy nyuszi. Miért, minek néz ki?

 - Nyuszi?

 - Igen, nyuszi.

 - Karácsonykor??

 - Miért ne? Egy helyre megy…

Erre elkezdtünk nevetni, bár azt ne kérdezzétek, miért. Csak simán bolondok vagyunk. Mint Csodaországban Kalapos és Április Bolondja. Stipi stop Kalapos!! Mindig is ő volt a kedvencem. Talán Johnny Deep miatt…

Candy még mindig nem érkezett meg. Csaknem megint elfelejtette? Mert már egyszer volt olyan… ráadásul tőlünk távol eső helyre beszéltük meg a találkát, szóval képzelhetitek, milyen ideges voltam… Úgy döntöttem, hogy elfoglalom magam azzal, hogy körbevezetem Cay-t. Először bekísértem a konyhába, majd ki a kertbe. Rögtön megakadt a szeme azon az omladozó, magányos kutyaházon.

- Van kutyátok?

- Nincs. Már nincs – hirtelen elöntött a szomorúság. Démon nem annyira régen hagyott itt bennünket. Mindketten imádtuk őt, már kiskutya kora óta velünk volt.

Mindig is Cas volt a kedvence, de nem bántam. Én és a féltékenység messze állunk egymástól. Aztán egyszer csak megbetegedett. A mindig játékos kutyus már csak árnyéka volt önmagának: lefogyott és felhagyott azzal, hogy Castiel idegein játsszon. Nagyon lefogyott, és bár magunknak sem akartuk bevallani, tudtuk: már nem sokáig lesz velünk. Egyre több időt töltöttem vele, csak üldögéltem mellette és simogattam azt az okos buksiját. Egyik reggel már kihűlt, mire megtaláltuk. Teljesen megmerevedett. A kertben temettük el. Vagyis, Castiel elásta, amíg én az ablakon keresztül néztem őket. Nem szépítem: napokig bőgtem, mint a fába szorult féreg. Nagyon fájt. Castielt is letaglózta ez az egész. Teljesen bedepizett. Nehezen tettük túl magunkat a halálán, de máig nem bírtuk összeszedni a szétdobált játékai. Az egész udvar szürreális a régi, elszórt csipogókkal és a bódéval. Még a régi, gyerekes írásommal festettem fel rá Démon nevét. Hiányzik. Nagyon.

Mikor észrevettem magam sóhajtottam, és behúztam Cay-t a házba. Felmentünk az emeletre, bevittem a könyvtárba, ami különösebben nem lelkesítette fel. Anyámék hálószobájától megkíméltem, beinvitáltam a szerény kuckómba.

 - Hű! Ez a tiéd? Maaaaarha jó! – alaposan megnézte magának a tapétámat, majd a kipakolt fotókat vette célba. Persze, nézd csak meg nyugodtan…

 - Ez ki? – gyorsan átnézem a válla felett. Egy ősrégi képet tartott a kezében Castiellel.

 - Ja, ő a vörös. Csak ott még fekete volt… Bemutassalak? – vigyorogtam rá.

 - Aha!

Szóval átlibbentünk a rock nagyágyújához és kopogás nélkül rányitottam.

- Most, hogy túránk végén járunk, fontosnak tartom felhívni a figyelmet az ajándékboltunkra. Köszönöm. Az a példány pedig – mutattam az értetlen fejet vágó döglődő srácra – vadasparkunk legdicsőbb példánya, egy valódi vörösmarha! Igen, jól hallották! Egy vörösmarha! Csupán néhány példány maradt fenn, és közülük egyet itt őrzünk!

Cay elnevette magát, majd kezet nyújtott az egyre vörösebb marhának – örülök a találkozásnak! Sok jót hallottam rólad…

 - Képzelem… - morogta Cas. Déjà vu!

 - Hé, nem én mondom neked, hogy rosszalkodj! – idéztem a szavait - Csak az igazat mesélem. Nem mondanék rólad csúnyákat, ha szépen viselkednél…

 - Hahaha, hát ez rohadt jó volt! – csattant fel az ügyeletes barom. Nincs jó kedve…

 - No para, tesó, peace! – még a jelet is mutattam (bár legszívesebben az egyik ujjamat mutattam volna fel) és kihátráltunk a pasibarlangból.

Elég volt ránéznem Cay arcára, hogy elröhögjem magam, de persze ő sem bírta ki száraz szemekkel. Candy épp akkor toppant be az előszobába, amikor leértünk a lépcsőn. Igazad is van! Minek a csengő? Bár mi már úgy járunk egymás házába, mint haza.

 - Hellóka! Bocsi a késésért!

 - Semmi baj! – mondtam még mindig kuncogva – Candy, ő Cayrien. Cay, ő Candy.

 - Áááá, mi lett a különleges bemutatással? – mondta Cay a végét már röhögve. Erre megint rám jött az ötperc, Candy meg fura szemekkel vizslatott.

 - Bocsi, nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek! Sok jót hallottam rólad – monta az utóbbit újra vihogva, miután kezet ráztak.

 - Látom, jó a hangulat… miről maradtam le? – kérdezte Candy erőltetett mosollyal. Letelepedtünk a kanapéra és elmeséltem neki az imént történteket. Furcsa módon alig reagált rá… pedig minden egyes Castieles sztorira le szokott csapni, hogy utána napokig kínozhassa vele a szerencsétlent. Cay kiment a mosdóba, én pedig azonnal nekiláttam a faggatásnak:

 - Hé! Mi a baj? – összehúzott szemöldökkel figyeltem Candy arcát.

 - Baj? Miért lenne bármilyen baj? Kezdenünk kéne már a sütést, nem?

Ó, a jó öreg tématerelés… - nem erőltetem, ha nem akarod elmondani – nagyot sóhajtottam, majd a konyha felé vettem az irányt. Idő közben csatlakozott Cay is, már mindhárman a pultnál álltunk.

 - Skacok, találjátok ki, kivel futottam össze!

Candy flegmán visszaszólt: hú, fogalmam sincs! Velem nem, az biztos!

Csúnyán néztem az egyik barátnőmre, majd várakozón a másikra. Cay már idő közben elbizonytalanodott. Bevallom, erre én sem számítottam, de nem hagyom, hogy elrontsa a hangulatot!

 - Háááát… izé… - kezdte Cay – Castiel rám nyitott - Azt hittem, menten elájulok! Hogy merte….?! – de nyugi! – folytatta – már épp a kezemet mostam…

 - Egy szerencséje! – csattantam fel – de most hagyjuk a vörösmarhát! *rövid röhögés* gyártsunk pár babát! – nem vették a lapot, elég furán néztek, ezért hozzátettem: mézeskalácsból!

Nekiálltam kisodorni a tésztát, miközben Candy a formákkal babrált. Nagyon idegesített a szótlansága, de nem szóltam. Próbáltam másra koncentrálni, mert nem akartam, hogy elrontsa a kedvem. Ez gonosz, de ki mondta, hogy én jó vagyok? Cayrien is észrevette a nyomott hangulatot, próbálta felszínes témákkal szórakoztatni a népet.

 - A francba! – idegességem már a tetőfokára hágott, mert ez a PÍÍÍÍÍP tészta állandóan odatapadt a sodrófához!

 - Szórtál rá lisztet? – kérdezte Candy.

 - Mit?

 - Lisztet.

 - Ja, nem… - alaposan beterítettem a fehér porral. Rögtön kezelhetőbbé vált – Köszi a tippet!

 - Nincs mit… - mondta még mindig unottan.

Rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne ordítsak rá. Tudom, hogy nem használna, felesleges közjáték lenne… Elvégeztem az utolsó simításokat a megszelídített tésztán, majd Candyhez fordultam: akarsz szaggatni?

 - Hmm? Ja… nem, kösz…

 - Na ne mááááár! Hisz az a legjobb!

 - Te már csak tudod… - ennyi, vége a jómodornak!

 - Na jó! Ebből most volt elég! – ripakodtam rá – vagy elmondod, hogy mi a bajod, vagy normális leszel!

 - Ó, elnézést… - mondta szemforgatva, leplezetlen cinizmussal. Majd’ felrobbantam! Fújtam egyet, majd kikaptam a kezéből a cuccost. Ledobtam magam mellé a pultra és eszeveszett lyuggatásba kezdtem. Cay is elvett egy csillagot és követte a példámat.

 - Lea… - kezdte Candy – bocs, hogy ilyen bunkó voltam…

 - Semmi… csak idegesít, hogy nem mondod el, mi van! – remek! Most meg a sírás kerülget!

 - Hidd el, semmi komoly! – kikapott a zacskóból egy hóembert – ideférek? – kérdezte határozatlan mosollyal.

 - Persze! – mosolyogtam vissza.

 - Mi lenne, ha egy kicsit impróznánk? – vetette fel Cay.

 - Ezt hogy gondolod?

 - Hááát… nem lenne muszáj az egész tésztát ilyen apróságokra pocsékolni, lehetne pár olyan, amit szabadkézzel vágunk ki.

 - Ez király ötlet! – mondta Candy és a nap folyamán először lelkesült be – én csinálok egy Mézit! (tudjátok… Shrek)

 - Ja, tényleg jó! Én is kivágok egy nagy kört, és rárajzolok egy CTE jelet!

 - Én meg… majd még kitalálom!

Miután belepakoltuk őket a tepsibe (persze sütőpapírt raktunk alájuk), beizzítottam a sütőt, ami már NAGYON régen volt használva. Örülök, hogy végül Candy is kizökkent a zombi-állapotból. Kikevertük a trutyit, egymás után pakoltuk be a pléheket. Akkor álltunk csak neki a díszítésnek, amikor már az utolsó is kisült. Cay mindenkinek készített egy díszítőtasakot nylon zacskóból. Beletöltöttünk pár kanálnyi cuccot, és nekiláttunk az apró kalácsok „szépítésének”. Egyikünk sem volt profi, így olyan szörnyűségek kerültek ki a kezünk alól, de a végére már egészen belejöttünk. A kezdeti gyászos hangulat helyét most átvette a kellemes, nevetéssel és felszabadult cseverészéssel telt atmoszféra. Aztán egyszer csak levonult egy sötétségfolt a lépcsőn. Csak nem a viccem készítette ki ennyire? Muhahahahaaa!

Egyenesen felénk tartott. Rosszat kéne sejtenem? Már éppen a végére hagyott giga-mézeskalácsokkal bíbelődtünk, amikor Cas ellopott egy karácsonyfát.

 - Huuuugi! Hát ez valami…. förtelem! – mondja mindezt diadalittas vigyorral…

 - Kösz te aztán mindig tudod, hogy mit kell mondani!

 - A nagy képzőművészek… kár, hogy nem voltam itt! Legalább lett volna egy értelmesen kinéző mézeskalácsunk…

 - MézeskalácsUNK? Tudtommal egy szóval sem mondtam, hogy te is kapsz belőle! Ráadásul ha ilyen szar…

 - Ugyan már, ne kapd föl a vizet! El kell fogadni a kritikát! Bénák vagytok, és kész!

Castiel pólójára nyomtam egy smiley-t, Candy felől „pffffhehehehe” hangok jöttek, most rajtam volt a sor, hogy vigyorogjak. Castiel Kikapta a kezemből a „fegyvert” és dedikálta a pólómat.

 - Mindent a drága rajongókért! – röhögte.

 - KAJACSATAAAA! – kiáltott fel Cayrien, majd Cas hajába kent egy nagy adag masszát. Szerencsétlen lánynak fogalma sem volt róla, hogy az a gyengepontja. Candy röhögött, miközben a Mézijét tökéletesítette. Erre támadt egy ötletem. Belenyúltam a tálba, kezembe vettem egy csomót a cukros keverékből.

- Hé, Castiel! – szóltam neki. Rám nézett, én meg csak a képébe nyomtam a cuccot, majd kikaptam Candy kezéből a kész remekművet, és Cas képére ragasztottam. Annyira röhejes volt! Mind hárman a hasunkat fogtuk, Castiel meg se mozdult. Candy, kihasználva a helyzetet, megfogott egy csillagot és Piroska összekent loboncába mártotta. Beleharapott, majd elgrimaszodott: Pfúúúúj! A hülye koszos hajad elrontotta az ízét! Már megint kukáztál?!

Castiel arcáról lassan lecsúszott az óriási mézeskalács, csak akkor vettem észre, hogy nagyon, hangsúlyozom: NAGYON ideges. Teljesen belevörösödött, a keze ökölbe szorult én meg azonnal tudtam, hogy ideje visszavonulni.

 - Csajok, megyünk sétálni! – megragadtam a karjukat és kicibáltam őket, távol a háborús övezettől.

 - Ezt feltétlenül meg kell ismételnünk! – röhögött fel Candy. Pár másodperc múlva már jóformán a földön fetrengtünk. Igaza van! Ezt megismételjük!

11. fejezet: Kedves Jézuska!

Egy gyors búcsú után már rohantam is haza. Mit akarhat Castiel? Az az SMS nagyon rám hozta a frászt! Főleg, mert még SOHA nem kaptam tőle egyet sem! Hívni sem igazán szokott… jobb is így, maradjunk ennyiben.

Lélekszakadva rontottam be a vörös szobájába, az meg nyugisan feküdt az ágyon hasán a laptopjával. Nem mondja komolyan, hogy csak szívatott…!

 - Ahh,mi tartott ilyen sokáig?! Gyere ide!- paskolta meg azt a kicsi szabadon hagyott részt maga mellett, miközben rám sem nézett. Természetesen mellé telepedtem, és a kijelzőn valami oda nem valót láttam. Ez az e-mail-jeit olvassa? Mikor csinálta ezt utoljára?

Rákattintott egy üzire, amit Lys küldött. A csomó lényegtelen dolog után egy valamin megakadt a szemem: „… ja, és megegyeztem a tesómmal, hogy a szilvesztert otthon tölti, hogy elmehessek megnézni titeket…”  

 - Wáááá, ezt el sem hiszem! – kiáltottam fel örömömben – Lys eljön, Lys eljöööön..! – énekelgettem.

 - Gondoltam, a jó hírrel kezdem… - mondta Cas unottan, majd váltott egy levélre, amit anyutól kaptunk:

„Szia drágám!

Épp az imént üzent nekem a Jézuska, hogy halvány lila gőze sincs, mit vegyen Nektek. Gondoltam, írhatnátok egy-egy kívánságlistát.

Sajnos idén sem tudunk hazamenni, be vagyunk osztva aznap, de ne aggódjatok, az ajándékokat elküldjük!

Egyébként mi újság? Jól megy a suli?

Ezerszer puszil: anyu és apu <3”

Hát ez meg mi volt? Először is: nem vagyunk már dedósok, megmondhatta volna kerek perec, hogy „bocsi, egyáltalán nem tudjuk, mi kell nektek”, de neeeeem, már miért is lehetett volna… Másodszor: mi az, hogy már megint nem jönnek haza? Ennek az egésznek a családról kéne szólnia, vagy nem? Ahh, nem érdekel, már kezdek hozzászokni…

Felpattantam és megtörtem a csendet – mire várunk még? Írjuk meg azt a listát!

Cas lustán felhúzta a szemöldökét – komolyan? Te meg akarod írni?

 - Miért, te értéktelen vackokat akarsz karácsonyra?

Kelletlenül felkelt, és a nappali felé vette az irányt. Én még tettem egy kis kitérőt, hogy átöltözzek, összefogjam a hajam és írószerszámot meg papírt szerezzek. Majd Cas begépeli nekik, úgyis csak döglik egész délután.  Ő már az asztalnál ült, amikor lementem és egy pohár akármit ivott. Leraktam elé a szükséges eszközöket, majd letelepedtem vele szemben. Próbáltam egy kicsit lelkesíteni, de hamar rájöttem, hogy ez már veszett ügy. Előkaptam a fülesemet és nekiláttam az írásnak. Zenével mindig könnyebben megy az ilyesmik elviselése.

Olyasmiket írtam fel, mint dobfelszerelés, vagy könyvek… Most kezdek csak ráébredni, hogy mindjárt itt a karácsony. Szuper, legalább vége lesz a nagy felhajtásnak! Castiel még nem sok mindent írt…

 - Hé Cas! A te listádon mi van?

Elém tolta a papírt, én meg kitértem a hitemből! Tőle mit is várnánk, igaz?

„Csá, haver!

Nem kérek semmit, csak hogy a jövő évre is bebiztosítsd a biztonságomat. Szóval néhány csomag Durex jól jönne.

Előre is kösz: Castiel”

 - Ezt nem küldheted el! – mordultam fel – azt hittem, nem vagy ennyire… primitív és ostoba!

 - Nyugi már! Eleve nem volt kedvem ehhez az egészhez… de csak hogy lásd, kivel van dolgod… - elvette előlem a lapot és rákörmölt még pár dolgot, majd elegánsan száműzte magát a szobájába. Ezek szerint a gépelés rám marad. Szuper! Pedig még tanulnom is kellene! Kelletlenül feltipegtem, majd „essünk túl rajta minél hamarabb” alapon felkaptam azt az átkozott masinát.

Hirtelen eszembe jutott, hogy már régen szívattuk egymást… és most amúgy is megérdemelne egy alapos beégést,  tehát pár dolgot hozzátettem a listájához: dedikált képek Justin Bieberről és a One Direction tagjairól + egy találka Conchitával. Na, most már nyugodt szívvel kattinthatok a „küldés” gombra. Röhögnék, ha összeismertetnék a "példaképével"!

Elolvastam Candy üzeneteit fb-n. Már nagyon kíváncsi volt, hogy mi történt. Nagyvonalakban felvázoltam neki a szitut, meséltem a szombati mozizásról meg Cay-ről. Örült mindennek, és én szívesen beszélgettem volna még vele, de muszáj volt a kötelességemmel is foglalkozni, mert nem szerezhetek még egy rossz jegyet!

Kicsit sok időmbe telt, de mindent megtanultam holnapra. Tényleg mindent! Nem érhetnek meglepetések. Persze időközben annyi minden képes volt elvonni a figyelmemet, hogy több, mint 2 órát elpazaroltam, máris kilenc óra. Ekkor megrezzent a mobilom az asztalon. Gondoltam, Candy akar valamit, de nem. Meglepő módon az egyik törzskuncsaftom érdeklődött, hogy mikorra várhatóak új képek. Már nem is emlékszem, mikor fotóztam utoljára. Még a végén elveszítem a vásárlók bizalmát! Gyorsan visszaírtam neki, hogy „holnap” és fényképezőgéppel felfegyverkezve osontam Castiel szobájáig. Hallgatóztam: nem szűrődött ki semmilyen zaj. Lassan benyitottam…. ez nem igaz! Nem lehet ekkora mákom! Kilenckor már alszik? Közelebb lépkedtem. Gyorsan elkattintottam pár fotót az alvó ördögről, amit imádni fognak a fangirl-ök.  Mocorogni kezdett, bennem meg megfagyott a vér. Már azt hittem, lelepleződöm, de pillanatokon belül motyogás hallatszott felőle: ne, ne tegye… Lili... Lili…

Jesszusom, mit álmodhat? A kezemben szorongatott Nikon-t csendben elhelyeztem az éjjeliszekrényén, majd leültem az ágya szélére. Az előbbit leszámítva épp olyan édesen és nyugodtan alszik, mint anno, amikor még közös ágyunk volt. Még kicsi voltam, de már akkor is megvolt a visszatérő rémálmom és nem mertem egyedül elaludni. Anyáék mellém kényszerítették Cast, aki persze repesett az örömtől. Most hirtelen annyira nosztalgikus érzésem támadt… Szívesen visszamennék azokba az időkbe. Cas már akkor fura volt, de valamennyivel közelebb álltunk egymáshoz. Bármily különös is, hiányzik. Hiányzik minden: a sok együtt töltött idő, a zenesulik… minden!

Egyszer csak felpattant a szeme, én meg először nem is észleltem, hogy most kukkoláson kapott. Még csak nem is tagadhatom, mert ezúttal igaz minden ellenem felhozott vád. Maximum a feltételezett indok helytelen. Kérdőn nézett rám, de én nem mondtam semmit, csak bebújtam mellé. Nem tudom, szerintem betett nekem ez a sok stressz, és elvesztettem a józan gondolkodásmódomat. A vörös egy pillanatra megfeszült, de nem dobott ki a szobájából. Átkarolt, majd pár másodperccel később más szuszogott is. Visszaöleltem, és lamentáltam még egy kicsit a múltbéli dolgokon, majd szívverése egyenletes ütemére szépen lassan álomba szenderültem. 

10. fejezet: Az első óra

   Bocsánatotokért esedezem, de ez a rész elég rövid lett, ráadásul enyhén eseménytelen is. Ez lényegében csak egy új főkarakter felvezetője. Elég a rizsából, kezdjük!

     Candyvel feltúrtuk az egész ruhásszekrényemet a tökéletes összeállítás után kutatva. Valami olyan kellett, ami jól áll, mégsem látszik rajta, hogy sokat kínlódtam a kiválasztásával. Miután minden ötletet elvetettünk, úgy döntöttem, hogy a kedvenc bordó kötött pulcsimat párosítom egy sima fekete cicanacival és a bakancsommal. Ennyi. Ja, meg a dzsekimre is szükség lesz, mert elég rossz idő van. Még mindig volt másfél óránk. Felváltva kérdezgettük egymást, hogy mit csináljunk, mígnem ráuntam és lementünk kajálni. Pizzát már nem volt időnk rendelni, tehát összedobtam egy-egy szendvicset. Volt benne minden, amit a hűtőben találtam. Meglepően finom volt. Jó, persze nem „nutella X savanyú uborka” párosításra kell gondolni, azért annyira nem vagyunk mindenevők. Mire végeztünk, eltelt egy újabb óra és már el is indulhattunk a megadott címre. Castielnek szokás szerint a színét se láttuk, tehát gyalog kellett boldogulnunk. Ráadásul amilyen csodás a tájékozódó-érzékünk…

Nagyjából öt perc séta után megállapítottuk, hogy fogalmunk sincs, hogy hova kell mennünk. Még jó, hogy van mobilnetem. A GPS segítségünkre volt, miután rájöttünk, hogy hogyan is kell használni. Lehet, hogy hülyének gondoltok minket, de mi nem PSP-vel a kezünkben születtünk. Szóval mire mindenre rájöttünk, eltelt újabb öt perc. Gyors fejszámolással már csak 20 percünk maradt. Azt azért nem mondanám, hogy a keresett cím olyan közel volt, gyorsítanunk kellett a lépteinken, ha oda akartunk érni időben. 

A GPS nő hangját követve fordultunk hol balra, hol jobbra, majd mentünk egyenesen… ééééés megérkeztünk! Furcsa mód már alábbhagyott az izgalmam, különösen, amikor megláttam azt a lepukkant emeletes házat. Első gondolatom egy igazán elegáns és nőies „he?” volt. Aztán Candy úgy döntött, hogy nem kísér be, ezért tök egyedül léptem be. A földszint egy kis túlzással olyan volt, mint egy katonai létesítmény bombázás után. Biztos jó helyen járok? Felkapaszkodtam az emeletre, ki is dögöltem, mire elértem az utolsó lépcsőfokot. Itt már valamennyivel jobb volt a helyzet, azt vettem le belőle, hogy a ház renoválás alatt van és még csak az ezt a részt sikerült kipofozni. A falak fehérre meszelve hamarabb tűnnek valami magánorvos folyosójának, mint annak a helynek, amit én keresek. Több helyiségnek még ajtaja sem volt. Szuper. Aztán az egyik – kivételesen nagyobb magánéletet hagyó, azaz kilincses deszkával ellátott- szobából valami idióta lánycsapat hangos vinnyogása hallatszott. Ha ezek dobolni akarnak, én itt és most földhöz vágom magam! Közelebb somfordáltam, igyekeztem minél kevesebb zajt kelteni és nem elesni a festékes vödrökben. Az ajtón egy felirat: DOB TANFJAM. Tyűha! Ez aztán a helyesírás! Ha csak fele olyan jól tud dobolni, mint írni… akkor asszem futok haza, mielőtt kiszakadna a dobhártyám.

Benyitottam a terembe, most már nincs kétségem afelől, hogy ezt a helyet kerestem. Valahogy másnak képzeltem el, de… ne ítélj első ránézésre! Tehát: tökéletesen úgy nézett ki, mint egy idióta osztály a sulimban. Annyi különbséggel, hogy itt kevesebben voltak. Tényleg, itt lenne az ideje, hogy dobjak egy hátast! Még szerencse, hogy nem mindig szoktam megtartani az ígéreteimet, mert akkor most bajban lennék. Az üresfejűek egy pillanatra elhallgattak, majd mind rám szegezték „lehengerlő” tekintetüket. Volt köztük egy pasi is, az az érzésem, hogy ő a sulijuk Castiel-e. Ki tudja, lehet, hogy ezek csak, mivel nem tudom a nevét, legyen mondjuk… Béla háremének tagjai. Az egyenruha alapján pedig éles logikámmal megállapítottam, hogy egyenesen suliból jöttek, de nem a miénkből, annyi szent. Minket (hál’ Istennek) nem kínoznak hasonlókkal…

Szemükben az „értelem szikrája” kiégette a retinámat. Na jó, hamarabb szórt szemet a kilógó alsóneműk látványa. De most komolyan… nem akarok első ránézésre elítélni valakit, de ez nagyon…….. cuncimókusos! Tehát inkább csak beintettem (azért mégsem vagyok teljesen bunkó) és tovább nézelődtem. Rajtuk kívül csak egy valaki volt itt, aki…. hogy is mondjam… a legkevésbé sem nézett ki normálisnak. Ő kell nekem! Imádom a fura embereket, minél zakkantabb, annál jobb. Márpedig egy kalózszerkós csaj biztosan nem tartozik a birkanyájhoz, aki a juhászok minden füttyentésére ugrik. Na igen, ebből leszűrhettétek, hogy a tucatemberek idegesítenek.

Lapozzunk! Éppen zenét hallgatott, nem igazán akartam megzavarni, de már csak mellette volt hely. Ismerkedésre fel!

 - Szia, Lea vagyok!

Na jó, először rám se bagózott. Szerintem láthatatlan vagyok. De no para, én is ilyen vagyok, ha rajtam van a fülesem. Megkocogtattam a vállát, mire úgy megugrott, hogy szerintem egy kisebb szívrohamon esett át. A vörös tárgyat lekapta a fejéről és a nyakába akasztotta. Tompán ugyan, de tisztán hallottam egy basszusgitár hangját. Még egy jó pont a padtársamnak. Elmosolyodott, majd ő is köszönésre adta a fejét – Szia, Cayrien vagyok, de hívj csak Cay-nek. És te?

Nagyon úgy néz ki, hogy meg kell ismételnem a bemutatkozásomat – Neked is szia. Lea vagyok, és ne hívj Lilinek.

Ezzel kezdődött minden. Pár perc múlva már úgy dumáltunk, mintha ősidők óta ismernénk egymást. Nagyon jó fej, szerintem jóban leszünk.

Kiderült, hogy azért van itt, mert bár régebben már egész jól megtanult, szeretné feleleveníteni az ismereteit.  Nincs bandája, bár szeretne játszani egyben… Arra is rájöttünk, hogy nagyjából 10 percnyire lakunk egymástól. A kalózok a gyengéi, kedvence Hook kapitány. Az én kedvencem Jack Sparrow kapitány. Imádom őt! Régen az volt a kedvenc filmem. Hiába, Johnny nagyon jó színész…

Aztán bejött Dylan. A haja most egy pici copfba volt fogva… említettem már, hogy enyhe copf-fétisem van? Nem? Akkor most mondom! Eddig három animét láttam, és bár sajna az egyikben nem volt senkinek sem összefogva a haja (név szerint az első, és remélhetőleg utolsó yaoi-m, a Love Stage), de a másik kettőben a kedvenceim közé sorolódtak azok a pasik. Például a Vampire Knight-ban Ichiru és Apuciii, a Kamisama Hajimemashita-ban pedig hosszú hajú Tomoe… bár abban Kurama és Akura-ou /Kirihito örvendhet a legnagyobb imádatomnak.

Most egy kicsit letértünk a kijelölt útról, szóval folytassuk, ahol abbahagytuk! Dylan belépett, az összes kis cunci elkezdte a nyálát csorgatni. Mikor elment a padunk mellet, csak egy nagyon gyenge mosolyt küldött felém. Bevallom, egy kicsit csalódott lettem. Már nem is tudom, mit gondoljak róla…

Valójában az egész óra elmélkedéssel telt, abszolút nem figyeltem egy szavára sem. Egyszerűen nem tudom megfejteni ezt az embert. Ez hihetetlenül frusztráló! Szerintem észre sem vettem volna, hogy vége, ha Cay nem lengeti meg előttem a karját.

 - Hahóóóó! Föld hívja Leááát….!

 - Óh, bocsi… azt hiszem, elgondolkodtam.

 - Nincs kedved beülni a Starbucksba?- ajjaj, most eszembe jutott a legutóbbi…

 - A Starbucksba? Miért is ne…

Már a székemet raktam fel, amikor egyszer csak Dylan megszólalt a hátam mögött a semmiből:

 - Szia. Na, jó volt az első óra?

Most meg vigyorog. Soha nem fogok kiigazodni rajta!- Sziaa. Egész jó volt…

 - De még nem fizetted ki.

Erre a kijelentésre a szívem meglódult – milyen igaz…- nyögtem ki végül.

 - Kitaláltam a legjobb módot, hogy kamatostul behajtsam rajtad – vigyorgott – szombaton lesz egy szuper film a moziban. Lenne kedved eljönni? Extra nagy kólát kapsz!

Jesszusom, mintha egy kisgyerekkel beszélne! – nem igazán vagyok oda a kóláért. Kémián eléggé elrettentettek tőle…

 - Nem baj, akkor amit csak szeretnél… meg is ehetnénk valamit előtte…

 - Hát jó! Az ingyen kaját nem lehet elutasítani!

Mindketten felnevettünk, Cay pedig türelmesen várt az ajtófélfának támaszkodva. Nem akartam váratni, elköszöntem Dylantől és már útban is voltunk a kávézó felé.

Az egész utat végigröhögtük, kiskori emlékektől kezdve a mostani botrányokig minden szóba került, a végére már könyörögtem, hogy hagyja abba, mert nem kapok levegőt. A Starbucksba pedig énekelve érkeztünk meg. Mindenki minket nézett, de kit zavar? A szokásos tejeskávémat kértem egy szelet sajttortával megspékelve. Ő forró csokit ivott mályvacukorral és mascarpone-s sütivel. Kibeszéltük a pasikat, de mondanom sem kell: most csínján bántam a szavakkal. Ja, és le is csekkoltam minden asztalt, nincs itt egy ismerős sem. De azért jobb az elővigyázatosság.

Így telt el az időnk jó része: iszogatva és kuncogva. Aztán a telefonom megrezdült a kezemben. Jött egy SMS Castieltől: Gyere haza! MOST!!

9. fejezet: Vigyázz, kész, szerda!

*******************************************************************************************

Egy sötét erdőben vagyok és futok. Legalábbis, futnék, ha nem érezném mázsás súlyként a lábaimat. Rettegek attól, hogy az a valaki, vagy valami utolér, viszont Ő gyorsabb nálam. Kiáltanék, de nem találom a hangom. Elvesztem.

 - Megvagy!- nevet fel egy reszelős hang a hátam mögött. Elhatározom, hogy megfordulok, és farkasszemet nézek vele…

****************************************************************************

 Visszatérő rémálmomból – mint mindig - a vekker ébresztett. Zihálva ültem fel és magamhoz szorítottam a vörös kispárnámat. Az már lényegtelen, hogy eredetileg Cas is rajta volt… Na jó, tudom, hogy érdekel Titeket, úgyhogy nem bánom… Ez már egy régi sztori, még Castieltől kaptam szülinapomra. Ha az egoizmusról szobrot kéne állítani… na de mindegy, a lényeg, hogy már aznap lekapartam róla azt a vigyorgó idiótát és azóta ez a kedvencem.

Belül dühöngtem, amiért most sem tudta az a hülye ébresztőóra kivárni, amíg vetek egy pillantást a támadóm arcára, majd ráébredtem, hogy milyen nap van ma. Szerda. Az első teóriám. Dylannel. Azonnal felugrottam és készülődni kezdtem. Hajammal nem csináltam semmit, csak kibontottam a csomókat, a sminkről meg már tudjátok, mit gondolok. Egyetlen hímnemű egyedért sem fogom megtagadni önmagam. Persze nőért sem… A napi rutinhoz hűen visszaordítottam a türelmetlenkedő Piroskának, majd egymást szidva szálltunk be a kocsiba. A reggeli megint elmaradt. Sebaj, majd veszek valami… ismeretlen összetételű izét a büfében. Nyami!

Az előző két nap hamar eltelt Candy társaságában. Hétfőn kiveséztük az eseménytelen „randit” Dylannel. Hát igen, úgy látszik, neki csak utólag kell „kifizetni” a kurzus árát. Azóta még csak nem is keresett. De nem baj, majd ma! Istenem… rohadt hosszú lesz ez a nap. Különösen, hogy ma osztja ki a csodálatos német dogákat, amire még Nathaniellel készültem. Kezd bűntudatom lenni miatta… De akárhányszor próbáltam megközelíteni, mindig lelépett. Szándékosan. Ez egyértelmű jele annak, hogy nem vágyik a társaságomra. Ideje elereszteni a szőke herceget és ráhajtani a kékszemű talányra.

Beérve letámadtam Candyt és rázúdítottam az összes izgalmamat és kételyemet. Becsengetés előtt két perccel még mindig a padomon ült, holott az órája az épület másik felében van és amekkora dugók szoktak lenni ilyenkor a folyosókon…

 - Figyelj, nem kéne már órára menned?

 - Ömm… nem emlékszel? Ma össze leszünk vonva – fel sem tűnt a megemelkedett létszám…

 - Jó tudni! Mellettem ülsz, ugye?

 - Hát… ha lenne szék…

Fél percig mérlegeltem. Nem tudom, hogy el tudnánk-e jutni a legközelebbi teremig. Igen, ennyire súlyos a helyzet. Talááááán… a DÖK itt van szemben. Amúgy is beszélnem kéne már vele…

 - Hozok egyet!

 - MI?! Te megőrültél? Öngyilkos akarsz lenni?

Felkuncogtam – azért ennyire nem kell túlreagálni. Fél perc, és itt vagyok. Ha addig bejönne a tanárnő, hivatkozz nyugodtan a valóságra.

Bólintott, megpördültem és határozott léptekkel vettem célba az ajtót. Kiskoromban gyakran figyeltem a hangyákat és szinte mindig volt egy szerencsétlen, aki a társaival szemben haladt. Legalábbis, megpróbálta. Most pont úgy éreztem magam, mint ő, és csak hogy tudjátok: nem igazán kellemes. Sőt, veszélyes is, szóval ne igazán próbálgassátok. A szükség viszont nagy úr, nekem meg nem igazán volt más választásom. Szó szerint vetődtem a bejáratig, majd megragadtam a kilincset és gondolkodás nélkül beugrottam a terembe. Hogy én hogy fogok itt átjutni a székkel… Még nem fordultam meg, lihegve szemeztem a kilinccsel.

 - Őőő, izé… történt valami? – szólt hozzám Nath szokatlanul magas hangon. Megpördültem. Ja, nem, ez Melody. De mit…? Úgy néz ki, megzavartam valami fontosat. Valahol, a szívem mélyén fáj de… nekem ott van Dylan. Kavarjanak, ha akarnak, én is azt teszem majd, csak idő kérdése.

 - Bocsi… a zavarásért…- még életemben nem makogtam ennyit! – szóval… én csak… vihetek egy széket?

Nathaniel felhúzta a szemöldökét – persze. Akár többet is.

A székért nyúltam, közben elmormoltam egy elnyújtott „oké”-t. Idő közben be is csengettek.

 - Én a helyedben sietnék. Bár én nem vagyok olyan rossz németből, mint te, de attól még kötelességünk időben megjelenni az órán – mondta a szőkeség mindezt olyan hangsúllyal, hogy most le sem tagadhatná, hogy Amber a húga! Csak úgy sugárzott belőle a rosszindulat… Idegesen felköhögtem – nem tudom, mivel érdemeltem ki a bunkóságodat, de azért köszi a széket! – meglóbáltam a kezemben tartott tárgyat és bevágtam magam mögött az ajtót. Úr isten! Hogy én ezért a parasztért vesztem össze Castiellel… De mégis miért? Most meg… miért ilyen? Alapvetően jó emberismerő vagyok, de most el sem tudom képzelni, hogy mi vezérli.

A folyosó szerencsére már kongott az ürességtől. Akkor németre fel! Remegő kézzel kopogtam be. Na nem mintha félnék, csak egyszerűen annyira ideges vagyok, hogy mindjárt felrobbanok!

 - Elnézést a késésért, tanárnő, széket kellett szereznem – mondtam a lehető legtisztelettudóbban, bár ebben a lelkiállapotban elég nehéz volt, és már léptem volna a padom felé…

 - És mi tartott ilyen sokáig? Csaknem eltévedt és németül kapott eligazítást? A dolgozata alapján… elhiszem, ha nem értette.

Az osztály röhögni kezdett, bennem meg felment a pumpa. Úgy látszik, valaki vicces kedvében van. Ezt a játékot ketten játsszák! Elmosolyodtam, félrebillentettem a fejem és igyekeztem a legmézesmázosabb hangot megütni:

 - Nem, csak találkoztam az édesanyjával a sarkon és tudja, nagyon jól elbeszélgettünk – mire a végére értem, már inkább morogtam, mint beszéltem. Az osztáylban megfagyott a levegő, hirtelen mindenki elcsendesült. Candy felszisszent, de én nem vettem le a szemem arról a nőről. Mrs. White arca fehérből vörösre váltott, több mint valószínű, hogy felforrt az agyvize. Már csak az hiányzott, hogy a füst a fülén keresztül távozzon és sípoljon.

 - Az igazgatóiba. MOST!

Félredobtam a széket és meghajoltam – ezer örömmel!

Ma már másodszor vágtam be magam mögött az ajtót. Ahogy elhaladtam az osztályok mellett, a düh helyét kezdte átvenni az idegesség és a bűntudat. Hogy mondhattam ilyet egy tanárnak? Akármilyen is… akkor is a tanárom.  Abban a pillanatban Castiel szállt meg, ehhez kétség sem fér. Pedig ebben aztán tényleg nem akartam rá hasonlítani! Még sosem voltam ilyen ügyben az igazgatóiban. Most aztán jól megcsináltam! Mindenki csalódik bennem, ráadásul még „priuszom” is lesz! Mikor bekopogtam, azt hittem, mindjárt elhányom magam. Legnagyobb meglepetésemre nem a diri nyitott ajtót. Hanem Castiel. A meglepettség csak úgy sütött az arcáról. Legalább nem vagyok egyedül. Bár így meg végképp nem fogom megúszni, hogy hozzá hasonlítsanak.

 - Ömm, elnézést… igazgatónő… Mrs. White küldött – lesütöttem a szemem. Végem van.

 - Mi történt? Maga meg menjen már félre, nem látja, hogy útban van? – Castiel mellém lépett és előrébb tolt, hogy becsukhassa az ajtót. Végül is, tök mindegy, hogy mi fog történni. Ezen a felismerésen felbátorodva tettem egy lépést előre és egyenesen a boszorka szemébe néztem. A kutyáját simogatta, látszólag jó kedvében van. A válaszomra várt.

 - Szemtelen voltam a tanítási órán. Ígérem, többet nem fordul elő – könnyebben ment, mint gondoltam. A dirit még mindig nem igazán izgatták a történések. Kíváncsi vagyok, hogy mikor robban.

 - Mi történt pontosan?

 - Rossz kedvemben talált és ezúttal nem vettem túl jó néven az élcelődését.

 - Pontosabban, kérem!

 - A gyengeségeimre célozgatva megalázott én meg… talán egy kicsit túlléptem a határt – még mindig feszült figyelemmel várt. Most komolyan? Ez még mindig nem elég? – az édesanyját emlegettem.

Castiel köhögéssel álcázta a röhögését és a vállamra tette a kezét – Ejha, hugi, még a végén megelőzöl – súgta a fülembe, én meg a lábára tapostam.

 - Tehát az édesanyját emlegette… rendben, majd még pontosítok Mrs. White-tal is. De mondja, mégis hogy képzelte ezt? Ön kitűnő tanuló, és eddig a magaviselete is egészen példás volt, nem úgy, mint egyeseknek – most Castielre pillantott, sokkal ellenségesebben, mint rám. Ez jó jel, nem? – Erre való tekintettel most nem kap büntetést – eleresztettem egy gyors „köszönöm”-öt, de ő felemelte az egyik ujját – DE: ha legközelebb bármi panaszt hallok Önre, levelet írok a szüleinek. Megértette?

 - Igen.

 - Köszönöm, most elmehetnek.

Kilépve az irodából Castielre pillantottam. Bár ne tettem volna! „Könnyekig meghatódva” törölgette a szemét, miközben azt ecsetelte, hogy az ő kicsi húgocskája végre felnőtt! Szívesen megrúgtam volna ott, ahol a legjobban fáj neki, de a kíváncsiság legyőzte az agressziót – figyelj, tulajdonképpen, miért is voltál te az igazgatóiban? – kérdeztem.

 - Ahh, csak a szokásos. Elkaptak, hogy a tetőn bagóztam – vállat vont.

 - Na szép! Négy kihágás egyszerre! Csaknem új rekord? – egy kis magyarázat: lógott az óráról (1.), cigizett (2.) és a tetőn volt, ami szintén tilos (3.), ráadásul az ajtót zárva tartják, tehát el kellett lopnia a kulcsot a tanáriból (4.)

 - Nem, a rekordom akkor dőlt meg, amikor megvertem azt a kissrácot a tetőn. Akkor egyszerre hat szabályt szegtem meg – jelentette ki büszkeségtől dagadó mellkassal. Csak tudnám, miért ilyen „eredményekkel” akar kitűnni…

 - Egyszerre hat? Az meg hogy sikerült?

 - A tetőn voltam és káromkodva vertem egy srácot cigivel a számban.

 - Ez azért kemény…

 - És te? Hogy lettél elmebeteg?

 - Ahh, ne is mondd! – leültem a földre és a hátam a falnak támasztottam – rajtakaptam Nathanielt Melodyval, az a kis… izé meg egy bunkó paraszt volt velem… - már szóra nyitotta a száját, de beelőztem – és ne merd azt mondani, hogy „én megmondtam”, mert erre már így is rájöttem. És én még őt védtem…! Komolyan, inkább jól meg kellett volna rúgnom, amíg még lehetett!

Castiel leguggolt hozzám, elnézett balra és halkan felajánlotta, hogy „lefogja nekem”. Elnéztem abba az irányba, ahova ő, és kit láttak szemeim? Azt a kis szerencsétlent, akit nemrég még istenítettem! Arany szemeibe nézve válaszoltam a bátyámnak: „Leköteleznél.”

Okoska folytatta az útját, befordult a sarkon és hál’ Istennek eltűnt a látómezőmből. Most nem lenne hozzá idegzetem. Cas fölhúzott és megindultunk az udvar felé. Jóváhagytam a dolgot, mert nem hittem, hogy Hófehérke (mármint Mrs. White) nagyra értékelné a társaságom. Mondjuk tökéletesen igaza van. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Túl sokat vagyok összezárva a vörössel. Mindez csak az ő hibája volt!

Leültünk a padunkra (a nevünk is bele lett gravírozva Castiel által) és bekapcsolt valami zenét, amit nem ismertem, bár jó volt a ritmusa.

 - Még nem fejezted be a sztoridat. Otthagytad azt a barmot, és aztán mi történt? – törte meg a „csendet”.

 - A némettanárnő beszólogatott, hogy „jaaj, biztos eltévedtél a suliban és azért nem értél ide, mert németül kaptál útbaigazítást és sz@rt se tudsz németül”- idéztem fel erősen grimaszolva, eltorzított hangon.

 - Erre te?

 - Ja, csak annyit mondtam neki, hogy nem eltévedtem, hanem az anyjával dumálgattam a sarkon.

 - Úúúú, na ez durva volt! Ilyet még én se mondanék! Pedig mondtam én már sok mindent…

 - Ne is mondd! Fogalmam sincs, miért csináltam. Valami elborult az agyamban.

 - Ne magyarázkodj, én ezt dicséretnek szántam.

Felpattantam – pont ez a baj! Ha te valamit jónak tartasz, akkor azzal valami nagyon nagy gáz van!

Egyszer csak előtűnt a semmiből Candy, és a hátamat püfölve ordította le a fejem. Nem is értettem mit beszélt, annyira hadart. Ilyen gyorsan kicsengettek? Megfordultam és elkaptam a kezét – Lélegezz mélyeket, számolj el magadban tízig, vagy mit tudom én, mit szokás ilyenkor. A lényeg, hogy nyugodj meg, mert nincs semmi baj.

 - Már hogy ne lenne baj?! Van fogalmad róla, hogy mit műveltél? Miért, Lea, miért?

 - Tudom, hogy hülye voltam… de nem lett belőle semmi, csak szóbeli figyelmeztetés. Még csak a hangját se emelte fel.

 - Jaj, ne már! Hófehérke eddig is rád volt szállva! Neked véged!

 - Tisztában vagyok vele.

 - És még nem válaszoltál a kérdésre: miért?

Hátrapillantottam, Casnak hűlt helye volt, szóval leültettem aggódó barátnőmet – rossz passzban voltam… a DÖK-ös teremben rajtakaptam Nathanielt a kis Melodyval. Ráadásul annyira bunkó volt velem, hogy legszívesebben hozzávágtam volna azt a széket!

 - Neked indulatkezelési-problémáid vannak… keress fel egy szakorvost.

 - Mi vagy te? Valami rossz TV reklám? „A mellékhatások elkerülése érdekében keresse fel kezelőorvosát, gyógyszerészét!” – idéztem pontatlanul, elnyújtott hangon.

Sóhajtott - Mit csinált Nath, amivel ennyire felbosszantott?

 - Ő is a némettudásomat cikizte! De hallottad volna azt a hangsúlyt… Cöhh, pedig még meg is védtem Castiellel szemben! Ez a legröhejesebb az egészben! Egy hétig nem beszéltünk, mert kiálltam az mellett az… izé mellett!! Inkább megköszönnie kellett volna, nem beflegmulni!

 - Oké, nyugodj meg! Mára elég volt a botrányokból.

 - Igazad van. Ha még egyszer beszippant a sötét oldal, levelet ír anyámnak. Nem mintha annyira félnék tőle… de nem akarom, hogy belekerüljön az aktámba.

 - Ez esetben, ha nem akarod, hogy lógáson kapjanak, jobb lesz sietni. Öt percünk van. Futás!

Lihegve érkeztünk meg az informatika terembe. Ezt az órát Mr. Faraize tartja. Ő még viszonylag normális. Elég rendes. Ráadásul infón nem szívat minket.

Mindenki engem bámult, amolyan „nézd má’, ez az az idióta, aki beszólt a némettanárnőnek” nézéssel. Inkább belemélyedtem az ellenőrzőmbe, csak ne kelljen őket néznem. Egész jó jegyeim vannak, sőt, kitűnő az átlagom. Jut eszembe!

 - Hányas lett a német dogám?- szegeztem a kérdést a mellettem terpeszkedő Candynek.

 - Mi? Ja, az F lett.

 - Most komolyan? Pedig azt hittem, hogy kihozom egy E-re…

Eléggé elszontyolodtam, de hozzá kell szoknom, mert amíg ő fogja nekem tanítani ezt az ördögi nyelvet, addig csak ilyen jegyekre számíthatok. A csengőszóra belépett a tanár úr is, holott nem szokása a pontosság. Itt valami készül!

 - Úgy döntöttem, hogy ma íratok Önökkel egy kis tesztet, hogy lássam, figyelnek-e az órámon.

Elkezdte kiosztani a papírokat, én meg még mindig hitetlenkedve bámultam magam elé. Nem pont most jelentettem ki, hogy bírom őt, mert nem szívat?! Na ne szívasson már! Magyarul mondva: semmit nem tudok. Az óráján többnyire aludni vagy rajzolni szoktam. Hogy szedhetek be két rossz jegyet ilyen rövid idő alatt?

És amikor megkaptam a kérdőívet, csak még reménytelenebb lett a helyzetem. Ez valami rossz vicc, ugye?

Szerencsére csak az első két óra volt totál őrület. Nyugodtan megebédeltünk, mármint amennyire nyugodt lehettem. Hisz négykor találkozom Dylannel! Nem kéne így felfújnom a dolgot, de… Ne ítéljetek el, légyszi! Ezek után az utolsó óra kész kínszenvedés volt! Semmire sem tudtam odafigyelni, állandóan fészkelődtem, az asztalon doboltam vagy éppen sóhajtoztam. Az óra mutatója nevetségesen lassan járt, és Candy nem győzött böködni, hogy térjek már észhez, de ez nem ilyen egyszerű! Az utolsó percekben pedig már szinte olyan voltam, mint a startpisztolyra eldördülésére váró úszó. Az olimpia kismiska ehhez képest! És amikor végre megszólalt a csengő, csak Candy karja tartott vissza attól, hogy felugorjak és hazasprinteljek készülődni.

- Lám-lám, valaki igencsak siet. Csaknem a kolléganő édesanyjával lesz randija?- anyám, borogass…! Ezek szerint az egész tanári körben hírhedt lettem. Persze nem is ő lenne, ha nem szólna be. Csak tudnám, miért pikkel rám mindenki ennyire! – mi az? A reggeli lelkesedés már alábbhagyott?- kérdezte még mindig provokálva. Komolyan, már égett a nyelvem, hogy visszaszóljak, de más sem hiányzik, mint hogy megbélyegezzenek. Inkább nem szóltam semmit, de szerintem az arcomra volt írva, hogy mit gondolok. Szerencsére nem tartott bent, lerendezte azzal, hogy nem kíván velem több időt eltölteni.

Go home!

8. fejezet: REPLAY!

Hellóka!
Megjött a fejezet, ami egy kicsit hosszú lett, de annyi baj legyen! Még egy képecskét is odabiggyesztettem, mostantól igyekezni fogok illusztrációkkal szolgálni. Ennyit szerettem volna. Jó olvasást! :)

Idegesen kaptam fel a telefonom, meg se néztem a kijelzőt.

 - Szióóókaa! Na szóval: holnap már megyek, ma meg gondoltam, hogy csinálhatnánk valamit. Naaaaa, mit szóóóólsz?

 - Szia! Vééégre valahára jössz! Istenem, egy örökkévalóságig tartott, amíg nem voltál – szipogás- amúgy is van pár… na jó, EZERNYI mesélnivalóm, szóval….. benne vagyok! Hol talizunk?

Amint meghallottam Candy hangját, el is felejtettem, hogy valójában kinek a hívását vártam. Gyorsan magamra kaptam valamit, belehánytam a legfontosabb dolgokat a tatyómba és már otthon sem voltam. A hideg persze most sem hagyott nekem nyugtot. Vacogva értem a hídhoz.

 - Helló, helló, kitaláltam, hogy mit csináljunk!- na igen, ez Candy. Még csak nem is látom, de már bele is csapott a dolgok közepébe. Legalább nem köntörfalaz.

 - Ééééés, mi lenne az a nagy program?

 - Mani-pedi! Egy csajos nap! Beülünk a fodrászhoz és…

Majdnem belefordultam a folyóba ijedtemben – MIVAN?? Ez ugye csak egy rossz vicc?!

 - Még jó!- nevetett - Találkoztam útközben a három gráciával és akkor jött az ötlet, hogy megviccellek. El sem hiszem, hogy még be is vetted!

 - Jó, jó, röhögj csak! De viccet félretéve, mit fogunk csinálni?

 - Fogalmam sincs… gondoltam majd te kitalálsz valamit.

 -  Én meg gondoltam, hogy már gondoltál valamire! Egyáltalán mire gondoltál, amikor idehívtál ötlet nélkül?

 - Kicsit sokat gondolkoztunk már, hanyagoljuk inkább ezt a szavat.

 - Ó, el is felejtettem, hogy egy nagy nyelvésszel van dolgom!

 - Mi bántja a pici lelked?

 - Tessék?

 - Valami bajod biztos van, ha rajtam vezeted le a feszültséget- mellém telepedett a korlátra – szóval?

 - Bocsi, nem akartam… de nem beszélhetnénk ezt meg valami melegebb helyen?

 - Hova akarsz menni?

Sietősen körbenéztem, hátha látok valamit, ami ötletet ad. Meg is pillantottam a híd túlsó végén egy fiút:

Így alakult hát, hogy most a Starbucksban ücsörgünk egy-egy kávét szorongatva. Ez már a nap második kávéja. Mikor ittam én ennyit utoljára? Ja, még soha! De mindegy is. Ezt a helyet valójában a hangulatáért szeretem. Persze, a kávé finom, meg minden, de azért a hangulat a legjobb. Különösen télen. De most még csak ősz van. Milyen gyorsan repül az idő! Az ablakon kipillantva karácsonyi hülyeségek tömkelegét látom. Tényleg nem tudom,  mi szükség van erre a nagy felhajtásra. Na jó, tudom.  De attól még alig várom, hogy vége legyen.

 - Hahóóó, figyelsz?- lengette meg előttem a kezét Candy.

 - Nem, bocsi… Miről volt szó?

 - Csak arról a rengetem mesélnivalódról, amit említettél a telefonban.

 - Huhh, nem is tudom, hol kezdjem – időhúzásként lassan belekortyoltam a kávémba, Candy pedig már tűkön ült - Szóval…  Volt az a bosszú dolog Castiellel. Na hát az rosszabbul el sem sülhetett volna – jóformán az ősrobbanásig kell visszavezetnem a sztorit, mert még egyáltalán nem meséltem róla – felszereltem a kamerákat, erre Cas hazaállított valami nőcskével. Kétségbeesetten próbáltam összeszedni, de a háromból csak kettőt hatástalanítottam, az utolsó meg ottmaradt az akváriumban. És az a hülye csaj meg pont akörül kezdett leskelődni! Képzelheted… Rögtön arra következtetett, hogy Castiel le akarta videózni, a vörös meg persze azonnal tudta, hogy én voltam. Miután a csaj lelépett, Cas dörömbölni kezdett az ajtómon ééés…. Én meg megszöktem – a tenyerembe temettem az arcom – tudom, gyáva nyuszi vagyok! Ne is mondd!

Egy kicsit vártam, hadd eméssze meg a hallottakat és fűzzön hozzá valamit.

 - Tehát… elég durvára sikerült a szívatás. Végül is… Hatásos volt – dühösen néztem fel rá – Szóval elmenekültél. De hogyan? Ráhúztad az orrára az ajtót és elfutottál, vagy mi?

 - Jaj dehogy! Kiugortam az ablakon.

 - Hogy mi?? Te kiugortál az ablakon?! Ennyire rettegsz a tesódtól? Még jó, hogy nem lett semmi bajod! Te elmeroggyant vagy, komolyan mondom!

 - Tudom… de akkor ez tűnt a legjobbnak… Aztán a suliba mentem. Azt terveztem, hogy a pincében alszom, de Nat addig –addig győzködött…

 - STOP! Hogy került oda Nathaniel?

 - Ja, ő még mindig a suliban volt – körbenéztem és számat eltakarva suttogtam – szerintem ez beteges!

 - Miről is akart meggyőzni? Csak nem rávett, hogy menj haza és nézz szembe tetteid következményével?

 - Haha, nagyon vicces vagy… el se mondtam neki, hogy miért vagyok ott. Arra vett rá, hogy nála aludjak.

Na most jött volna az a rész, amikor Candy kiköpi a kávét és eltépi az újságot. De szerencsémre éppen nem ivott – Te-tessék? Ha jól értem, akkor te…. Nathanielnél aludtál?

 - Pontosan. De ne számíts nagy dolgokra – nyugtattam meg, amint megláttam elkerekedett szemét – ő a kanapén aludt, én meg az ágyában.

 - Legalább föltúrtad a szobáját? Találtál valamit? – hajolt közelebb leplezetlen lelkesedéssel.

 - Nem. Nem turkáltam a cuccai között. A magánélet ilyennemű megsértése nem helyes.

 - Benned egy Lysander veszett el, komolyan mondom! Ez egy soha vissza nem térő alkalom volt…

Csalódottan huppant vissza a helyére, kezébe kapta a kávéja maradékát, én pedig folytattam a mesélést – Másnap végigaludtam a bioszt, szóval lemaradtam drága Melody prezentációjáról. Aztán szünetben Castiel megrohamozott. Fölcibált a tetőre, és addig üvöltözött velem, amíg ki nem böktem, hogy hol voltam múlt éjjel – Candy fájdalmasan felszisszent – én meg a tetőn maradtam óra végéig.

 - És aztán?! – olyan tekintettel vizslatott, mintha moziban lennénk! Már csak a popcorn hiányzik…

 - Na szerinted? Castiel megverte Nathanielt én meg minden féle hülyeségeket vágtam a fejéhez. Elég csúnya veszekedés volt. Egy hétig nem beszéltünk.

 - Mármint kivel? Cassal vagy Nattal?

 - Egyikkel sem. Cassal tegnap kibékültünk, mondhatni, de Nathaniel… fogalmam sincs, mit mondhatnék.

 - Cas egy hétig nem beszélt veled? Mit mondtál neki, te nő?

 - Valami olyat, hogy mindig is te ártottál nekem a legtöbbet.

 - Ez csúnya volt.

Mind ketten komolyan elmélyedtünk az üres kávéscsészénk látványában, míg én lepörgettem az agyamban azokat a szörnyű napokat, Candy meg ki tudja min filózott. Pár percig csendben maradtunk., de mivel egyikünk sem bírja a kínos csendet…

 - Mikor békülsz ki Nathaniellel?

 - Még nem tudom.

 - Pedig ő a szőke herceged, Lea! Nem hagyhatod annyiban a dolgot!

Azta! El is felejtettem! – Tééényleg! Hogy tudtam megfeledkezni erről…?

 - Miről?

 - Ma reggel nálunk járt Castiel egyik haverja. Nagyon jól néz ki! Istenem, de jó pasi! Kicsit hosszabb fekete haja van és kék szeme! Awwwwww – ábrándozva dőltem hátra – A legjobb még hátra van! Dobot tanít és azt mondta, hogy ad nekem órákat, ha elmegyek vele randizni! Wíííííííí

 - Áááááá, ezt nem mondod komolyan??! Minden szipi szupeeer – a Lego kalandban volt ez a dal, azóta állandóan ezt énekeljük – És hogy hívják? Mit tudsz róla?

 - Dylan a neve és ömm… Igazából… semmit.

 - Semmit?

 - Semmit az ég adta világon…- újra belemerültem az üres pohárba, majd egyszer csak rezegni kezdett a telóm a hátsózsebemben. Ez nem Candy lesz… Pillanatokon belül hangos csörgésbe kezdett, a kezembe vettem, és Candyvel együtt bűvöltük.

 - Ismeretlen szám. Mi van, ha Ő az? Mit mondjak? Mondjam, hogy örülök neki, vagy tegyek úgy, mintha nem is emlékeznék rá? – hadartam el egy szuszra.

 - Nem tudom. Csak vedd fel, mielőtt lerakja!

Megfogadtam a tanácsot és remegő kézzel, tettetett magabiztossággal szóltam bele.

 - Szia, Dylan vagyok. Tudod, a reggeli srác – kihangosítottam, hogy Candy is hallja.

A második módszert választottam, nehogy megérezze, mennyire rágörcsöltem – Öööööö, ja, igen. Szia Dylan –mondtam még mindig nemtörődöm hangot megütve.

 - Tudoood…. Itt igazán aranyos a barátnőd.

 - Tessék?

 - Itt ülök mögötted.

Jesszusom! Ezt nem hiszem el! Kinyomtam a telefont és összeszorítottam a számat. Nincs az az Isten, hogy én hátranézzek! Még a hangjából is tisztán ki lehetett hallani az önelégült vigyort, nincs kedvem ahhoz, hogy a képembe röhögjön. Ó, hogy nyílna meg alattam a föld!

 - Tényleg dögös – súgta Candy előrehajolva.

Megsemmisítő pillantásomból leszűrte, hogy ideje visszavonulni. Lesüllyedtem a székemben, le merem fogadni, hogy az arcom színe vetekszik „Ő vörössége” hajszínével.

Dylan mellém huppant és kimondta azt a varázsszavat, ami ilyen állapotban idegösszeroppanást okoz: nyugi. „Nyugi, nem baj” Még jó, hogy neked nem baj, b+! A csaj, akit randira hívtál, nyilvánosan áradozik rólad, ráadásul még hallhatod is. Lefogadom, hogy ez az életed legjobb napja, drága Dylan! Csak az a gáz, hogy ez nekem halál ciki! Beletemettem az arcom a tenyerembe (dejavu…) és az asztalra hajtottam a fejem. Ennél rosszabb már nem jöhet!

A hátam mögül horkantásokkal vegyült, hangos röhögés hallatszott - Most aztán alaposan beégetted magad!- mondta még mindig röhögve.

Egy tanács: soha, ismétlem, SOHA ne mondd, de még csak ne is gondold azt, hogy ennél rosszabb már nem lehet! Egyáltalán hogy lehetséges, hogy Candy nem szúrta ki azt az idióta piros fejét?? Meghaltam. Kész, végem. Égő arcomat kiejtettem a tenyeremből, a kezeimet a tarkómra kulcsoltam.  Legszívesebben újraindítanám a napot és ki se mozdulnék a szobámból. Nem mintha  nem lenne kellemes a szitu, de nem, szóval… REPLAY! Kár, hogy az ilyesmi csak fantasy-ban lehetséges.

Az utóbbi két perc egy örökkévalóságnak tűnt, és mikor már kezdett kínossá válni a csend, Dylan átkarolt. Összerezzentem, és reggel (mármint háromnegyed egy) óta először belenéztem a csodálatos kék szemeibe.  Már szinte világít! Ez természetellenes… de nem kontaktlencse, azt felismerném. Ez bizony egy valóban különleges szempár. Kedvesen mosolygott, az előbbi heccelődésnek nyoma sem volt. Szépen lassan az arcom is visszavette eredeti sápadt színét.  Időközben Castiel is letelepedett Candy mellé, de még mindig vigyorgott, mint a százas égő. Na szép! Mondjuk nem hibáztatom, én is szétröhögném magam.  Eléggé vibrált köztük a levegő. Persze nem a szokásos, romantikus értelemben. Bármikor megfojtanák egymást egy kanál vízben. Hát, én most biztosan beállnék segíteni Candynek! Ez az idióta, hülye………! Nem lehet igaz! Hogy tud ilyen jól szórakozni a nyomoromon? Hogy rohadnál meg…. Mormoltam az orrom alatt, miközben Castielt fixíroztam összevont szemöldökkel, fogcsikorgatva.

 - Magadnak okoztad a bajt… Ha nem zengnél ódákat a haveromról…

Na most telt be a pohár! Már éppen átvetődtem volna az asztalon, hogy belekapaszkodjak a loboncába, de Candy gyorsabb volt. A könyökét erősen a gyomorszájába vágta, Cas összerándult és egy pillanatig nem kapott levegőt. Még fel sem ocsúdott az előbbi ütés utóhatásaiból, Candy már a haját vette kezelésbe. Ez a csaj gondolatolvasó! Vagy csak ennyi év alatt már sikerült kipuhatolnia, hogy az a barom tesóm egyik gyengepontja…? Castiel nagyon dühös volt, gondolom nem vált ínyére a gyenge kislány akciója.

Dylan igyekezett megelőzni a elkövetkezendő vérontást, ugrásra készen próbálta lecsendesíteni a kedélyeket. A két C-betűs füstölögve nézett farkasszemet egymással, az alap feszültség köztük most tapinthatóvá vált. Ideje lelépni.

 - Úúúú, Candy, már mennünk kéne! Még lekéssük az időpontot a kozmetikusnál!

Na jó, ne nézzetek így rám! Jobb nem jutott eszembe, ráadásul ez elveszi a fiúk kedvét a követésünktől. Szerencsére a barátnőm vette a lapot és retiküljével együtt felpattant – Huhh, tényleg! Bocsi, fiúk, egy élmény volt, de mi most magatokra hagyunk. Ugye nem fogtok haragudni? – a szavaiból csak úgy fröcsögött a szarkazmus, és bár többes számban beszélt, végig Castiel szemébe nézett.

 - Nem, persze, megértjük, ugye, Castiel? – mondta sietősen Dylan. Az utolsó két szavának olyan nyomatékot adott, mintha éppen a vásott fiacskája miatt szabadkozó anyuka lenne. „Elnézést, többet nem fordul elő, ugye, Castiel?”  Az imént említett szamár dünnyögött valami ja félét, én meg megragadtam Candy karját és kifelé ráncigattam. Most az egyszer bánom, hogy előre fizettem, mert most szívesen rájuk hagytam volna az anyagiakat. Na nem mintha tönkretenné őket az a pár euró…

Mikor kiléptünk, rájöttem, hogy valami elkerülte a figyelmemet. Esik. Sőt, szakad! Lehet, hogy paranoiás vagyok, de bármibe lefogadnám, hogy Cas most minket bámul és a nyomorunkon röhög. Kérdőn pillantottam Candyre, ő pedig vállat vont. Most álljunk itt,a meddig az eső eláll? Nem, az nagyon gáz lenne. Ráadásul lekésnénk a kozmetikust is! Mögöttünk kinyílt az ajtó, de szerencsére nem Castiel volt. Dylan és egy nagy, fekete esernyő. A nap hőse!

 - Kell fuvar? Bár nem tudom, hol van a kozmetikus, de majd eligazítotok.

Időm sem volt mérlegelni, Candy hihetetlen gyorsasággal csapott le az ajánlatra és azt is elmagyarázta, hogy az csak az elterelés volt, valójában eszünkben sincs oda menni.  Persze Dylan kocsija közel sem volt olyan full extrás, mint Cas BMW Z4 (E89)-ese, de most tökéletes szolgálatot tett. Gondolom nem olyan pénzes családból való, mint mi. Vagy csak nem olyan autóbolond, mint mi. Annyi biztos, hogy a fűtés remekül szuperált még a mezei Renault Mégane-ban is. Alig várom a tavaszt, pedig még csak ősz van! Én kerültem az anyósülésre, szóval csak remélni tudtam, hogy nem szenvedünk balesetet. Ebben van egyáltalán légzsák? Mondjuk sosem voltam oda a légzsákért, sok orrtörésért volt már felelős. Ráadásul ha eszembe jut a Végállomás 2… Igazán jó témát találtam magamnak, amin rágódhatok! Bár az imént történteknél még ez is jobb. Megráztam a fejem, mintha így kiűzhetném belőle a rossz emlékeket. Igyekeztem tudomást sem venni a rám meredő szempárokról, miközben lassan becsatoltam az övemet. Dylan beizzította a motort, Candy pedig elmagyarázta, hogy merre lakik. Bármely más esetben hozzánk jött volna, de nagyon úgy tűnik, hogy egyedül akar hagyni Dylannel. Kedves, bár én inkább nem maradnék vele egyedül, tekintettel… nos, arra. Gyorsan odaértünk az, ahogy én hívom, „mézeskalácsházhoz”, s amint eltűnt a zavaró tényező (mármint Candy) Dylan lecsapott rám – Ha még mindig szeretnél járni az óráimra, odaadhatnám az eddig átvett elméleti anyagot, hogy csatlakozhass a csoporthoz. Nyugi, nem sok, fel is vázolnám neked, ha valami nem világos, bár kétlem, hogy ez előfordulna…

 - Aha, persze, az jó lenne… - ismeretlennek hatott a hangom, az utóbbi 10-15 percben megkukultam. Diszkréten megköszörültem a torkom és kibámultam az ablakon. Nem igaz, hogy mindig eszembe jut…

 - Remélem, nem neheztelsz rám az előbbiért. Én tényleg nem akartam…

 - Ugyan, nem a te hibád. Csak magamra haragszom. Egy idióta vagyok.

 - Nem, ez nem igaz. Aranyos vagy- rám mosolygott, én meg tócsává változtam.

 - Az utat figyeld! – jegyeztem meg. A mosolya ragadósnak bizonyult.

 - Igaz. Bár sokkal szívesebben néznélek téged.

Zavaromban felnevettem. Lehet, hogy komolyan gondolta, de nem vagyok valami jó a bókok fogadásában. Az eddigi legszebb dicséretem az volt, amikor Castiel azt ecsetelte, hogy vajon mit akarhat egy ilyen izé (mármint Nath) egy ilyen gyönyörű lánytól (mármint én). Jó, ez tényleg elég durva volt. Ha nem olyan kontextusban lett volna…

 - Megérkeztünk – jelentette ki Dylan. Még jó, mert én ugyan észre nem vettem volna.

Először nem fogtam fel, hogy mire is várunk, de kb. fél perc múlva kapcsoltam – Bejössz?

 - Hát, ha szeretnéd…

Jellemző! Jóformán gondolatátvitellel kényszerít, hogy kérdezzem meg, aztán meg úgy tesz, mintha mindegy lenne. Mikor már az ajtóban álltunk, belekotortam a táskámba.

 - Francba! – beletúrtam a hajamba – nincs nálam a kulcsom.

Dylan körbenézett, majd egy résnyire nyitott ablakra mutatott – Nézd csak! Castiel biztosan nem csukta be rendesen.

 - Akkor most bemászunk?

 - Van jobb ötleted?

 - Nincs – felvigyorogtam rá, majd odaugrottam a rögtönzött bejárathoz. Elég magasan van, ez mégsem lesz olyan egyszerű. Most itt fogom égetni magam az antipókember-mozdulataimmal… Dylan erőlködés nélkül feltolta az ablakot, majd megragadta a derekam és felemelt. Erős és meleg keze van. Beleborzongtam az érintésébe, de nem akartam, hogy elengedjen. Viszont elég hülyén nézett volna ki, ha letanyázok a karjaiban, így beugortam a lakásba, majd félreálltam, hogy ő is bejöhessen. Elmosolyodtam. Mondhatnám, hogy Csillám-Edwardot megszégyenítő ügyességgel vetette át magát az akadályon, deee…. nem fogok hazudni. Bénázott. Ne értsetek félre, nem akarom cikizni. Az én kétballábammal meg se szólalhatok. Csak olyan… aranyos volt. Meg egy kicsit emberibbé tette az, hogy nem teljesen tökéletes. Persze nem ajánlottam fel a segítségemet. Nem sokat tudok a pasikról, de azt igen, hogy „a férfiak egója csak annyira törékeny, mint egy nő szíve” (Lana Del Rey), tehát a segítség elfogadása szóba sem jöhet.

Felbaktattunk a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Castielen és apán kívül még nem járt itt fiú. Lehuppantunk az ágyra és lehalkítottam a telómat (biztos, ami biztos).

 - Szép szoba.

 - Köszi.

Szeretem a szobám, bár semmi különleges nincs benne. Az ajtóval szembeni bal oldali sarokban van a franciaágyam (ha már egyszer Párizs) mellette pedig az íróasztal, felette az ablakkal. Éjjeliszekrényem nincs, telefontartónak tökéletes az utóbbi bútor is. Az íróasztal melletti falat szekrénysor takarja, ott van az LCD TV-m is. Azzal szemközt pedig csak a fürdőszobaajtó, egy hatalmas tükör és egy beépített könyvespolc van. A bejárati ajtón kívül valójában csak egy polc terpeszkedik a kedvenc falamon – igen, nekem olyanom is van. Ezen kívül az összes halványszürke, itt viszont tapéta van. Egy ködös, sűrű fenyőerdőt ábrázol, egyenesen odavagyok érte. Imádom az erdőket, még nem említettem? Ja, majd’ elfelejtettem! Az ágyam fölé, a plafonra fluoreszkáló festékkel csillagképeket festettünk, hogy „akkor is nézhessem az éjszakai eget, ha anya nincs otthon, hogy együtt kémleljük”. Ugyanez megtalálható Castiel szobájában, annyi különbséggel, hogy az enyém tartalmaz egy hullócsillagot is. Azért kértem, hogy mindig kívánhassak, ha meglátom.  Most nosztalgikus érzésem támadt. El is mosolyodtam, aztán ráébredtem, hogy Dylan még mindig mellettem ül.

 - Kérsz valamit? Inni, vagy enni…?

 - Nem, köszi. Letölthetnénk a cuccokat a következő órára.

 - Persze, használd nyugodtan a laptopom, én addig hozok magamnak inni – átnyújtottam a csodamasinát, ezzel rábízva gyakorlatilag a teljes magánéletem. Nem hinném, hogy bele nézne bármibe is.

Lekocogtam a lépcsőn és befordultam a konyhába. Megragadtam a gesztenyés ásványvizemet, de mielőtt önthettem volna, inkább úgy döntöttem, hogy két pohár kíséretében felviszem. Castiel kocsija éppen akkor gördült be a garázsba, szóval sietősre vettem a formát. Felfutottam és bezártam az ajtókat. Mint már mondtam: biztosra megyek.

 - Miért zártad be? – Dylan a félig felhúzott szemöldökével piszkosul emlékeztetett Lysanderre. Istenem, de hiányzik!

 - Castiel hazaért. Nem akarom, hogy bejöjjön és cikizni kezdjen – jó, azért azzal mégsem rukkolhattam elő, hogy „nem akarom, hogy megzavarjanak”, mert azzal halálra rémíteném.

Egy sima okéval lezártuk a dolgot, odatelepedtem mellé, hogy megkukkantsam, mit is szerzeményezett nekem. Tényleg nem sok minden, csak öt oldal, s abból ha két és fél olyan, amit eddig nem tudtam.  Valamit elkezdett magyarázni, de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy most milyen közel van, és hogy milyen gyorsan ver a szívem. Illata csiklandozta az orrom. Most el kezdhetnék olyanokat beszélni, hogy „erdő, tenger és frissen mosott ruha üdítő keveréke” (minden valamire való romantikus könyvben ilyenek vannak), de az nem én lennék. Éppen csak egy leheletnyi Lamborghini Prestigio parfümöt fújt magára (ne nézz így, még kiesnek a szemeid! Már az összes fiú unokatesóm kapott tőlem ilyet karácsonyra, ismerem az illatát – és szeretem is), ezzel még a jó ízlés határain belül maradt.  Utálom, amikor egy pasi magára locsol egy egész butélia illatszert, aztán azt hiszi, hogy szexy, pedig csak simán visszataszító. És mivel tudom, hogy kíváncsiak vagytok a ruhájára, lerántom a leplet a nagy titokról! Nehezemre esik levenni a szemeimet a fehér pólójáról, amin még így is átütnek az izmai. Hát igen, nem olyan vézna, mint egyesek… Ha már egyesekről van szó… Eltévedt a garázsból kifelé jövet, vagy mi? Mindegy, nem igazán tud érdekelni, hogy mi van vele. Most durcizok. A magyarázatból elkaptam valami olyat, hogy „…oké?” Szerintem ez jelenti a végszót, szóval lelkesen helyeseltem és lassan lecsuktam a MacBookomat. A teória szerdánként lesz, négytől és megegyeztünk, hogy pénteken ugyanakkor pedig gyakorlunk. Miközben öntöttem magunknak a kedvenc itókámból, úgy döntöttem, hogy mára elegem lett a csendből. Zenét kapcsoltam (egészen pontosan: Crown The Empire: Maniacal Me – hallgassátok meg, imádom), legalább lehetséges, hogy találunk egy közös témát.

 - Ismered ezt a bandát?

 - Nem, nem igazán. Nem hallgatom ezeket az új zenéket. Maradok a régi jó slágereknél.

 - Szóval Nirvana, ACDC, Metallica…?

Elmosolyodott – Többek között.

Görcsösen próbáltam társalogni vele, bár elég nehéz, ha a beszélgetőpartneremből harapófogóval kell kihúzni minden egyes szavat – Mi a kedvenc számod?

 - Nem is tudom… sok kedvencem van.

Egek, ez az ember kikészít! – Jó, akkor elmondom az én kedvenceimet! Például erre most nagyon rákattantam – mutattam a hangfalak felé – valamint a Crown The Empire-nek majdnem minden száma kedvencnek számít. De ha a klasszikus rockzenék közül választanék, akkor… (na most felsoroltam egy csomó számot, amire gondolom senki sem kíváncsi)

 - Ezeket én is imádom, bár a Black Sabbath nem ismerős.

 - Nem? Na várj! - leállítottam a lejátszót és előkaptam a mobilom. Gyorsan megtaláltam a lejátszási listában. Először az Iron Man-t kapcsoltam be, mert azt jobban szeretem. Aztán jött a Paranoid is. Kíváncsian vártam a reakciót, de az csak nem jött…

 - Figyelj, szuper volt a…… az együtt töltött délután, de nekem most mennem kéne.

 - Ja, oké- kinyitottam az ajtót - Akkor… kitalálsz, ugye?

 - Persze… Hát akkor… szia! Legkésőbb szerdán találkozunk!

 - Aha, szia!

Ezzel lelépett, de a lépcsőfordulónál összefutott Castiellel. Semmi jóra nem számítok.  Hogy miért nem kísértem le Dylant? Hihetetlenül egyszerű! Szörnyen lusta vagyok és nem volt kedvem.

Elnyúltam az ágyon és agyamat megtöltötték a Dylan-központú gondolatok. Helyes meg minden, de nekem valahogy fura. Nem hinném, hogy azért ilyen, mert félénk, inkább csak titokzatoskodik itt nekem! Na nem baj, majd megtöröm. Profi vagyok az ilyesmiben, ha Lysanderrel ment, akkor sima ügy lesz.