Sziasztok! :) Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész, bár ez csak amolyan előkészítő a következő két "nagy fogásra". Tehát jó olvasást, a késés nálam már megszokott... :D
De úgy vélem, hogy most egész jól teljesítettem! Ahhoz képest igen, hogy most vagyok túl egy vakbélműtéten. Ahhoz képest már nem annyira, hogy ezt a részt még karácsony előttre terveztem... hiába, el voltam havazva. Minden estre, igyekezni fogok behozni a lemaradást.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy beengedted azt a
barmot. - morgott Castiel kávéfőzés közben.
- Inkább örülhetnél, amiért szerzett nekünk egy szerelőt,
aki hajlandó eljönni még január elsején is.
Síri csend. Hallgatás, beleegyezés. Vagy csak simán annyira
másnapos, hogy még a beszéd is fáj neki.
- Leaaa, unatkozok! Nézzünk valamit! - kiabált a kanapén
szétterült Candy.
- Ha ennyire unatkozol, miért nem húzol már végre haza? –
üvöltött fő morci, amit azonnal meg is bánt. Némi káromkodás közepette bekapott
még egy fájdalomcsillapítót.
- Abban mi lenne a buli? – vigyorgott Candy. - Még jó, hogy
én nem vagyok másnapos.
- Nem is értem, miért. Úgy vedeltél, hogy csoda, hogy nem
haltál meg alkoholmérgezésben. - dünnyögött a vörös.
- Fontos a folyadékpótlás. Ha vizet is iszol a pia mellé,
akkor nem lesz bajod. - mondta Candy. - Ez a legjobb módja a másnaposság
elkerülésének.
- Vagy csak simán nem iszod le magad a sárga földig? –
akadékoskodtam felhúzott szemöldökkel.
- Amúgy mit akart a szöszke? - váltott témát Candy
villámgyorsan.
- Ja, az. – elkészült a melegszendvicsem, letelepedtem a
barátnőm mellé a nappaliba. - Már majdnem elkezdtem sajnálni a szerencsétlent.
De csak majdnem.
(FIGYELMEZTETÉS: flashback következik)
- Mit akarsz? -
kérdeztem türelmetlenül. - Ugye tudod, hogy hihetetlenül idegesítő vagy.
- Bocsánat. Csak
tényleg nagyon nagy szükségem lenne némi segítségre. Nem tudom, kit kérhetnék
meg.
- Miért pont én?!
- Már nem bírom
elviselni Melodyt. Állandóan hívogat, Facebookon is zaklat… El sem tudod
képzelni, mennyire rossz! Aztán egyszer csak megjelent az ajtóm előtt, és addig
nem ment el, amíg be nem engedtem. Még nálunk is akart aludni!
Felnevettem, de nem
szóltam semmit. Holott égetett a vágy, hogy beszóljak: „ó, ami azt illeti,
TÖKÉLETESEN el tudom képzelni...”
- Szóval… szeretném,
ha segítenél lekoptatni.
Felsóhajtottam. - Mi a
terved?
- Gondoltam, majd te
kitalálsz valamit. Nem vagyok jó az ilyesmiben.
- Hadd legyek veled
őszinte. Az utóbbi időben egy utolsó, bunkó paraszt voltál. Bocsánatot se
kértél, most meg beállítasz, és elvárod, hogy segítsek?
- Kérlek...?
- És mi a nagy terv? – kérdezte Candy a mese után.
- Ez egyelőre még titok. De ha visszatértünk a suliba... nem
hinném, hogy eltudnád majd téveszteni. – adtam kitérő választ egy mindentudó
vigyor kíséretében. Már én is nagyon vártam, hogy mi fog kisülni ebből, hisz
valójában gőzöm sincs, hogy mit kezd majd Nath a tanácsommal...
- És hogy jön a képbe ő? – biccentett Castiel az emeleten
dolgozó szerelő felé.
- Nem gondolod, hogy ingyen belementem, ugye? Mi vagyok én,
máltai szeretetszolgálat?
- Ez egyszer jól csináltad. – vigyorgott Cas, majd
belekortyolt a kávéjába.
- Na jó, ne haragudjatok, srácok, de anyu egyedül van otthon,
úgyhogy én most lépek. – pattant fel Candy hirtelenjében.
- Na véééégre! Az első jó hír ezen a rohadt napon...! –
sóhajtott fel Cas, majd azonnal meghódította a kanapé eddig Candy által urallt
régióit.
- Rendben, akkor hogy egálban legyünk... – kezdte Candy egy
ördögi vigyorral, miközben a telefonját bújta – nézd meg ezt a videót. – nyomta
Cas képébe a rózsaszín iPhone-t.
Azonnal odaugrottam egy „muti mutiiii” kíséretében, amint
megláttam Cas halálra vált képét. Csak egy „pfffft”-t tudtam kipréselni
magamból. Próbáltam nem röhögni, de... ez az újévkor részegen karaokézó vörös
még teljesen új volt nekem. Hiába, túl sok időt töltöttem kint. Még jó, hogy
valaki felvette. Ezt kár lett volna kihagyni! Feljebb toltam a hangerőt. Csak
ekkor realizáltam, hogy mit is énekelt a drága bátyus. Baby, baby, baby oooh~ Az önmegtartóztatásom eddig tartott,
robbanásszerűen tört ki belőlem a nevetés. Candy hozzám képest hihetetlenül
nyugodt volt. Egy masszív önelégült vigyorral tűrte az egészet, Castiel pedig
egyre dühösebb lett. Úgy szorította szerencsétlen szerkentyűt, hogy azt hittem,
darabokra töri. Egyszer csak leállította a videót majd Candyhez vágta a
masinát.
- Ki töltötte fel? – kérdezte halál nyugodtan. Ajjaj, a
vihar előtti csend...
- Gőzöm sincs, – vont vállat Candy – de annyi szent, hogy
már mindenki látta a suliból.
- Akkor nincs mit tenni... – Castiel dühtől remegő kézzel
beletúrt a hajába, majd hirtelen a még mindig elégedetten kuncogó lányra
meredt. – Tűnj már el innen!
Candy pár vendégszeretetről szóló halk megjegyzés után
kilibbent az ajtón, egyedül hagyva engem ezzel az időzített bombával.
- Nyugi, nem olyan gáz az... ha valaki beszól, beverem a
képét a helyetted is.
- Ne keverj össze a DÖK elnökkel, nem szorulok a kishúgom
segítségére...
- Mikor segített Amber bárkinek is...? – húztam el a szám.
Cas megrázta a fejét, majd a TV-re fókuszált. A szerelő idő
közben végzett, rendes volt, nem kért pénzt. (vagy csak meglátta Castiel
arckifejezését...) Egyszer csak Cas rácsapott mellettem a kanapéra. Azt hiszem,
a szívem kihagyott egy ütemet. Lazán rám nézett azzal a „legjobb bátyus a
világon” arccal és kitalálta, hogy menjünk el valahova. Köpni-nyelni nem
tudtam. Mi van? Mire alábbhagyott a sokk, már a kabátomat húztam fel.
- Cas, hova megyünk? – futottam a gyorsléptű testvérem után,
miközben egy sálat tekertem a nyakam köré.
Nem válaszolt. Beültem mellé az anyós ülésre. Nem is
tudom... valahogy olyan furcsa érzés kerített hatalmába. Castiel nem a szokásos
Castiel volt. Komoly arcot vágott, mint aki gondolkozik valamin. Ez igazán
szokatlan. Azon gondolkoztam, hogy vajon mi késztette őt erre a hirtelen
kiruccanásra. A TV-ben látott valamit? A fenébe, miért nem figyeltem? Nem volt
időm többet agyalni a hirtelen pálforduláson. A kocsi megállt egy erdő mellett.
Felhúztam a szemöldököm.
- Figyelj, Cas... szerintem meg tudnánk beszélni a dolgot...
nem muszáj eltemetned az erdő közepén...
- Fogd be, idióta. Most kivételesen nincsenek gyilkos
szándékaim. Csak nosztalgiázni van kedvem.
- Nosztalgiázni...? – ismételtem meg, miközben kiszálltunk a
védett, meleg járműből. Összehúztam magamon a kabátomat. Kifejezetten nem volt
jó idő, ráadásul a vékony hótakaró, ami isten tudja, mikor került oda,
megfagyott. Nekem meg logikus, hogy azt a cipőmet kellett felvennem, amivel
akár még korcsolyázni is mehetnék... De térjünk csak vissza az alap problémára:
Castiel és a nosztalgia. Valahogy nem összeegyeztethető. Ennyire megártott neki
a tegnapi buli? Mert akkor azt hiszem, többet nem engedem alkohol közelébe.
Jézusom...! Úgy beszélek, mint az anyja! Elborzadva ráztam meg a fejem, mire
Cas felhúzta az egyik szemöldökét. Ó, pompás! Annyi jó dolog közül éppen ezt a
szokást kellett átvennie Lysandertől!
Cas bevetette magát a fák közé, ezért nem tehettem mást,
mint hogy követem. Tél volt, így nem igazán volt aljnövényzet. Ez az egy
szerencséje! Biztosan kitekertem volna a nyakát, ha szederbokrokon kellett
volna átmásznom végette! A fák felfogták a havat is, így nem is csúszott a
talaj. Annyira nem volt rossz, csak nem értettem, mi köze lehet ennek a
„nosztalgiához”. Nem emlékszem, hogy valaha is így futottam volna Castiel után,
aki megállíthatatlanul masírozott az erdő közepe felé. Fogalmam sincs, milyen
emlékeket idézett ez fel benne. A másik meg az, hogy mégis miért rángatott
magával, ha végül lehagyott? Ennyi erővel jöhetett volna egyedül is! Halkan
szitkozódtam. Orrom alatt motyogva lehordtam Castielt a sárga földig, hisz
fáztam és még mindig fáradt voltam, ő meg csak úgy ide hozott. Idegességem
közepette elfelejtettem a lábam alá nézni, aminek az lett a vége, hogy
elakadtam egy gyökérben és rendesen elvágódtam. Drága bátyám még csak észre sem
vette a mutatványomat. De nem ez volt a legnagyobb baj. Mire feltápászkodtam,
már a nyomát sem láttam. Ez is csak az én szerencsém lehet!
Amilyen szörnyű a
tájékozódási képességem, szerintem még a kiutat sem találnám meg. Gratulálok, Lea! Ön elnyerte a nap idiótája
címet! A nyereménye egy különleges nap, amit azzal tölthet, hogy felkutatja a
világ egyetlen vörösmarháját! Elindultam abba az irányba, amerre vélhetőleg
Castiel is leledzik. Próbáltam valódi indiánként felderíteni a terepet,
megfigyelni minden nyomot, ami arra árulkodott, hogy már járt arra valaki. De kit
hülyítek... Abszolút nem értek az ilyesmikhez. Mit is szoktak mondani ilyenkor?
Ölelj meg egy fát és várd, hogy megtaláljanak? Szerintem ez nem fog bejönni.
Valamiért Jancsi és Juliska feelingem van. Persze, nosztalgia, mi? Tudhattam
volna, hogy itt valami bűzlik! Már az elején éreztem, hogy csak meg akar
szabadulni tőlem! Persze tudtam, hogy az imént felsoroltakból semmi sem igaz...
de valamit ki kell találni, amivel megmagyarázhatom a szituációt. Azt mégsem mondhatom,
hogy a saját bénaságomból keveredtem ide!
Felültem egy alacsony faágra, hátamat nekitámasztottam a fa
törzsének. Valójában tényleg fáradt vagyok. Nem lenne szerencsés itt
elaludni... nem, az nagyon nem lenne jó! Igen, Lea, pontosan, nem szabad elálmosodni!
Ugorj le gyorsan a rögtönzött ágyadról és indulj Castiel keresésére. Elvégre,
nem olyan nagy ez az erdő. Na jó... csak még öt percet! Aztán mindenképpen
indulok! Játszunk kitalálósat! Ki az a szerencsétlen, aki még a WC-re is
hurcolja magával a telefonját, de amikor a bátyjával elindul valahova úgy, hogy
fogalma sincs, mit tervez az az őrült, akkor otthon hagyja? Hát én!
Arrrrgggghhhh......! Egyébként, ember nem is gondolná, mennyire kényelmes tud
lenni egy fa...
- Te meg mi az istent csinálsz?!
Castiel hangja annyira megrémíszett, hogy elvesztettem az
egyensúlyomat, és leestem. Nem kapott el a hülye paraszt! Ezt még meghálálom
neki...! Dühtől szikrázó szemekkel
meredtem rá, miközben felkeltem és leporoltam a nadrágomat.
- Még neked áll följebb? Eszem megáll! Iderángatsz,
lehagysz, aztán miattad leesek a fáról, de persze miért is kapnál el?! És még
neked áll följebb?! Komolyan?!
- Jól van, nyugodj meg... látom, még mindig fogni kell a
pici kezecskédet, nehogy elvessz nekem!
Válaszra nyitottam a számat, de ő már elkapta a csuklómat,
és elkezdett húzni maga után. Kitéptem a kezem a szorításából.
- Miért lenne egy séta az erdőben nosztalgikus? – kérdeztem,
miközben a karomat dörzsölgettem.
- Biztos nem emlékszel, mert még kicsi voltál, de régen
amolyan családi szokás volt újévkor kimenni az erdei tisztásra hóembert
építeni, meg ilyenek.
- Tényleg? És ezt te élvezted?
- Soha nem akaródzott elindulni, viszont a végére mindig jól
szórakoztunk. Hógolyózáskor anyuval szoktál egy csapatban lenni, és mindig ti
nyertetek. Olyan volt, mint a terminátor. Nem ismert kegyelmet. Ezzel szemben
apu nem igazán mert dobálózni, mert félt, hogy téged talál el, és még valami
bajod lesz. Így általában egyedül harcoltam a túlélésért. – miközben mesélt,
végig mosolygott. Mintha nem is nekem mondta volna. Csak nézett ki a fejéből és
felidézte az emlékeket, amelyek nekem teljesen újak voltak. Tényleg kicsi
lehettem. De jó volt elképzelni a munkamániás szüleimet, ahogy egy kicsit
kikapcsolódnak egy hógolyócsata közben. Ez az én arcomra is mosolyt csalt. Sétálgattunk
még egy darabig, Castiel mesélt. Aztán észre sem vettem, de már az autó mellett
álltunk.
Rövid kiruccanás volt, viszont annál tartalmasabb. Mikor
haza értünk, valahogy a kezembe akadt Cayrien Castieles pólója. Elhatároztam,
hogy majd holnap átviszem neki. Addig is, visszafeküdtem aludni.
MÁSNAP:
Szórakozottan eszegettem a reggeli müzlimet. Castiel kómásan
lecsoszogott kávét főzni, elmormoltunk egy „jó reggelt”-et, majd többet nem is
szóltunk egymáshoz. Egy szokásos reggel. Mikor végeztem, a tálat bedobtam a
mosogatóba és elkezdtem készülődni. Már tegnap megbeszéltük Cayriennel, hogy
délre megyek hozzájuk. Behánytam minden szükséges cuccot a táskámba, és már
mentem is. Szerencsésnek mondhatom magam, mert mindkét barátnőm közel lakik
hozzám. Megspórolok magamnak egy csomó fejfájást. Castielnél sem mindig jön be
a „ha elég sokáig könyörgöm, akkor elfuvaroz” trükk.
Megérkeztem. Becsengettem. Semmi. Csengettem még egyszer.
Semmi Gyakorlatilag nekitámaszkodtam annak a rohadt csengőnek, de még mindig
semmi! Megfogtam a legnagyobb követ, amit találtam, és megcéloztam vele
Csipkerózsika ablakát. Na igen. Arra a bizonyos „célzásra” még ráférne némi
gyakorlás... Jó, ne kövezzetek meg, nem vagyok jó tornából! De az a jó hír, hogy
legalább nem kell kifizetnem a törött ablakát! A falnak meg meg se kottyant...
Még mindig semmi életjelet nem adott magáról. Elkezdtem a nevét kiabálni, de
mintha a falnak beszéltem volna (végül is...). Végül arra a döntésre jutottam,
hogy az énekhangomat senki se bírja sokáig hallgatni. Két lépést hátráltam,
megköszörültem a torkom, és a lehető leghangosabban: SIE SIND DAS ESSEN UND WIR
SIND DIE JÄGER! (Nem gondoltam volna, hogy én valaha németül fogok énekelni, de
a SNK sok mindent kivált az emberből... nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én
nagyon kipróbálnám azt a 3D manőver cuccost... jó lenne kinyírni egy pár
titánt. Ó, és bocsi, gőzöm sincs, hogy az a felszerelés mi magyarul, mert
angolul nézem...) A többi már jött magától, persze a zenei betéteket sem
hagytam ki. Mikor a refrénhez értem, csodával határos módon be lettem
invitálva. A dühöm egy pillanat alatt elszállt, amint megláttam fortyogó
barátnőmet. Az a tény, hogy ő idegesebb, jócskán javított a kedélyállapotomon.
És hogy miért nem jött ki? Zenét hallgatott. Már vagy százszor figyelmeztettem,
hogy ne bömböltesse ilyen hangosan, mert halláskárosodása lesz, de mintha megint
csak a falnak beszélnék. Lassan lenyugodtunk mindketten és folytattuk a napot a
szokásos csevegéssel. Mindent elmesélt a karácsonyi kirándulásukról (említettem
már...? Egyre rosszabb a memóriám. Esküszöm, hogy nem emlékszem...), aztán
átadtam az ajándékot. Először meglepődött, de aztán nagyon örült neki. Majd’
megfulladt a röhögéstől, de azonnal felkapta. Aztán le is vette, mert nem
akarta összekoszolni. Aztán persze az általam választott csomagot is megkapta,
kicsit késve, de nem is az a lényeg. Igaz, hogy ez nem aratott akkora sikert,
mint az előző... talán az enyémmel kellett volna kezdenem. Sebaj. Egyáltalán
azt sem értem, hogy mit volt úgy elájulva egy Castieles felsőtől, hisz alig
ismeri. Csak nem...? Ugye nem...? Nem csatlakozott a fan táborhoz! Ó, istenem,
mondd hogy nem...! Nem, ugyan már... ez abszurd. El is kergettem a kósza
gondolatot az agyamból. Pusztán csak viccesnek találta a szitut, mint én.
Alig melegedtünk bele a beszélgetésbe, amikor a telefonom
vad fütyülésbe kezdett (bizony, csengőhangom Tate fütyülése az AHS első
évadából). Candy. Mit akarhat most Candy? Unatkozik otthon?
- Moshi moshi! – szóltam bele.
- Hali. Otthon vagy?
- Nem, Cay-nél.
- Akkor menjetek fel skype-ra. Sziaaa ~
- Mi van...? – néztem egy darabig magam elé. Ilyen simán
kinyomott? – Cay... fel kell mennünk skype-ra.
- Okké... – meg sem kérdezte, miért. Máris felkapta a
laptopját és pötyögni kezdett. – Gyere közelebb!
Odaültem mellé, pár perccel később jött is a videóhívás „candy24”-től.
- Nem találjátok ki, hova megyünk hétvégén! – csapott a
dolgok sűrűjébe. Minek a köszönés...?
Egy darabig fenn állt a kínos csend. Nekünk fogalmunk sem
volt arról, hogy mi a fene folyik itt, az őrült nő a vonal túlsó végén meg
teljes extázisban volt. Felhúzott szemöldökkel néztünk egymásra Cayriennel,
végül ő szólalt meg. – Igazad van, esélytelen, hogy kitaláljuk. Tehát...?
- Egy szót mondok: cosplay!
- Nem mondod komolyan...! – tátottam el a szám. Mindig is
szerettem volna részt venni egy ilyen találkozón.
- De... mondhattad volna hamarabb is! Honnan fogunk most leakasztani
egy jelmezt?! Nem tudok ilyen gyorsan varrni egyet! – pánikolt Cay.
- Nyugalom! Mindhárman a szabadság szárnyait fogjuk magunkon
viselni az eBay jóvoltából! Már meg is rendeltem...
- Akkor remélem, hogy a költségeket is állos, mert nem áll
szándékomban százakat kipengetni egy jelmezért! Igaz, hogy a szuper király
Felderítő Egység egyenruháról van szó, és mindig is szerettem volna egyet... de
nem! Elhatároztam, hogy gyűjtök, és –
- Nyugiiii –! Tekintsetek rá utó-karácsonyi ajándékként!
- És ha szabad kérdeznem,
neked honnan van ennyi pénzed?! – kötöttem az ebet a karóhoz.
- Rég nem látott gazdag nagybácsi... – vont vállat.
- Ez esetben rendeben! – csapott le az ajánlatra Cay széles
vigyorral. Én sem szívesen mondtam volna nemet...
- És megjöttek már? – kérdeztem izgatottan.
- Aham! ~ Nem jöttök el megpróbálni?
Nem kellett sokáig győzködni minket, örömmel mentünk. Jó,
értelem szerűen nem kaptunk teljes felszerelést... de attól még jó szórakozás
volt. Nagy nehezen rájöttünk, hogy működnek a pántok, onnantól kezdve már
gyerekjáték volt felvenni. Tartottunk egy rögtönzött karaoke partit (mert hogy
is hagyhattuk volna ki), tehát ott folytathattam az opening éneklését, ahol
abbahagytam. Nagyon jól szórakoztunk, és persze király volt ebben a cosplayben
lenni. Candyt most meg kell, hogy dicsérjem, ez egy jó ötlet volt. A nap
további részében SNK paródiákat nézegettünk és sokat hülyültünk. Végül úgy
elment az idő, hogy a dologból ottalvós buli lett. Mármint lett volna, ha nem
jelenik meg egy, a szokásosnál is vörösebb Castiel a bejárati ajtónál. Tehát
fájó szívvel elbúcsúztam a barátaimtól, és a király egyenruhámban mentem haza.
Mert az menő. Igaz, hogy a sötétben senki sem látja, de én tudom, hogy rajtam
van. Castieltől kaptam egy fejmosást, amiért neki nem szóltam a rögtönzött
összejövetelről. Esküszöm, nem értem ezt az embert... egyszer részegen fetreng
a parkban, utána meg itt apáskodik nekem. Fő, hogy mindig ő szokott kimaradni
éjszakára! De ez a kedvemet nem szeghette. Elvégre, nem sokára cosplayes
találkozóra megyünk! Alig várom, hogy pocky-t ehessek és fotózkodjak a többi
király animéssel. A másik dolog, amire kíváncsi vagyok, hogy ha visszatérünk a
suliba, Nathaniel milyen előrehaladást fog mutatni Melody ügyben. Tehát
összességében ez a nap is jól zárult, nyugodt szívvel térhettem nyugovóra. Még
félálomban hallottam a bejárati ajtó csukódását. Tehát azért kellett nekem
feltétlenül otthon maradnom, hogy ne hagyjuk a házat őrizetlenül éjszakára...
Pfff. De mit is vártunk a drága bátyámtól? Hogy egy varázsütésre kisangyal
lesz? Ki is térnék a hitemből. Ő ilyen, ilyennek kell elfogadni, ilyennek kell
szeretni.

Nagyon tetszik!!! Várom a folytatást! :)
VálaszTörlésUhh, köszönöm ^^ Igyekszem :) Olyan boldog vagyok, hogy van, akinek tetszik... :333
VálaszTörlésPersze, hogy van akinek tetszik hiszen nagyon jó!!! :) Nem rég találtam rá, de már most imádom! :)
VálaszTörlés