15. fejezet: Váratlan történések

Sziasztok! :) Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész, bár ez csak amolyan előkészítő a következő két "nagy fogásra". Tehát jó olvasást, a késés nálam már megszokott... :D 

De úgy vélem, hogy most egész jól teljesítettem! Ahhoz képest igen, hogy most vagyok túl egy vakbélműtéten. Ahhoz képest már nem annyira, hogy ezt a részt még karácsony előttre terveztem... hiába, el voltam havazva. Minden estre, igyekezni fogok behozni a lemaradást.

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy beengedted azt a barmot. - morgott Castiel kávéfőzés közben.

- Inkább örülhetnél, amiért szerzett nekünk egy szerelőt, aki hajlandó eljönni még január elsején is.

Síri csend. Hallgatás, beleegyezés. Vagy csak simán annyira másnapos, hogy még a beszéd is fáj neki.

- Leaaa, unatkozok! Nézzünk valamit! - kiabált a kanapén szétterült Candy.

- Ha ennyire unatkozol, miért nem húzol már végre haza? – üvöltött fő morci, amit azonnal meg is bánt. Némi káromkodás közepette bekapott még egy fájdalomcsillapítót.

- Abban mi lenne a buli? – vigyorgott Candy. - Még jó, hogy én nem vagyok másnapos.

- Nem is értem, miért. Úgy vedeltél, hogy csoda, hogy nem haltál meg alkoholmérgezésben. - dünnyögött a vörös.

- Fontos a folyadékpótlás. Ha vizet is iszol a pia mellé, akkor nem lesz bajod. - mondta Candy. - Ez a legjobb módja a másnaposság elkerülésének.

- Vagy csak simán nem iszod le magad a sárga földig? – akadékoskodtam felhúzott szemöldökkel.

- Amúgy mit akart a szöszke? - váltott témát Candy villámgyorsan.

- Ja, az. – elkészült a melegszendvicsem, letelepedtem a barátnőm mellé a nappaliba. - Már majdnem elkezdtem sajnálni a szerencsétlent. De csak majdnem.

(FIGYELMEZTETÉS: flashback következik)

- Mit akarsz? - kérdeztem türelmetlenül. - Ugye tudod, hogy hihetetlenül idegesítő vagy.

- Bocsánat. Csak tényleg nagyon nagy szükségem lenne némi segítségre. Nem tudom, kit kérhetnék meg.

- Miért pont én?!

- Már nem bírom elviselni Melodyt. Állandóan hívogat, Facebookon is zaklat… El sem tudod képzelni, mennyire rossz! Aztán egyszer csak megjelent az ajtóm előtt, és addig nem ment el, amíg be nem engedtem. Még nálunk is akart aludni!

Felnevettem, de nem szóltam semmit. Holott égetett a vágy, hogy beszóljak: „ó, ami azt illeti, TÖKÉLETESEN el tudom képzelni...”

- Szóval… szeretném, ha segítenél lekoptatni.

Felsóhajtottam. - Mi a terved?

- Gondoltam, majd te kitalálsz valamit. Nem vagyok jó az ilyesmiben.

- Hadd legyek veled őszinte. Az utóbbi időben egy utolsó, bunkó paraszt voltál. Bocsánatot se kértél, most meg beállítasz, és elvárod, hogy segítsek?

- Kérlek...?

- És mi a nagy terv? – kérdezte Candy a mese után.

- Ez egyelőre még titok. De ha visszatértünk a suliba... nem hinném, hogy eltudnád majd téveszteni. – adtam kitérő választ egy mindentudó vigyor kíséretében. Már én is nagyon vártam, hogy mi fog kisülni ebből, hisz valójában gőzöm sincs, hogy mit kezd majd Nath a tanácsommal...

- És hogy jön a képbe ő? – biccentett Castiel az emeleten dolgozó szerelő felé.

- Nem gondolod, hogy ingyen belementem, ugye? Mi vagyok én, máltai szeretetszolgálat?

- Ez egyszer jól csináltad. – vigyorgott Cas, majd belekortyolt a kávéjába.

- Na jó, ne haragudjatok, srácok, de anyu egyedül van otthon, úgyhogy én most lépek. – pattant fel Candy hirtelenjében.

- Na véééégre! Az első jó hír ezen a rohadt napon...! – sóhajtott fel Cas, majd azonnal meghódította a kanapé eddig Candy által urallt régióit.

- Rendben, akkor hogy egálban legyünk... – kezdte Candy egy ördögi vigyorral, miközben a telefonját bújta – nézd meg ezt a videót. – nyomta Cas képébe a rózsaszín iPhone-t.

Azonnal odaugrottam egy „muti mutiiii” kíséretében, amint megláttam Cas halálra vált képét. Csak egy „pfffft”-t tudtam kipréselni magamból. Próbáltam nem röhögni, de... ez az újévkor részegen karaokézó vörös még teljesen új volt nekem. Hiába, túl sok időt töltöttem kint. Még jó, hogy valaki felvette. Ezt kár lett volna kihagyni! Feljebb toltam a hangerőt. Csak ekkor realizáltam, hogy mit is énekelt a drága bátyus. Baby, baby, baby oooh~ Az önmegtartóztatásom eddig tartott, robbanásszerűen tört ki belőlem a nevetés. Candy hozzám képest hihetetlenül nyugodt volt. Egy masszív önelégült vigyorral tűrte az egészet, Castiel pedig egyre dühösebb lett. Úgy szorította szerencsétlen szerkentyűt, hogy azt hittem, darabokra töri. Egyszer csak leállította a videót majd Candyhez vágta a masinát.

- Ki töltötte fel? – kérdezte halál nyugodtan. Ajjaj, a vihar előtti csend...

- Gőzöm sincs, – vont vállat Candy – de annyi szent, hogy már mindenki látta a suliból.

- Akkor nincs mit tenni... – Castiel dühtől remegő kézzel beletúrt a hajába, majd hirtelen a még mindig elégedetten kuncogó lányra meredt. – Tűnj már el innen!

Candy pár vendégszeretetről szóló halk megjegyzés után kilibbent az ajtón, egyedül hagyva engem ezzel az időzített bombával.

- Nyugi, nem olyan gáz az... ha valaki beszól, beverem a képét a helyetted is.

- Ne keverj össze a DÖK elnökkel, nem szorulok a kishúgom segítségére...

- Mikor segített Amber bárkinek is...? – húztam el a szám.

Cas megrázta a fejét, majd a TV-re fókuszált. A szerelő idő közben végzett, rendes volt, nem kért pénzt. (vagy csak meglátta Castiel arckifejezését...) Egyszer csak Cas rácsapott mellettem a kanapéra. Azt hiszem, a szívem kihagyott egy ütemet. Lazán rám nézett azzal a „legjobb bátyus a világon” arccal és kitalálta, hogy menjünk el valahova. Köpni-nyelni nem tudtam. Mi van? Mire alábbhagyott a sokk, már a kabátomat húztam fel.

- Cas, hova megyünk? – futottam a gyorsléptű testvérem után, miközben egy sálat tekertem a nyakam köré.

Nem válaszolt. Beültem mellé az anyós ülésre. Nem is tudom... valahogy olyan furcsa érzés kerített hatalmába. Castiel nem a szokásos Castiel volt. Komoly arcot vágott, mint aki gondolkozik valamin. Ez igazán szokatlan. Azon gondolkoztam, hogy vajon mi késztette őt erre a hirtelen kiruccanásra. A TV-ben látott valamit? A fenébe, miért nem figyeltem? Nem volt időm többet agyalni a hirtelen pálforduláson. A kocsi megállt egy erdő mellett. Felhúztam a szemöldököm.

- Figyelj, Cas... szerintem meg tudnánk beszélni a dolgot... nem muszáj eltemetned az erdő közepén...

- Fogd be, idióta. Most kivételesen nincsenek gyilkos szándékaim. Csak nosztalgiázni van kedvem.

- Nosztalgiázni...? – ismételtem meg, miközben kiszálltunk a védett, meleg járműből. Összehúztam magamon a kabátomat. Kifejezetten nem volt jó idő, ráadásul a vékony hótakaró, ami isten tudja, mikor került oda, megfagyott. Nekem meg logikus, hogy azt a cipőmet kellett felvennem, amivel akár még korcsolyázni is mehetnék... De térjünk csak vissza az alap problémára: Castiel és a nosztalgia. Valahogy nem összeegyeztethető. Ennyire megártott neki a tegnapi buli? Mert akkor azt hiszem, többet nem engedem alkohol közelébe. Jézusom...! Úgy beszélek, mint az anyja! Elborzadva ráztam meg a fejem, mire Cas felhúzta az egyik szemöldökét. Ó, pompás! Annyi jó dolog közül éppen ezt a szokást kellett átvennie Lysandertől!

Cas bevetette magát a fák közé, ezért nem tehettem mást, mint hogy követem. Tél volt, így nem igazán volt aljnövényzet. Ez az egy szerencséje! Biztosan kitekertem volna a nyakát, ha szederbokrokon kellett volna átmásznom végette! A fák felfogták a havat is, így nem is csúszott a talaj. Annyira nem volt rossz, csak nem értettem, mi köze lehet ennek a „nosztalgiához”. Nem emlékszem, hogy valaha is így futottam volna Castiel után, aki megállíthatatlanul masírozott az erdő közepe felé. Fogalmam sincs, milyen emlékeket idézett ez fel benne. A másik meg az, hogy mégis miért rángatott magával, ha végül lehagyott? Ennyi erővel jöhetett volna egyedül is! Halkan szitkozódtam. Orrom alatt motyogva lehordtam Castielt a sárga földig, hisz fáztam és még mindig fáradt voltam, ő meg csak úgy ide hozott. Idegességem közepette elfelejtettem a lábam alá nézni, aminek az lett a vége, hogy elakadtam egy gyökérben és rendesen elvágódtam. Drága bátyám még csak észre sem vette a mutatványomat. De nem ez volt a legnagyobb baj. Mire feltápászkodtam, már a nyomát sem láttam. Ez is csak az én szerencsém lehet!

Amilyen szörnyű a tájékozódási képességem, szerintem még a kiutat sem találnám meg. Gratulálok, Lea! Ön elnyerte a nap idiótája címet! A nyereménye egy különleges nap, amit azzal tölthet, hogy felkutatja a világ egyetlen vörösmarháját! Elindultam abba az irányba, amerre vélhetőleg Castiel is leledzik. Próbáltam valódi indiánként felderíteni a terepet, megfigyelni minden nyomot, ami arra árulkodott, hogy már járt arra valaki. De kit hülyítek... Abszolút nem értek az ilyesmikhez. Mit is szoktak mondani ilyenkor? Ölelj meg egy fát és várd, hogy megtaláljanak? Szerintem ez nem fog bejönni. Valamiért Jancsi és Juliska feelingem van. Persze, nosztalgia, mi? Tudhattam volna, hogy itt valami bűzlik! Már az elején éreztem, hogy csak meg akar szabadulni tőlem! Persze tudtam, hogy az imént felsoroltakból semmi sem igaz... de valamit ki kell találni, amivel megmagyarázhatom a szituációt. Azt mégsem mondhatom, hogy a saját bénaságomból keveredtem ide!

Felültem egy alacsony faágra, hátamat nekitámasztottam a fa törzsének. Valójában tényleg fáradt vagyok. Nem lenne szerencsés itt elaludni... nem, az nagyon nem lenne jó! Igen, Lea, pontosan, nem szabad elálmosodni! Ugorj le gyorsan a rögtönzött ágyadról és indulj Castiel keresésére. Elvégre, nem olyan nagy ez az erdő. Na jó... csak még öt percet! Aztán mindenképpen indulok! Játszunk kitalálósat! Ki az a szerencsétlen, aki még a WC-re is hurcolja magával a telefonját, de amikor a bátyjával elindul valahova úgy, hogy fogalma sincs, mit tervez az az őrült, akkor otthon hagyja? Hát én! Arrrrgggghhhh......! Egyébként, ember nem is gondolná, mennyire kényelmes tud lenni egy fa...

- Te meg mi az istent csinálsz?!

Castiel hangja annyira megrémíszett, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és leestem. Nem kapott el a hülye paraszt! Ezt még meghálálom neki...!  Dühtől szikrázó szemekkel meredtem rá, miközben felkeltem és leporoltam a nadrágomat.

- Még neked áll följebb? Eszem megáll! Iderángatsz, lehagysz, aztán miattad leesek a fáról, de persze miért is kapnál el?! És még neked áll följebb?! Komolyan?!

- Jól van, nyugodj meg... látom, még mindig fogni kell a pici kezecskédet, nehogy elvessz nekem!

Válaszra nyitottam a számat, de ő már elkapta a csuklómat, és elkezdett húzni maga után. Kitéptem a kezem a szorításából.

- Miért lenne egy séta az erdőben nosztalgikus? – kérdeztem, miközben a karomat dörzsölgettem.

- Biztos nem emlékszel, mert még kicsi voltál, de régen amolyan családi szokás volt újévkor kimenni az erdei tisztásra hóembert építeni, meg ilyenek.

- Tényleg? És ezt te élvezted?

- Soha nem akaródzott elindulni, viszont a végére mindig jól szórakoztunk. Hógolyózáskor anyuval szoktál egy csapatban lenni, és mindig ti nyertetek. Olyan volt, mint a terminátor. Nem ismert kegyelmet. Ezzel szemben apu nem igazán mert dobálózni, mert félt, hogy téged talál el, és még valami bajod lesz. Így általában egyedül harcoltam a túlélésért. – miközben mesélt, végig mosolygott. Mintha nem is nekem mondta volna. Csak nézett ki a fejéből és felidézte az emlékeket, amelyek nekem teljesen újak voltak. Tényleg kicsi lehettem. De jó volt elképzelni a munkamániás szüleimet, ahogy egy kicsit kikapcsolódnak egy hógolyócsata közben. Ez az én arcomra is mosolyt csalt. Sétálgattunk még egy darabig, Castiel mesélt. Aztán észre sem vettem, de már az autó mellett álltunk.

Rövid kiruccanás volt, viszont annál tartalmasabb. Mikor haza értünk, valahogy a kezembe akadt Cayrien Castieles pólója. Elhatároztam, hogy majd holnap átviszem neki. Addig is, visszafeküdtem aludni.

MÁSNAP:

Szórakozottan eszegettem a reggeli müzlimet. Castiel kómásan lecsoszogott kávét főzni, elmormoltunk egy „jó reggelt”-et, majd többet nem is szóltunk egymáshoz. Egy szokásos reggel. Mikor végeztem, a tálat bedobtam a mosogatóba és elkezdtem készülődni. Már tegnap megbeszéltük Cayriennel, hogy délre megyek hozzájuk. Behánytam minden szükséges cuccot a táskámba, és már mentem is. Szerencsésnek mondhatom magam, mert mindkét barátnőm közel lakik hozzám. Megspórolok magamnak egy csomó fejfájást. Castielnél sem mindig jön be a „ha elég sokáig könyörgöm, akkor elfuvaroz” trükk.

Megérkeztem. Becsengettem. Semmi. Csengettem még egyszer. Semmi Gyakorlatilag nekitámaszkodtam annak a rohadt csengőnek, de még mindig semmi! Megfogtam a legnagyobb követ, amit találtam, és megcéloztam vele Csipkerózsika ablakát. Na igen. Arra a bizonyos „célzásra” még ráférne némi gyakorlás... Jó, ne kövezzetek meg, nem vagyok jó tornából! De az a jó hír, hogy legalább nem kell kifizetnem a törött ablakát! A falnak meg meg se kottyant... Még mindig semmi életjelet nem adott magáról. Elkezdtem a nevét kiabálni, de mintha a falnak beszéltem volna (végül is...). Végül arra a döntésre jutottam, hogy az énekhangomat senki se bírja sokáig hallgatni. Két lépést hátráltam, megköszörültem a torkom, és a lehető leghangosabban: SIE SIND DAS ESSEN UND WIR SIND DIE JÄGER! (Nem gondoltam volna, hogy én valaha németül fogok énekelni, de a SNK sok mindent kivált az emberből... nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon kipróbálnám azt a 3D manőver cuccost... jó lenne kinyírni egy pár titánt. Ó, és bocsi, gőzöm sincs, hogy az a felszerelés mi magyarul, mert angolul nézem...) A többi már jött magától, persze a zenei betéteket sem hagytam ki. Mikor a refrénhez értem, csodával határos módon be lettem invitálva. A dühöm egy pillanat alatt elszállt, amint megláttam fortyogó barátnőmet. Az a tény, hogy ő idegesebb, jócskán javított a kedélyállapotomon. És hogy miért nem jött ki? Zenét hallgatott. Már vagy százszor figyelmeztettem, hogy ne bömböltesse ilyen hangosan, mert halláskárosodása lesz, de mintha megint csak a falnak beszélnék. Lassan lenyugodtunk mindketten és folytattuk a napot a szokásos csevegéssel. Mindent elmesélt a karácsonyi kirándulásukról (említettem már...? Egyre rosszabb a memóriám. Esküszöm, hogy nem emlékszem...), aztán átadtam az ajándékot. Először meglepődött, de aztán nagyon örült neki. Majd’ megfulladt a röhögéstől, de azonnal felkapta. Aztán le is vette, mert nem akarta összekoszolni. Aztán persze az általam választott csomagot is megkapta, kicsit késve, de nem is az a lényeg. Igaz, hogy ez nem aratott akkora sikert, mint az előző... talán az enyémmel kellett volna kezdenem. Sebaj. Egyáltalán azt sem értem, hogy mit volt úgy elájulva egy Castieles felsőtől, hisz alig ismeri. Csak nem...? Ugye nem...? Nem csatlakozott a fan táborhoz! Ó, istenem, mondd hogy nem...! Nem, ugyan már... ez abszurd. El is kergettem a kósza gondolatot az agyamból. Pusztán csak viccesnek találta a szitut, mint én.

Alig melegedtünk bele a beszélgetésbe, amikor a telefonom vad fütyülésbe kezdett (bizony, csengőhangom Tate fütyülése az AHS első évadából). Candy. Mit akarhat most Candy? Unatkozik otthon?

- Moshi moshi! – szóltam bele.

- Hali. Otthon vagy?

- Nem, Cay-nél.

- Akkor menjetek fel skype-ra. Sziaaa ~

- Mi van...? – néztem egy darabig magam elé. Ilyen simán kinyomott? – Cay... fel kell mennünk skype-ra.

- Okké... – meg sem kérdezte, miért. Máris felkapta a laptopját és pötyögni kezdett. – Gyere közelebb!

Odaültem mellé, pár perccel később jött is a videóhívás „candy24”-től.

- Nem találjátok ki, hova megyünk hétvégén! – csapott a dolgok sűrűjébe. Minek a köszönés...?

Egy darabig fenn állt a kínos csend. Nekünk fogalmunk sem volt arról, hogy mi a fene folyik itt, az őrült nő a vonal túlsó végén meg teljes extázisban volt. Felhúzott szemöldökkel néztünk egymásra Cayriennel, végül ő szólalt meg. – Igazad van, esélytelen, hogy kitaláljuk. Tehát...?

- Egy szót mondok: cosplay!

- Nem mondod komolyan...! – tátottam el a szám. Mindig is szerettem volna részt venni egy ilyen találkozón.

- De... mondhattad volna hamarabb is! Honnan fogunk most leakasztani egy jelmezt?! Nem tudok ilyen gyorsan varrni egyet! – pánikolt Cay.

- Nyugalom! Mindhárman a szabadság szárnyait fogjuk magunkon viselni az eBay jóvoltából! Már meg is rendeltem...

- Akkor remélem, hogy a költségeket is állos, mert nem áll szándékomban százakat kipengetni egy jelmezért! Igaz, hogy a szuper király Felderítő Egység egyenruháról van szó, és mindig is szerettem volna egyet... de nem! Elhatároztam, hogy gyűjtök, és –

- Nyugiiii –! Tekintsetek rá utó-karácsonyi ajándékként!

- És ha szabad kérdeznem, neked honnan van ennyi pénzed?! – kötöttem az ebet a karóhoz.

- Rég nem látott gazdag nagybácsi... – vont vállat.

- Ez esetben rendeben! – csapott le az ajánlatra Cay széles vigyorral. Én sem szívesen mondtam volna nemet...

- És megjöttek már? – kérdeztem izgatottan.

- Aham! ~ Nem jöttök el megpróbálni?

Nem kellett sokáig győzködni minket, örömmel mentünk. Jó, értelem szerűen nem kaptunk teljes felszerelést... de attól még jó szórakozás volt. Nagy nehezen rájöttünk, hogy működnek a pántok, onnantól kezdve már gyerekjáték volt felvenni. Tartottunk egy rögtönzött karaoke partit (mert hogy is hagyhattuk volna ki), tehát ott folytathattam az opening éneklését, ahol abbahagytam. Nagyon jól szórakoztunk, és persze király volt ebben a cosplayben lenni. Candyt most meg kell, hogy dicsérjem, ez egy jó ötlet volt. A nap további részében SNK paródiákat nézegettünk és sokat hülyültünk. Végül úgy elment az idő, hogy a dologból ottalvós buli lett. Mármint lett volna, ha nem jelenik meg egy, a szokásosnál is vörösebb Castiel a bejárati ajtónál. Tehát fájó szívvel elbúcsúztam a barátaimtól, és a király egyenruhámban mentem haza. Mert az menő. Igaz, hogy a sötétben senki sem látja, de én tudom, hogy rajtam van. Castieltől kaptam egy fejmosást, amiért neki nem szóltam a rögtönzött összejövetelről. Esküszöm, nem értem ezt az embert... egyszer részegen fetreng a parkban, utána meg itt apáskodik nekem. Fő, hogy mindig ő szokott kimaradni éjszakára! De ez a kedvemet nem szeghette. Elvégre, nem sokára cosplayes találkozóra megyünk! Alig várom, hogy pocky-t ehessek és fotózkodjak a többi király animéssel. A másik dolog, amire kíváncsi vagyok, hogy ha visszatérünk a suliba, Nathaniel milyen előrehaladást fog mutatni Melody ügyben. Tehát összességében ez a nap is jól zárult, nyugodt szívvel térhettem nyugovóra. Még félálomban hallottam a bejárati ajtó csukódását. Tehát azért kellett nekem feltétlenül otthon maradnom, hogy ne hagyjuk a házat őrizetlenül éjszakára... Pfff. De mit is vártunk a drága bátyámtól? Hogy egy varázsütésre kisangyal lesz? Ki is térnék a hitemből. Ő ilyen, ilyennek kell elfogadni, ilyennek kell szeretni.