14. fejezet: Újévi őskáosz

Drága olvasóim, akik még nem adtátok fel a várakozást! (és persze az is, aki először tévedt ide)

Először is hadd mondjam el, hogy tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen sokat késett az új rész. Csak tudjátok, nagyon sűrű volt ez az időszak. Felvidékiek előnyben vannak, mert ők jobban megfogják érteni, amiről mesélni fogok:

Elromlott a számítógépem (ugyan, ne sajnáld, öreg veterán volt, és már annyit táncolt az idegeimen, hogy igazán ideje volt már nyugdíjba vonulnia) és hát, amíg nem szereztünk egy új masinát, addig az írás is szünetelt. Mi ugyebár nem vagyunk milliárdosok, így is csoda, hogy egyáltalán ilyen gyorsan kaptam! Ez az Isteni gondviselés, én mondom nektek! Ookuninushi mindig is szívén viselte a sorsomat... De ne térjünk el a tárgytól! Az új, csudi jó laptopomat éppen a monitor (kilencedikesek tudásszintfelmérése magyar nyelvből, szlovák nyelvből és matematikából - valami olyasmi, mint a felvételi) előtt hoztuk haza, tehát a tanulás mellett nem igazán volt időm leülni és írni. Arról meg már inkább ne is beszéljünk, hogy az öreg gépen már félig kész volt ez a hihetetlenül hosszú "remekmű"... No comment. Monitor után pedig jóformán minden napra adtak valamilyen projectet. Azt hittem, kikészülök! Szeretek rajzolni is meg írni is, a projecteket mégis szívből gyűlölöm. Időigényes, pepecslős munka, amihez nekem nincs idegzetem. Különösen akkor rossz, ha már a negyediket adod le a héten, holott még csak kedd van! (még hogy a második félévben már nem fogja annyira komolyan venni a törit... )

A lényeg az, hogy igyekszem én, de valahogy nem úgy jönnek ki a dolgok, ahogy azt szeretném. Nem feledkezem el a blogról, nagy terveim vannak vele, de nincs időm. Higgyétek el, engem idegesít a legjobban ez a helyzet. Türelem rózsát terem ;)

Sayounara! :* :33 "

U.i.: Megjelent az ún. írói szemszög, ami arra hivatott, hogy egy kicsit összezavarjon és gondolkodásra serkentsen titeket. Kolkolkol. (^J^) 
Ezen kívül nincs illusztráció, ami annak tudható be, hogy majdnem hajnali fél kettő van és már nincs kedvem keresgélni. Gomen! xDD

Jó éjszakát mindenkinek! (/^-^)/ 

LEA

-     Fél órád van. – jelentettem ki az ajtófélfának támaszkodva.

-     Kizárt, hogy addig elkészülök!

Megvontam a vállam – te bajod. Ha már ennyire vedlesz, összeszedhetnéd magad után a bundádat.

-     Ez HAJ!! – Castiel idegesen beletúrt a az imént említett sörényébe majd lassan feltápászkodott a mosdó mellől. Úgy állt előtte, mintha arra várna, hogy elmondja, mit kell ilyenkor csinálnia.

-     Nem hinném, hogy ott kellene keresned a dugulást... Nagyobb eséllyel akadt meg a szőrcsomód valahol a zuhanyzónál...

-     És onnan hogy szedjem ki nagyokos?!

-     Mi vagyok én, vízvezeték- szerelő?

-     Mert én az vagyok, mi?!

-     Ha egy kicsit jobban tanulnál, még lehetne belőled egy jó szakember.

-     Mi lenne, ha befognád már végre?! Olyan fájdalmas lenne...? – olyan erővel lökött félre az ajtóból, hogy majdnem hátraestem. Pff. Felhúzott szemöldökkel figyeltem, ahogy lecsörtetett a lépcsőn. Pár perc múlva visszatért... a klopfolóval. Van egy olyan érzésem, hogy nem főzőcskézni készül vele. Elálltam az útját:

-     Hé, hé, hééé! Mire készülsz azzal?

-     Engedj oda, szétverem!

-     Dehogy engedlek, megőrültél?! – most már én is elvesztettem a hidegvéremet. Kitártam a karjaimat és minden érőmet bevetettem, hogy visszatartsam. Ez kb. annyit ért, mintha egy ásóval álltam volna ki az orosz hadsereg ellen. Utolsó erőmmel lerántottam a földre és üvöltözni kezdtem. Nem igaz, hogy annyi esze sincs, hogy ne tegye tönkre azt is, ami még jó! Egy csomó pénzt kéne fizetni, ha most leamortizálná az egész fürdőszobát. Márpedig az ábrázata alapján ilyesmi gondolatok cikázhattak a fejében... Egy ügyes mozdulattal kikaptam a kezéből a fegyvert, felpattantam, készülve az esetleges támadásra. Castiel meghökkenve ült a padlón. Úgy látszik ez kellett ahhoz, hogy lenyugodjon. – Ezt elkopzom. – jelentettem ki – Most pedig menj, öltözz fel, van összesen... – gyors pillantás a telefonomra – negyed órád. Előre szólok, nem fogok arra várni, hogy belődd a séród!

Ezzel bevágtam magam mögött a szobám ajtaját. Egy kisebb szívrohamot kaptam, amikor megláttam Candyt az ágyamon ülni. Hirtelen egy szót sem tudtam kipréselni magamból, ő viszont teljesen nyugodt volt.

-      Micsoda család... Castiel klopfolóval, te pedig baltával verekedsz... anyudéknak mi a titkos fegyvere?

-      Hé! Az csak egyszeri alkalom volt! És az is csak azért, mert az a kis RohaDake nagyon felhúzta az agyam! Ráadásul, az nem is balta volt, hanem kalapács! Nem mindegy.

-     Ezért kellett őt letámadni kalapáccsal?

-     Az volt kéznél, oké? Amúgy meg már senki nem is emlékszik rá... az a szenzáció is csak pár napig tartott.

-     Mármint... pár HÓNAPIG, ugye? És senki se emlékszik rá?! Ugyan már... a fél suli még most is baltás gyilkosnak hív.

-     De nem is balta........ na jó, mindegy. Hogy hogy itt? Nem úgy volt, hogy nálad talizunk egy negyed óra múlva?

-     Unatkoztam. De úgy tűnik, nálatok zajlik az élet...

-     Na várj. Most kimennél egy percre? Szeretnék felöltözni.....

És ekkor megszólalt a telefonom. Vajon kinek a neve jelent meg a kijelzőn? Még szép, hogy Nathanielé. Felsóhajtottam és kinyomtam. Azt hiszem, a buli ideje alatt jobb lesz, ha kikapcsolom. Hajnali hatkor az ő hívására ébredtem. Ebéd közben fel kellett rohannom a szobámba, mert nem tudhattam, hogy ki hív. Zuhanyozás közben is keresett. Komolyan, egy perc nyugtot sem hagyott!  Az egész még karácsonykor kezdődött. Hát mondhatom, jól elrontotta az estémet. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mit akar, ezért felvettem. Én hülye elképzeltem magamban, hogy majd bocsánatot kér a hülye viselkedéséért és szolgál valami értelmes magyarázatot... de hát, hinni a templomban kell. „Szia Lili, segítened kell!” Ennyi. Mást nem is mondott, azonnal leraktam a telefont. Először is: gyűlölöm, ha így hívnak. Castieltől még valahogy elviselem, de tőle... Másodszor: segítened KELL?! Mivan? Na tudod, mikor fogok én neked segíteni, haver! Annyira bepöccentem, hogy csak a zenehallgatás tudott megnyugtatni.

Fél percig várakozón néztem Candyre, ő pedig olyan volt, mint egy ma született bárányka. – kimennél végre? – kérdeztem.

-    Ja, persze...

Bezártam az ajtókat (persze nem a barátnőm miatt... sokkal jobban tartok Castiel váratlan látogatásától) és előkaptam az előző nap kivasalt ruhámat. Bizony, bizony! Néhanapján még azt is szoktam! Gyorsan felkaptam magamra, majd leengedtem a hajam. Egy visszafogott rúzst kentem a számra (Candy nem engedett abból, hogy „szilveszteri buliba nem mehetsz smink nélkül!”, tehát nem volt választásom. Ez úgyis hamar lekopik...), majd leeresztettem a hajam. Ezzel sem tervezek semmi extrát, nincs már időm kísérletezni. Egy keresztes nyaklánc, egy szegecses karkötő, motorosdzseki és már mehetünk is. Mire leértem, Castiel és Candy már egymást marták a konyhában. Megforgattam a szemem. Ezek ketten soha nem változnak. A cipőmet húztam fel, amikor valaki megszólalt mögöttem:

-     Ugye nem tervezel bakancsot felvenni?

-     Tán bajod van vele, Vörös?

-     Humpf.

Megforgatta kezében a kocsikulcsot és kilibbent az ajtón. Nekem pedig eszembe jutott valami.

-    Candy! Azonnal gyere fel velem!

-     Minek? Mindjárt kezdődik a buli...

-     Meglátod! – elkaptam a karját és beráncigattam a szobámba. – Kapsz egy ajándékot. Castieltől.

Előkaptam a Candynek szánt felsőt és a kezébe nyomtam.

-     Mi az Isten? Mi ez? Fuuuj! – röhögött.

-     Nekem is van. És Cayriennek is félre van téve egy.

-     Ebben fogunk menőzni.

-     Abban bízz!

Castiel már idegesen dobolt kint a kocsiban. Jajj, be ne szarjon, hogy kell rám várnia öt percet...! Lehuppantam az anyósülésre, Candy hátra. Gyorsan bepattintottam a rádióba az animés CD-t. Castiel azonnal felhördült. Már nyúlt is, hogy kikapcsolja a masinát, de én rácsaptam a kezére. Nem fogom hagyni, hogy nyerjen. Soha nem hagynám.

ÍRÓI SZEMSZÖG

A fiú már egy ideje feszülten figyeli az ajtót. Merre lehetnek? – kérdezi magától gondolatban. Idegesen az órájára pillant, majd meghallja a nyílászáró halk roppanását. Azonnal felkapja a tekintetét. Ők azok. Nagyot nyel, amint meglátja a lányt. A ruhája se nem kihívó, se nem túlzottan feltűnő, mégsem tudja levenni róla a szemét. Kétségkívül sokat változott, mióta utoljára látta. Nem úgy néz ki, mintha érdeklődne bármelyik fiú után is. Ez jó. – jegyzi meg gondolatban. Nagyot kortyol az italából, hogy lehűtse magát, viszont ezzel éppen az ellenkező hatást éri el. Felsóhajt és visszafordul az ajtóhoz, de a lánynak már hűlt helye van. Egy kisebb pánikroham suhan át rajta, már éppen indulna a keresésére, amikor...

LEA

Ahogy iszákos barátnőm mellett ültem a bárpultnál, eszembe vágott, miért is nem járok én bulikba. Komolyan, óriási ez a terem, de már most alig férünk el, az emberek meg úgy csődülnek be, mint a hangyák a bolyba eső előtt. Ez a zenének nem éppen nevezhető mosógép remix pedig olyan hangos, hogy beszakad a dobhártyám! Grimaszolva megdörzsöltem a homlokomat – mintha ennek bármi hatása lenne fejfájás ellen – miközben Candy már a harmadik, koktélnak nevezett cukros löttyöt rendelte. Komolyan, ő superman. Képes villámgyorsan inni miközben folyamatosan mesél. Ez kicsit gonoszul hangzott... pedig szeretem hallgatni a történeteit. Csak most nem vagyok olyan hangulatban.

- Minden oké? – szólalt meg mellettem hirtelen a pultos srác. Helyesnek helyes, de... nem is tudom.

- Persze, minden oké. Vagyis... egy kicsit fáj a fejem.

- Igen, tény, hogy elég hangos a zene. – erre elvigyorodtam. Nem fogom újra kifejteni a véleményemet erről a „zenéről”, tudjátok ti, hogy mire gondolok – HÉ, TONY! VEDD LEJJEBB A HANGERŐT! – üvöltött a srác. Tony viszont nem hallotta, ezért elém rakott egy pohár vizet, majd egy gyors bocsi után odament intézkedni.

Biztos, hogy nem fog haragudni a szervező? Elvégre jóval halkabbra vették a zenét. A vizemet kortyolgatva körülnéztem. Nem tudom, kié ez a hely, de elég pénzesnek látszik a berendezés alapján. Meg gondolom népszerű is, ha ennyien hajlandóak voltak kifizetni a 10€-s belépőt. A helyiség gyakorlatilag két részre volt osztva: táncparkett és ülőhelyek. A térválasztó két gyönyörűen kifaragott oszlop volt. Az egyiken egy lány, a másikon egy fiú volt. Közhely. Viszont minél tovább néztem őket, annál több érdekességet vettem észre rajtuk.

Nagy nehezen elvettem a tekintetem a szoborpárról. Jobbra volt egy lépcső, amire vörös szőnyeget terítettek – újabb közhely – viszont a kapaszkodó egy óriáskígyó volt. Még soha nem láttam ilyet azelőtt. Nem az a klasszikus... jaj, hogy magyarázzam... Nem egy egyenes rúd fut végig a lépcső mellett, hanem egy nagy hullám. Érdekes ember lehet, aki berendezte.

- Jól néz ki, mi? – szólalt meg mögöttem a pultos srác – ez (mármint a faragott bárpult) a tesóm ötlete volt, de a többi az enyém. Sokat kínlódtunk vele. El sem tudod képzelni, mennyire nehezen tudtuk berakni azokat az oszlopokat – nevetett fel – mi, hülyék, UTÓLAG akartuk bepasszírozni. Még falat is kellett bontani... –  vigyorogva megrázta a fejét, miközben a pultra támaszkodott. Most olyan hülyének érzem magam... Tudnom kellett volna, hogy ez az ő bulija. De honnan tudhattam volna? Mondjuk az is meglehet, hogy... – Bocsi, nem akartalak untatni.

- Jaj, dehogy! Nem arról van szó... csak elgondolkoztam. Ez a hely... a tiéd?

- Félig. Nem tudtad? – nézett rám féloldalas vigyorral.

- Hát... nem. – mosolyogtam kínosan. Nem is tudom miért érzem magam ettől ennyire kellemetlenül. Ekkor eszméltem rá, hogy Candynek hűlt helye van. Körbenéztem, de sehol nem volt. – Nem tudod, hová ment a barátnőm? Tudod, levendula színű haj...

- Nem... segítsek keresni?

- Nem kell, köszi. Csak nem nyelte el a föld...

Elköszöntem és belevetettem magam a tömegbe. Se Candy, se Cayrien, se Lys. Mindenki eltűnt? Még Piroska nagy fejét se látom sehol... Ahogy próbáltam előre furakodni, többször is éreztem, hogy valami megérinti a fenekemet. Eleinte nem foglalkoztam vele, ha ettől jobban érzi magát, akkor hajrá, most nincs időm a hülyeségeire. De a százhuszonharmadik alkalomnál már nagyon elegem volt belőle. Hátrafordultam azzal a szándékkal, hogy beverem a képét annak a szemétnek, de valaki már megelőzött.

- Nem megmondtam, hogy ne érj a húgomhoz? – sziszegte Castiel a halálra rémült srác fülébe.

- Nem láttad a többieket, Cas? – kérdeztem.

- Milyen többieket? – nézett rám, miközben még mindig erősen tartotta azt a szerencsétlent.

- Tudod... Candy, Cayrien, Lys...

- Lysandert már próbáltam hívni, de nem vette fel. A többi meg nem izgat.

- Kösz, ez nagy segítség volt... – mormoltam, majd hátat fordítottam. Nem létezik, hogy így eltűntek! Hisz megbeszéltük... És hogy Candy csak úgy, egy szó nélkül lelép... ez nem vall rá. Rossz előérzetem van. Megálltam és körülnéztem. Sehol semmi ismerős. Kezdtem pánikolni. Főleg Candyért aggódtam. Már annyi koktélt benyomott, hogy szerintem fel sem fogta volna, ha valaki felrángatja egy emeleti szobába. Lysanderrel simán megeshetett, hogy elfelejtette vaaagy eltévedt út közben. Cayrien... hát... gőzöm nincs, de gondolom, tud vigyázni magára. Azért felcsörgetem... Amint kiléptem az ajtón, megcsapott a hideg szél. Összehúztam magamon a dzsekimet és előkaptam a mobilomat. Ehh... három nem fogadott hívás Nathanieltől. Egész eddig eszembe se jutott az az idióta. Nem is emlékszem, hogy mikor lett ennyire kitartó. Nagy bajban lehet, ha hajlandó erre. De ha így van, akkor én mi az istenben tudnék neki segíteni? Kezd rajtam úrrá lenni a kíváncsiság, de nem érdekel! Addig, amíg nem esedezik a bocsánatomért, nekünk nincs miről beszélgetnünk. De koncentráljunk a fontos dolgokra. Felcsörgettem Cayrient. Kiderült, hogy a nővére (akinek ide kéne fuvaroznia) még mindig a fürdőszobában van, és nem tudja eldönteni, mit vegyen fel. Egyébként ők négyen vannak testvérek: a nővérén kívül van még egy bátyja és egy húga. Na, lényeg a lényeg: majd jön, és ha itt lesz, majd hív. Legalább már csak két embert kell keresnem. Eszembe jutott, hogy mi van, ha Candynek elege lett a buliból és ki jött levegőzni? Bementem a házzal szemben lévő parkba, ami egyébként rohadt ijesztő így éjszaka... Síri csend volt, csak a lépteim alatt ropogó havat lehetett hallani. Nyugi, Lea, nem kell félni. Nincs semmi a sötétben, és senki nem les rád a bokorból... Elkezdtem Candy nevét mondogatni, de nem jött válasz. Ennél a pontnál éreztem úgy, hogy „na most lenne ideje fénysebességgel visszafutni a buliba és elbújni Castiel háta mögé”. Megfordultam, és kis híján szívrohamot kaptam, amint megláttam, hogy ott áll valaki közvetlenül előttem! Akkorát sikítottam, hogy szerintem a világ másik végén is hallani lehetett.

- Nyugi, csak én vagyok. – mondta egy ismerős hang, de hirtelen nem tudtam kihez társítani. közelebb lépett, az utca fényei éppen megvilágították az arcát.

- Dylan! Mit keresel te itt? Halálra akarsz rémiszteni?

- Nem ez volt a szándékom... Láttam, hogy kifelé igyekszel, ezért utánad jöttem. Titkos vágyad találkozni Pedomacival, vagy mi?

- Humpf... Ha tudni akarod, a barátnőmet keresem. Nem láttad?

- Melyik barátnőd?

- Candy...

- Jaa, az a pink hajú? – pink... jó, legyen.

- Igen, ő lesz az. Láttad?

- Ott ül. – mutatott előre. Hátrafordultam, és tényleg ott volt. Valószínűleg nem hallott engem, mert zenét hallgatott. Nagy kő esett le a szívemről. Már éppen oda akartam volna menni hozzá, amikor  Dylan elkapta a vállam – Várj! Beszélhetnénk?

- Most is azt csináljuk...

Sóhajtott. – Egy ideig távol leszek. Nem tudom pontosan, meddig, de egy jó darabig, az biztos. Talán nem is fogunk többet találkozni, szóval... szia. Örülök, hogy megismerhettelek. – megölelt, majd elment. Meg sem várta, hogy esetleg akarok-e mondani valamit. Mondtam egy halt sziát, majd Candy felé fordultam.

Egy fából készült „lovaskocsi féleségen” ült. Valamiféle játszótéri játék lehet. Előtte van két fa ló, mintha azok húznák. Mellette libikókák vannak (két bikás és két csibés – az utóbbi kisebb és szinte mindegyik csonka már) és nem messze egy domb, amin egy kereszt áll. Biztosan azért, mert a háttérben van egy templom. Nem igazán lehet kivenni a fáktól, meg eleve sötét is van. A kereszt másik oldalán két hinta áll. Mindkettőn van két sima és egy páros hinta. De térjünk vissza Candyhez.

- Hát te? Hogy-hogy kijöttél? És miért nem szóltál? Megijesztettél...

Leültem a jobb oldali ló farkára (nem félreérteni!) és felraktam a lábam a szekérre. Így szembe kerültem Candyvel. Ő kihúzta az egyik fülhallgatóját és unottan nézett rám.

- Én szóltam, csak nem voltál elérhető, aztán ott hagytalak.

- Kösz... na mindegy. Cayrien még otthon van a tollászkodó nővérével, Lys meg... a jó isten tudja. Máshogy képzeltem el ezt az estét...

- Ja. Kérsz? – előhúzott a háta mögül egy üveg piát (sötétben nehéz beazonosítani) és meglóbálta előttem.

- Miért is ne? – elvettem és megnéztem a feliratot. Jack Daniel’s. Jóféle. – ezt egyedül ittad meg? – szemet szúrt, hogy az ominózus üveg már félig sincs.

- Dehogy... Már csak ennyi volt benne, amikor elhoztam. – elhúzta a száját, majd felnézett a holdra. Valóban szépen látszik ma éjjel. – Hé... nézd, ma olyan sárgás, nem?

- Van benne valami... – felkészítettem magam és ittam egy kortyot a piából. Bűn rossz, de ki nem köptem. Grimaszolva lenyeltem, majd visszaadtam azt a pokoli izét Candy-nek. Kinek a pap, kinek a papné. Én nem szeretem az alkoholt. Mindenesetre, legalább megkóstoltam. – Nem játszunk szerepjátékot? – csattantam fel. – Kicsi korunkban mindig azt csináltuk! Már hiányzik...

- Mi van, máris a fejedbe szállt?

- Ne máááár, gyere! – Elkaptam a karját és a hintákhoz húztam. Leültem a bal oldaliba, ő pedig a másikba. A középső, páros hintára leraktam a telefonomat és kapcsoltam be zenét. – A sztori a következő: én vagyok Kirihito testvére, te pedig a legjobb barátnőm. Hegymászók vagyunk, hármasban indulunk fel a Kurama-hegyre, mert azt hallottuk, hogy az különleges.

- És ki lesz Kirihito?

- Ha?

- Ki lesz Kirihito? Csak ketten vagyunk.

- Ja, ő csak képzeletben lesz velünk. Mégis ki lenne elég jó, hogy eljátssza őt? – mondtam, miközben egyre magasabbra hajtottam magam. – Szóval, hol is tartottam? Ja, igen. Mi lesz a neved?

- Pff... fogalmam sincs. Aoi?

- Jó, akkor én meg leszeeeek... Sakura.

- Sakura? Nem igen tetszik az a név.

- Miért, pedig szerintem jó. Szeretem a cseresznyefákat. Na mindegy... Aoi, hol van Kirihito?

- Nem tudom.

- Meg kéne keresni, nem? Ja, amúgy Dylan elutazik.

- Hova?

- Gőzöm sincs. Szóhoz se hagyott jutni. Csak annyit mondott, hogy talán nem is látom többet. – vállat vontam és megállítottam a hintát. – Keressük meg Kirihitót!

- Várj, meggondoltam magam! Mégse az legyen a nevem! Hikari!

Kezembe vettem a telefonom, felálltam és elkezdtem hintáztatni a páros hintán ülő senkit (tök logikus, nem?) – Jó, akkor most megvolt a keresés. – jelentettem ki egy idő után. (hisz ez is tök logikus fordulat volt...)

- Ja, igen... végül is, itt vagyunk a templomnál... miért ne lehetne keresztelő?

- Keresztelő?! Én keresést mondtam! – mindketten hisztérikus röhögésben törtünk ki. – Oké, oké... Kirihito... úr isten, jól vagy?! – futottam a földön fekvő semmihez. – Nem lélegzik. Mit csináljunk?!

- Szerezzünk segítséget.

- Igazad van! Gyere! – mentünk egy kört, megállapítottuk, hogy nincs itt senki és visszamentünk. – Hol van Kirihito?

- Megettem.

- Megetted? Komolyan?! De most tényleg... az előbb még itt volt! Elrabolták? Vagy mi?

- Biztos megszállta Akura-ou, és elment.

- Fenébe! Pedig még szerelmet akartam neki vallani, mielőtt elmegy!

- Nem hogy a tesód?

- Kit érdekel? Azt az istenverte Kurant érdekelte, hogy Yuuki a húga?

- Jól van, Sakura-ou, menjünk haza.

- Sakura-ou? – erre mindketten nevetni kezdtünk. – Ezt a nevet használni fogom! – még mindketten nevettünk, amikor megcsörrent a telefonom. – Hé, ez Cayrien! Ezek szerint megjöttek! – gyorsan felkaptam. – Halló? Szia, itt vagyunk... Gyere ide a parkba, itt vagyunk kint. Kint? De hisz olyan hideg van! Ne már, gyere, tök jól elleszünk! Oké, oké...

Visszavonultunk a szekérhez és elfoglaltuk a régi helyünket. Integettünk Cayriennek, aki nagy nehezen kiszúrt minket, majd beült Candy-hez a szekérbe. Még mindig nem volt kibékülve az idővel, ezért ő is kapott egy korty whiskeyt.

- Hé, csajok, nevezzük el a lovakat! – álltam elő egy újabb szuper-szónikus ötlettel – Amin ülök, legyen mondjuk Tomoe a másik meg Akura-ou.

- Akkor ha most jól értem, te most Tomoe farkán ülsz... – jegyezte meg Candy. Elkezdtünk röhögni, majd ketten, egyesített erőkkel támadtak a perverz megjegyzéseikkel. De én nem hagytam magam, azért sem ültem máshova.

- Olyan jó ez a japán akcentus... – Candy elkezdett összehordani mindenféle hülyeségeket, és a fura kiejtésére ráfogta, hogy az japán akcentus. Cayrien is csatlakozott, és nagyon jól elszórakoztak maguknak. Közben újra feltámadt a szél, én pedig azon kezdtem el gondolkodni, hogy ki is volt a szélisten. Nem jutottam magammal egyről a kettőre, ezért arra a döntésre jutottam, hogy megkérdezem az expertet, aki még mindig a japán akcentusával szórakozott.

- Candy, ki is volt a szélisten a KH-ban?

- Á sárki csillág... – kezdte „akcentussal” – Várj... mit is kérdeztél?

- Hogy ki volt a szélisten a KH-ban.

Mindhárman nevetni kezdtünk. Ki a szélisten? Á sárki csillág... – Amúgy az Otohiko volt, nem? – mondta Cayrien.

- De, igen, ő lesz az! – erősítette meg Candy.

- Beszélgessünk már vele! Hé, Otohiko, hogy vagy? – kezdtem én. – Erősebben fújt! Ez biztos jót jelent!

- Vagy csak azt, hogy ideges, mert felébresztetted. – szólt Candy, majd újra röhögni kezdtünk. – Ha erősebben kezd fújni, akkor az azt jelenti, hogy „igen”, ha nem fúj, akkor „nem”. Otohiko, buzi vagy? *szél* (lö: nagy röhögés.)

- Szerelmes vagy Ookuninushiba? *szél* Ookuninushi ott van most veled? *szél* Akkor hagyd, hogy most ő válaszoljon! Ookuninushi, eljössz velem randizni? *szélcsend* Nemár, Otohiko, engedd őt szóhoz jutni, ne legyél féltékeny! Ha jó leszel, neked is szervezek egy randit vele!

- És velem eljönnél, Ookuninushi? *szél* (lö: Candy és Cayrien röhögnek a kikosarazásomon – igaz barátnők – míg én duzzogok)

- Ne legyél ennyire nagyra, ez csak azért van, mert Otohiko téged nem tekint vetélytársnak!

- Hát, ha Ookuninushi buzi, akkor tényleg nem lennék vetélytárs. (lö: újabb kárörvendő röhögés)

Kiöltöttem rájuk a nyelvemet, majd folytattuk a játékot. Jól szórakoztunk, aztán kedvem lett zenét hallgatni. – Otohiko, szereted a zenét? *szél* Akkor ha felhők nem takarják felhők a holdat, akkor Otohikonak tetszik, ellenkező esetben nem tetszik a zene! – beraktam Crown the Empire-től a Menace-t. – Tetszik neki! – kiáltottam fel, amikor megláttam, hogy semmi nem takarja el a holdat. Viszont amint Andy elkezdett énekelni, azonnal sötétebb lett. Átraktam egy másik számra, egészen addig tetszett neki, ameddig Andy rá nem zendített. Pár számmal később megállapítottuk, hogy Otohiko nem szereti Andyt. Elkezdtünk énekelni és Otohikot is buzdítottuk arra, hogy csatlakozzon. Aztán nevettünk, amikor elkezdett erősebben fújni a szél, mert ezt annak tudtuk be, hogy ő is kornyikálni kezdett. Candy folyamatosan azt hajtogatta, hogy „Ezaz, Otohiko, nagyon jó vagy! Csak így tovább!” Cayrien pedig egyre gyakrabban húzta meg azt az üveget. Rövid időn belül még jobb lett a hangulat, és már valójában fogalmunk sem volt arról, hogy min röhögünk ennyire. Aztán már azon röhögtünk, hogy hogyan röhögünk, és azon is röhögtünk, hogy a röhögésünkön röhögünk. Így aztán nem csoda, hogy észre se vettük a közeledő léptek zaját.

- Látom itt aztán jó a buli! – Castiel lefeküdt a mellettem lévő lóra egy üveg valamivel a kezében. Részeg volt. Igyekeztünk őt figyelmen kívül hagyni, de nem sokkal később hangos puffanással a földre zuhant. Elég nehéz volt, hárman alig bírtuk belerakni a szekérbe. Elkoboztuk tőle az üveget és úgy döntöttünk, hogy az nálunk jobb helyen lesz. Én abból is csak egy kis kortyot ittam, az is sok volt, a többit meghagytam a barátnőimnek, akik most Akura-ou hátán lovagoltak. Castiel csendben elnyögdécselt magának, Candy és Cayrien lasszó dobó mozdulatokkal „Gyí pacó”-ztak (Cayrien sikeresen le is ütött) én pedig az épület felé hunyorítottam. Hány óra lehet? Ránéztem a kijelzőre: 11:58. WHAAAAT???

- Srácok! Két perc és éjfél! Befelé, ha nem akarunk lemaradni a visszaszámlálásról meg a pezsgőről!

- Igaz! – értett egyet mindenki, kivéve Castielt. Mennyit ivott ez?

- Hé, Piroska! Itt a csúnya, gonosz farkas beszél! Megeszlek, ha nem pattansz fel! Hallod?! – megböködtem, de csak egy morgás volt a válasza. – Csajok, én nem hagyom őt itt kint egyedül. Részeg és nagyon hideg van. Meg fog fagyni! Gyertek, vigyük, be!

- Nincs az az isten! Lea, a bátyád dög nehéz! – nyafogott Cayrien. Candyre pillantottam.

- Rám ne nézz! Egyetértek Cayriennel!

- De nagy az egyetértés köztetek ma este! – csattantam fel, majd próbáltam egyedül felállítani azt a szerencsétlent. Majd megszakadtam, de sikerült esés nélkül kiszedni abból a szekérből. Nekitámasztottam Tomoénak, amíg kifújtam magam, majd újult erővel kezdtem cincálni magam után. A többiek már leléptek. Cöhh... vissza se fogok érni...! Ez így nem ér! Elkezdtem szitkozódni és kínlódni Castiellel a hátamon (nem, nem úgy vittem mint Shrek Fionát... mi vagyok én, terminátor? Csak simán a hátamnak döntöttem és úgy próbáltam megtenni vele a távot). Majd egyszer csak eltűnt a súly, ami a vállaimat nyomta. Oldalra néztem, és megláttam Lysandert.

- Lys! – a nyakába ugrottam volna, de azt hiszem, Castiel éppen elég neki most. – Már azt hittem, el se jössz! Olyan régen láttalak!

- Egy kicsit eltévedtem út közben... – nevetett fel kínosan. – majd még beszélgetünk, de most menj, ha nem akarod lekésni a nagy visszaszámlálást! Én majd elintézem Castielt.

- Köszönöm, Lys! – ezzel már rohantam is az épület felé olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam. Még éppen elértem a visszaszámlálás kezdetét. Nagyon kifulladtam, úgy lihegtem, mintha a maratonról jöttem volna. Most, hogy meleg helyen vagyok, észre vettem, hogy mennyire hideg volt kint. A kezeim teljesen és a lábam teljesen szétfagytak, és most nagyon fájnak, mert újra megindult a vérkeringés. Együtt érzek a fagyási sérültekkel... Nekik ezerszer rosszabb lehet.

- Hát itt vagy! Már kezdtem aggódni! – kapta el a vállam a csapos srác, akié a hely. Még mindig fura... – Futottál?

- Minden oké. Csak siettem, nehogy lekéssem a visszaszámlálást.

- Öcsém, de hideg a kezed! – elkezdte melegíteni az említett testrészt, közben pedig hangosan kimondták a 10-es számot. Erről két dolog is eszembe jutott: „Ten, are you ready? Nine, are you ready? Eight, are you ready? Seven, six, five...” (Uta no Prince-Sama: Maji Love 1000% ending) és „It’s the final countdown! Türürürüüü, türürüttüttüüü...” (Europe: Final Countdown). 5-től már mi is együtt ordítottuk a számokat a tömeggel, míg nem elértünk a 0-ig. BÚÉK!!! Üvöltötte mindenki. Az emberek egymást ölelték, a párok csókolóztak, a mellettem álló srác átkarolta a vállamat, erősen megölelt, majd elengedett. Boldog új évet! Mosolygott rám, majd eltűnt a tömegben. Fenébe! Már megint nem tudtam megkérdezni a nevét! Végül Lys is beesett Castiellel. Egy kicsit bűnösnek éreztem magam, amiért magára hagytam azzal a részeg disznóval. Lys gyorsan lefektette a kanapéra, majd leült mellé. Nagyon kipurcant. Nem is csodálom... De most komolyan, mi olyan nehéz rajta?! Csont és bőr! Kinéz max. 50 kilónak, de ez volt már 150 is! Lehuppantam Lys mellé (Castiel feljajdult, amikor ráültem a lábára...) készen egy jó beszélgetésre. Csak az a baj, hogy a saját gondolataimat alig hallom, akkora ricsaj van!

- BÚÉK! – jelent meg Candy és Cayrien két (!) üveg pezsgővel és négy pohárral. – milyen jó, hogy az idióta bátyád kiütötte magát, így legalább nem kell még egy poharat hozni Lys-nek! Isten hozott itthon! – próbálta Candy túlkiabálni a tömeget. Megölelte Lysandert, majd leült Castiel hasára. Szegénykém tiltakozott, de Candy egy nyelvöltéssel lezárta a témát. Cayrien leült Lys másik oldalára, a kanapé karfájára. Azok ketten elkezdtek ismerkedni (ember azt hinné, hogy legalább egy pár szót tud majd váltani egy rég nem látott barátjával...), én meg egyre kellemetlenül éreztem magam. Candy sorra öntögette magának a pezsgőt, én pedig felálltam azzal a szándékkal, hogy megkeresem a pultos srácot és megkérdezem a nevét. Elindultam a tömegben, erre valami hihetetlenül idegesítő sipítozás megütötte a fülemet. Ki engedte be ide Amber-t?! A pultnál áldigált és éppen azt az embert szadizta, akit én kerestem.

- Mégis kinek képzeled magad?! Most nézd, mit csináltál a ruhámmal! Egy fityinget nem fogsz kapni ezért az estéért, barátocskám, mert nagyon jóban vagyok Yann-nel, és egy szavamba kerül, hogy azonnal elküldjön a francba!!

- Elnézést kisasszony, megtérítem a kárt. – „esedezett” Yann (mint azt megtudtuk). Láthatóan jól szórakozott.

- Tudod te, hogy mennyibe került ez a ruha?! Egész életedben dolgoznod kéne, és még akkor sem tudnál összeszedni annyi pénzt, amennyit én kipengettem érte!

- Khm, khm. El az útból, hercegnő, én is szeretnék beszélgetni a tulajjal.

- Hogy került ide ez a trampli? Azt hittem, ez egy nívós buli! Erre kiderül, hogy még kukatúrókat is beengednek...! Egyáltalán hogy mersz hozzám szólni, te kis liba?!

- Azt csinálok, amit csak akarok, akkor, amikor csak akarom. Ne rontsd itt a levegőt. – vigyorogtam rá. Túl vicces volt az egész szitu ahhoz, hogy simán fel tudjam venni a poker face-emet.

- Beszélek Yannel és úgy kidob innen, hogy a lábad sem éri a földet! Aztán majd meglátjuk, hogy azt tehetsz-e, amit csak akarsz! – óbégatott dühtől vöröslő arccal. Roppant üdítő a látvány, már-már kezdem azt hinni, hogy megérte eljönnöm!

- Valóban kidobnál? – néztem Yannre fülig érő szájjal.

- Dehogy... akkor már inkább ezt a kis szőkét. – nevetett. – Kíváncsi vagyok, mikor esik le neki... – súgta halkan és kuncogni kezdtünk.

- Hehh, látod, ez való a hozzád hasonló parasztoknak! A proli nép! – nevetett Amberke.

- Ezek szerint már túl vagy Castielen?

- Castiel más. Meg amúgy is, léteznek tündérmesék. Egy előkelő lány még mindig hozzá mehet egy egyszerű fiúcskához.

- Mint a Shrekben?

- Valahogy úgy.

- Ha Castiel vastagabb lenne, még hasonlítanátok is a főszereplőkre! Bár igaz, Fiona elviselhető...

- Mit mondtál??! – pattant fel a kis vipera. Mintha ezzel megijesztene.

- Na jó, most már elég lesz a cirkuszból. Megkérlek, hogy távozz. – kapta el a karját Yann, aki mind ezidáig csendben figyelte a történéseket.

- Ne érj hozzám! Ki engedte meg, hogy így szólj hozzám? Ki vagy te, hogy megengedhess magadnak ilyen hangnemet?

- És te ki vagy, hogy így mersz beszélni? Legközelebb nem fogom beengedni a hozzád hasonlókat, annyi szent! Tűnés! – itt már ő is elvesztette a hidegvérét. Ennek ellenére azért elém csúsztatott egy pohár narancslevet.

- Majd meglátod, mit kapsz ezért Yanntől!

- Én vagyok Yann, te szerencsétlen! Ne hivatkozz valakire, akiről még csak azt sem tudod, hogy kicsoda!

Amber arca hirtelen még vörösebb lett. Már teljesen olyan volt, mint Castiel hajszíne.

- Hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát... – motyogtam, miközben az italomat szürcsöltem.

- Mit mondtál? – nézett rám Amber gyilkos tekintettel. – Minek neveztél?!

- Jaj, ne tegyünk már úgy, mintha te lennél a megtestesült Szűz Mária! Mind tudjuk, hogy egy mocskos, manipulatív, hazug liba vagy!

- Te kis....! Majd meglátod, mit kapsz te tőlem! – fortyogott.

- Amber, hagyd őt... nem éri meg. Elhoztuk a ruhádat. – jelent meg Li és Charlotte, a két pincsikutya. Most kivételesen jókor léptek közbe.

- Igazatok van. Nem fogok lesüllyedni a szintjükre! – gőgösen hátralendítette a haját, megfordult, majd eltipegett a WC felé. A csapossal egymásra néztünk, de nem tudtuk, hogy most sírjunk vagy nevessünk. Én inkább a nevetést választottam. Yann megrázta a fejét és somolygott az orra alatt.

- Honnan ismeritek egymást? – kérdezte hirtelen.

- Suliból. Az egyik osztálytársam húga. Egy kicsit sajnálom a srácot, de megérdemli. Isten nem bottal büntet... – megittam az utolsó kortyot az itókámból.

- És szerelmes Castielbe?

- Ja. Tök vicces, hogy hogyan kajtat utána... bár nem tudom, mit lát benne. Eleve, mit lát benne a fél suli?!

- Ezek szerint te nem a rajongótáborát népesíted...

- Hát nem! – nevettem fel. – Ő a bátyám.

- Ne már! Te vagy a híres Lili? Nem gondoltam volna...

- „Híres Lili”? Gondolom Castieltől hallottál rólam... A valódi nevem Lea, de Castiel mindig Lilinek hív. Szeretném én tudni, hogy miket mondott...?

- Semmi durvát, ne aggódj. Amúgy is, a felét sem hittem el annak, amit mondott. Miért szerelnél fel a szobájába kamerákat?

Hirtelen elkezdtem köhögni. Ez váratlanul ért. Hagyjam meg boldog tudatlanságban, vagy tartsak mesedélutánt? Végül is, van idő... – Valójában... az igaz. De esküszöm, nem vagyok perverz! Na jó, egy kicsit, de a bátyám speciel éppen nem érdekel! Csak meg akartam szívatni és látni is akartam a reakcióját. Csak azzal nem számoltam, hogy felhoz valami nőcskét. Halálra rémültem és kutyafuttában próbáltam összeszedni a kamerákat, de egy ott maradt. És nem pont kiszúrta az a csaj?! Ez az én szerencsém... – daráltam le egy szuszra.

- Neee, komolyan? – nevetett Yann. – Keményebb vagy, mint gondoltam! És mi történt utána?

- Hát, a csaj azt hitte, hogy Cas homemade pornót akart a belegyezése nélkül, ezért elviharzott, Cas pedig dühbe gurult. Én meg ott reszkettem a szobám sarkában – kacagtam. – Végül az lett a vége, hogy kiugrottam az emeleti ablakomból, elsétáltam a suliba, ott letanyáztam a pincében, de jött a kis hercegnő bátyja, aki nem akart ott hagyni. Megjegyzem, akkor még normális volt. Hazavitt és végül is ott aludtam náluk. De az igazi bonyodalom csak ez után jött! Elég durván összevesztünk Castiellel. Még soha nem volt ilyenre példa... De nem untatlak a hülye családi sztorijaimmal.

- Ugyan már, nem volt ez unalmas. De hogy Castiel olyan ijesztő lenne, hogy az ablakon keresztül menekülsz előle... valahogy hihetetlen.

- Pedig tud nagyon durva is lenni! Betörte az ajtómat...! Egyébként, honnan ismeritek egymást?

- Huhh, hát, még az egyik haverom mutatott be minket úgy fél éve...

- Lili, hazaviszem Castielt. – jelent meg mögöttem Lysander a semmiből.

- Várj, én is megyek! – pattantam fel, majd Yann felé fordultam. – Sajnálom, de nem tudnék máshogy hazajutni. Mindent köszönök. Szia!

- Szia! Remélem, még lesz alkalmunk találkozni.

- Minden bizonnyal. – összemosolyogtunk, majd Lys után indultam. Candyék már a kocsinál vártak.

- Én még maradok, a tesóm hazavisz. – mondta Cayrien. – Jó volt ez az este, feltétlenül megismételjük!

Mindkettőnket megölelt, majd egy gyors köszönés után visszament az épületbe. Én bevetődtem az első ülésre, ezzel egyedül hagyva Candyt Castiellel a hátsó ülésen. Még jó, hogy Lys tud vezetni.

- Mi lesz Cas kocsijával? – kérdeztem.

- Majd eljövök érte.

És ennyi volt a nagy beszélgetés. Ki voltam dögölve, szóval nem erőltettem. Lys a vezetésre koncentrált, az a kettő meg szinkronban szuszogott. Egy ideig még figyeltem a távolodó fákat, de egyre inkább ragadtak le a szemeim.

MÁSNAP REGGEL:

- Kyaaa! Nee, a térdem!!

Lassan kinyitottam a szemem, és megláttam magam mellett Candyt. Mindketten az ágyamon feküdtünk, gondosan betakargatva.

- Csak álom volt...? – mormogta Candy. – Jó reggelt.

- Jó reggelt. Mi szépet álmodtál?

- Ahh, nagy hülyeség volt! Elmentem fürödni, a kádban ültem, és Crown the Empire dalokat énekeltem. Aztán egyszer csak megjelent a banda, bemásztak mellém a kádba és elkezdték verni a térdem meg a vállam, mert senki nem énekelheti az ő dalaikat. Ne röhögj! Ez tudod milyen ijesztő volt?! – persze erre csak még jobban nevettem. Beleboxolt a vállamba, majd ő is csatlakozott hozzám. Ránéztem az órára. Már háromnegyed kettő. Atyám! Hátradőltem az ágyamon és valamilyen azonosítatlan állathangot adtam ki, amire Candy előadta a kecske x kakadu röhögését. Erőtlenül elnevettem magam, majd a képembe szorítottam a kispárnámat.

*RIIIIINNNGGG!!* A fenébe is, ki lehet az ilyenkor?! Nagy nehezen felálltam és lecsoszogtam a lépcsőn. Az érdekelt a legkevésbé, hogy hogy nézek ki. *RIIIIINNNGGG!!* Jól van, jól van, de türelmetlen valaki! Kinyitottam a bejárati ajtót, de szinte azonnal hátrahőköltem.

- Segítened kell! – támadott le Nathaniel.

- Talán szia, bocsi a zavarásért...?

- Nincs erre idő. Kérlek! Ez egyre rosszabb lesz! Kérlek! Csak hallgass meg!

- Van más választásom...?