13. Fejezet: A legcikibb karácsony

Hűha, emberek, nagyon sokat késett a rész! Ezer bocsánat!  Sajnos a suli, a versenyek és a sok manga mellett nem maradt időm erre... De most kárpótlásul itt egy extra-hosszú rész! Jó olvasást! :33

Ja, és ha hibák vannak benne, bocsi. Már nem volt kedvem átnézni.

- Mi ez már? – dühöngtem, miközben Castiel karjába kapaszkodtam. Esküszöm, ma mindenki megörült! Bár nem csoda: december 23-a van, a pláza tele van dühöngő őrültekkel, akik hozzánk hasonlóan még nem szereztek ajándékot. Már vagy egy órája járkálunk, de még mindig nem találtunk semmit! Kezdek ideges lenni… na jó, totál idegbajos vagyok.

- Nem kéne elválnunk? – kérdi Cas. Azonnal rávágtam egy nemet és még erősebben markoltam a kabátját. Milyen szép is lenne a szenteste egy koporsóban… - de most komolyan… nem fogok neked ajándékot venni, velem vagy!

- Uhh… ez eszembe se jutott. Oké, de nem ajánlom, hogy ki is jutok! Ja, és közben járj nyitott szemmel, hátha találsz valamit anyuéknak!

Megforgatta a szemét, majd elment az ellenkező irányba. Még nem tudom pontosan, hogy mit veszek neki, de abban biztos vagyok, hogy kap egy jó és egy béna ajándékot. Már szokássá vált, hogy adunk egymásnak valami hülyeséget, de azért valami értelmeset is, hogy ne legyen sértődés. Átvergődve a tömegen megpillantottam a viszonylag üres hangszerüzletet. Rávetettem magam a gitárhúrokra, mert azokból sosem elég, ha a bátyámról van szó. Elégedetten nyugtáztam, hogy még van a Butterfly Quality-ből. Felmarkoltam pár csomagot, majd fizetés nélkül távoztam. Ááá, dehogy! Nem vagyok én olyan… tisztességesen kiperkáltam az árát, utána a szemben lévő ruhaüzletbe siettem. Rekordteljesítmény: csak 10 percembe telt megtenni azt az öt lépést! Komolyan, mindjárt leütök valakit!

Itt már lényegesen jobban összepréselődtünk, ráadásul alig volt valami. Hamar eluntam a szitut, továbbálltam. Az informatikai boltban nem sokat időztem. Nincs most nálam annyi készpénz, hogy ilyesmit válasszak. Megakadt a szemem a szerszámos bolton. Ja, azt se tudom elképzelni, ahogy ez a lustaság kicserél akár egy villanykörtét is, nem még hogy fát vág. Viszont beljebb láttam pár autós kelléket. Talán egy pár légfrissítő elkélne, amilyen cigiszag van mindig… bár úgysem használna sokat. „Nem k***m teli a kocsimat matricákkal!” - visszhangzott bennem Castiel hangja. Gyorsan elfordítottam a fejem a színes micsodák felől is. És milyen jól tettem! Éppen az autós rádiók felé kaptam a fejem. Ez kell nekem! A régi már úgyis haldoklik, zene nélkül utazni meg szívás. Kiválasztottam a legjobb paraméterekkel rendelkezőt, majd elégedetten nyugtáztam, hogy „Castiel jó ajándéka: pipa!” Már csak találnom kell valami kellően nagy hülyeséget, meg valamit az ősöknek. Nehéz menet lesz.

Már vagy öt „csing-csung”-ot végigjártam, sehol semmi. Pedig anyu odavan a divatért, biztos örülne valami ruhának. Azt nem hinném, hogy Leigh nyitva tart ilyenkor, azt meg nem nézem ki belőle, hogy a kedvemért bejönne, főleg, hogy már csak pár napot tölthet együtt Rosával. Tehát maradnak az „originál, márkás” boltok. Miközben szórakozottan fésülöm át a fogast, hirtelen nevetnékem támad. Ez tényleg egy… Violettás póló éppen Castiel méretében? Rohadjak meg, ha nem veszem meg neki! Ha beengednének a „sex shop”-ba, akkor összeállítanék neki egy kis ajándékcsomagot… de most megteszi ez is. Jó lenne pár yaoi manga… de arra esély sincs, hogy itt találok.

Továbbálltam, a kezemben már egy tekintélyes csomag himbálódzik. Beugortam a drogériába és hozzácsaptam még egy pink, zebramintás mani-pedi készletet a csomaghoz, csak hogy teljes legyen az összkép. Anyunak választottam egy jó parfümöt meg az édességesnél valami guszta házi csokit. Már csak apu hiányzik. Felcsörgetem Cast, hátha talált valamit.

- Csá. Pont hívni akartalak.

- Helló. Mondd, hogy találtál valamit apunak!

- Öööö, nem. Arra gondoltam, hogy most már hazamehetnénk… Nincs kedvem itt lenni…

- És mit adunk apunak?

- Van egy laposüveg a szobámban… legalább lesz egy jó estéje.

DECEMBER 24.

Mikor kinyitom a szemem, azonnal vissza is csukom. Utálom ezt a nagy fényt, biztos elfelejtettem lehúzni a rolót este. Lassan, hunyorogva ránézek a mobilom kijelzőjére. Már két óra. Ki kellene másznom az ágyból, de annyira jó meleg az ágy… Ha most kitakarnám magam, biztosan fázni kezdenék, ami nem lenne előnyös. De ha belegondolok, hogy még nincsenek becsomagolva Castiel ajándékai és még a Candy-nek szánt kép sincs teljesen befejezve… Erőt veszek magamon és lerakom a lábam a hideg padlóra. Az ilyen esetekben bánom meg, hogy nem hordok zoknit éjszaka. Felrángatok magamra valami meleg ruhákat és leosonok a konyhába. Castiel még durmol, tehát nyugodtan megihatok egy forrócsokit, mielőtt nekifognék a napi teendőknek. Még a kandallóba is begyújtok. Nem is tudom miért, csak egyszerűen jó hangulatot ad. Ahogy türelmetlenül várom, hogy a lángok valami melegséget is adjanak végre, eszembe jut, hogy az idei karácsonyunk is milyen magányos lesz. Kettesben a nagy fa körül holmi béna, előpanírozott halrudacskákkal és sültkrumplival… Másnak neki sem merek fogni a szakácstudásommal, Castielt pedig inkább hagyjuk. Nem is tudom, mikor volt utoljára valódi karácsonyunk. Épp ezért nem érdekelnek annyira az ünnepek. Az lenne a lényeg, hogy legalább ezen az egy napon összegyűlik a család, szeretet, és mindenki happy…

Felsóhajtottam és előkaptam a bárszekrényből egy csomag mályvacukrot. Párat a poharamba dobtam, a többit meg csak úgy elkezdtem rágcsálni. Kinéztem az ablakon. Az út kihalt, sehol egy autó vagy járókelő. Nem csoda, hisz ki az a szerencsétlen, aki még ma is dolgozik? Felkacagtam. Na ki? Hát a szüleim! Meg egy csomó, magánélet nélküli munkamániás, vagy esetleg valami balfácán, akit sikerült erre a napra bepalizni. Felkaptam a zacskót és a kezemben szorongatott bögrével együtt felvittem a szobámba. Bezártam mindkét ajtót és előkaptam a tavalyról megmaradt csomagolópapírt. Mentségemre legyen, hogy ha akartam volna se tudtam volna venni újat, mert tegnapra már mindenhonnan elfogyott. Hiába, szeretek mindent az utolsó pillanatra hagyni. Én vagyok Nathaniel szöges ellentéte. Ő még a következő hétre feladott leckéket is megoldja még aznap délután. Persze nem mintha csak ebben különböznénk. A kinézetünk is teljesen más és a vérmérsékletünk is. De miért is gondolok most rá? A folyosói incidens óta egy szép szava sem volt hozzám, sőt, kifejezetten bunkó lett. Mint amikor a székért mentem… Még soha nem láttam olyannak. És hogy őszinte legyek, még mindig összeszorul a szívem, ha rá gondolok.

Miközben ezen filóztam, a kezem gépiesen mozgott. Anyu ajándékára már a masni is felkerült. Miért is az övével kezdtem? Elvégre, még van egy csomó időm, mire oda kellene adnom neki. Most Castiel cuccaihoz nyúltam. Becsomagoltam előbb a jót, majd egy másik papírral a rosszat. Mekkora szívás lenne, ha felcserélném a kettőt. Mikor befejeztem, elégedetten visszacsúsztattam dobozokat a fiókba.

És vége. Hirtelen még az életkedvem is elment. Talán ez a nyomasztó, ködös idő és ez az idióta ünnep teszi. Egy ideig csak ültem a padlón és bámultam magam elé. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen érdekes ez a szekrény! De tényleg…! A fa mintázata igazán megfogott. Gondolom nem isteni csoda műve, de egy emberi arcot véltem benne felfedezni. Nem, nem Jézus… nem tudom, kire hasonlít. Biztosan ő az őrangyalom, aki vigyázza álmom. Hogy nevezzem el? Hmmmm… Legyen Anthony! Ne kérdezd, honnan jött. Csak ő olyan… Anthony-s!

Magas szintű elmefuttatásomat egy szokatlanul halk kopogás zavarta meg. Határozottan megindultam az ajtó felé, de útközben eszembe jutott a bögre. Felkaptam és azzal együtt léptem ki a folyosóra. Cas még alvócuccban, karba tett kézzel állt a falnak támaszkodva. Jó reggelt kívántunk egymásnak, majd elindultam lefelé, viszont hamar elkezdett idegesíteni, hogy Cas szótlanul követett, mint egy pincsikutya. Megálltam a lépcső közepén és a vörös felé fordultam:

- Mi van? – na jó, ezt lehetett volna kedvesebben is. Majd legközelebb. Vállat vont, látszott, hogy ő is ballábbal kelt fel. Amíg én elmosogattam, Cas ivott egy kávét. Miután végzett, az üres csészét nagylelkűen az én gondjaimra bízta, persze csak miután már megtöröltem a kezem. A hangulat hamarabb méltó egy temetéshez, mint a „szeretet ünnepéhez”. Cas rakott a tűzre, ami időközben csaknem kialudt, majd leheveredett a kanapéra.

- Mikor állítjuk fel a fát? – kérdezte minden bizonnyal a lángokat, ha már egyszer őket bűvölte. Azonban a kandalló felől csak halk pattogás hallatszott.

- Nekem most is jó – böktem ki végül, majd a hűtő tetején lévő mini-magnó felé vettem az irányt. Bekapcsoltam Nótár Mary karácsonyi válogatását… Na jó, nem! De azért vicces lett volna! Helyette inkább a megunhatatlan, régi rockzenéket választottam. Elsőként Felcsendült a Queen-től a Princess of the Universe, majd a We Will Rock You. Már az első után akkorát ugrott a hangulatunk, hogy az utóbbit már Freddie-vel együtt énekeltük. Cas tapsolta az ütemet, én pedig seprű-gitároztam. Persze közben jó kislány létemre fel is söpörtem, majd a következő szám kezdetén a sarokba hajítottam. Előkaptam a fiókból két fakanalat, az egyiket passzoltam Casnak, a másikat pedig én használtam mikrofonként. Szerintem ha a szomszédok eddig nem ismerték Bon Jovi-tól az It’s My Life-t, akkor mostanra már a szövegét is tudják. Azt azért nem állítom, hogy annyira élvezhető volt az előadásunk. Mindkettőnknek olyan hamis a hangja, mint a gyémántok Amber gyűrűjében. De ez kit izgat? A lényeg, hogy jól éreztük magunkat.

Felküldtem Castielt a padlásra, hogy hozza le a fát. Persze most is elégedetlenkedett egy sort, de már megszokhatta volna, hogy én oda nem járok. Meg amúgy is, kettőnk közül ő lenne a férfi! Megoldja. Nem sokára megjelent a giga-kartondobozzal a lépcső tetején. Miközben egyensúlyozott, éppen a Paradise City szólt. Csak az volt a gond, hogy Cas elkezdte produkálni magát, és miközben a refrént énekelte, „…and the girls are pretty” helyett „…and the girls are wooooaaaaaah!” lett. Még az a szerencse, hogy csak pár lépcsőfokot esett. Aggódva léptem oda hozzá, viszont amint megláttam a haját, kibuggyant belőlem a nevetés. Úgy nézett ki, mint a Trinity Blood-ban Ábel (Candy mellékhatásai). Felpattant, leporolta magát és próbálta ráncba szedni a rakoncátlan tincseket.

- Szóval ez neked vicces – kezdte vigyorogva. Két röhögő görcs között kinyögtem egy „bocsi”-t, mire ő vészjóslóan kezdett közeledni felém. Gondolhattam volna, hogy valami merényletet tervez… már nem volt lehetőségem menekülni, ujjait belefúrta a hajamba, és úgy összekócolta, hogy egy hét alatt sem fogom tudni rendesen kifésülni. Panaszos nyögdécselések közepette próbáltam lefejteni magamról azt az idiótát, de az nem zavartatta magát, élvezte a szenvedésem.

- Most már szép vagy – mondta röhögve. Bemutattam neki egyet, majd elkezdtem kicsomagolni a műfenyőt. Soha nem szoktunk valódit venni, túl sok kosszal és szeméttel jár, ráadásul még drága is. Nem éri meg. Ohh, erről most eszembe jutott Capucine. „Hagyd csak Amber, nem éri meg!” Azóta már állandósult szókapcsolattá vált, legalábbis a Candy-vel közös nyelvünkben. Cas összeállította a talapzatot és rárakta előbb az alsó, majd a felső felét. Eligazgattam az ágakat, addig ő felfutott a díszekért. Immár második éve, hogy arany és fekete gömböket használunk. Nagyon vagány! Anyáék soha nem engedték, ragaszkodtak a piros színhez. De ők most nincsenek itt, tehát így jártak. Cas a lábam elé rakta a súlyosnak kinéző dobozt, és miközben felrakta az égőket, elkezdtem kiválogatni az épségben maradt díszeket. Nem tudom, hogyan, de valahogy minden éven összetörik pár. Ki tudja, mik laknak a padláson. Vagy inkább kik… Szerencsére volt ott annyi hülyeség felhalmozva, hogy még a fele is sok lenne arra a pici fára, szóval még válogatni is tudtunk a túlélő veteránokból. Az egész procedúra csak három szám erejéig tartott, engem mégis annyira felvillanyozott, hogy megjött a kedvem Candy ajándékának befejezéséhez. Leültünk Cassal a kanapéra, ő a csatornákat kapcsolgatta, én meg Tomoe-dono szemével kínlódtam. Már úgy voltam, hogy „kész, vége, feladom”, amikor Cas rámutatott, hogy annál a résznél egy kicsit feljebb kéne húznom. Kijavítottam, és úgy is hagytam. Elvégeztem az utolsó simításokat és késznek tekintettem a remekművet. Gyorsan beleraktam az előre elkészített keretbe és ezt is becsomagoltam. Mire mindennel végeztem, már fél négy volt. Ilyen hamar végeztem volna mindennel? Valahogy sokkal több időnek tűnt… Bekaptam egy szelet kenyeret, hogy legyen kifogásom, ha Mrs. Cole belém akarna tömni valamit. Nem mintha gondom lenne a főztjével, nagyon jó szakácsnő. Régen annak tanult, de jelenleg főállású családanya és háziasszony. Hiába, Mr. Cole cége elég jól megy, megengedhetik maguknak. Candy meg egyke, tehát ő apuci és anyuci szeme fénye. Éppen ezért becsülöm őt, hisz nem lett belőle beképzelt primadonna. Mi viszont sokkal önállóbbak vagyunk. Anyuékat soha nem izgatta túlságosan, hogy mi van velünk. Minél nagyobbak vagyunk, annál ritkábban járnak haza. Nem mintha az akkora baj lenne. De azért legalább karácsonykor megtisztelhetnének a jelenlétükkel. Fogadok, hogy még az esküvőmre se fognak eljönni. De már nem érdekel.

Átöltöztem, újra fogat mostam, megfésülködtem, átrendeztem a könyvespolcomat nagyság szerint… Addig-addig tipródtam, amíg el nem jött az indulásom ideje. Gyorsan felhúztam a bakancsomat, magamra kaptam a kabátomat, aztán egy gyors köszönés után már otthon sem voltam. Többször leellenőriztem, hogy nálam van-e minden: telefon, Candy ajándéka, Mrs. Cole csokija, Mr. Cole vörösbora… Öt perc múlva már a csengőt nyomtam. Mrs. Cole nyitott ajtót, csinosan, mint mindig. Szőke haja kontyba fogva, az arcán pedig széles mosoly. Öleléssel üdvözölt, amihez még mindig nem igazán vagyok hozzászokva, majd betessékelt. Gyorsan átadtam neki az ajándékot, mielőtt elfelejteném. Nagyon örült neki és elszégyellte magát, amiért ő nem készült nekem semmivel. Hiába mondtam, hogy nem gond. És ugyanez volt Mr. Cole-lal is. Nagyon kedves ember. Visszafogottabb, mint a felesége, de imádja a családját. A dolgozószobájában találtam rá, szegény még most is tele volt munkával.

- Drágám, megjött Lea! – kiáltott Mrs. Cole Candy-nek, miután a lánya még mindig nem mutatkozott, majd felém fordult – jól vagy, szívem? Olyan sápadt vagy!

- Persze, minden rendben. És önök? Hogy vannak?

- Ó, hát most nagyon jól, mert…

- LEAAAA!!! Boldog kariiiit! – rontott ki a szobájából Candy, mielőtt az anyukája befejezhette volna a mondatot. Azonnal a nyakamba ugrott (kitől is tanulhatta?) és berángatott a szobájába. Még azt sem várta meg, hogy azt mondjam, „neked is”! A küszöbről még vetettem egy bűnbánó pillantást Mrs. Cole-ra, de ő csak mosolyogva legyintett és befordult a nappaliba.

Candy lehuppant az ágyára, nem sokat kellett várni, hogy én is kövessem a példáját. Kezembe kaptam az egyik mangáját. „Dengeki Daisy” Hmmmm, miről szólhat? Ez már a második kötet volt, de attól még belelapoztam. Egész helyes ez a Kurosaki gyerek…

- Candy, kölcsönadod ennek az első részét? – lobogtattam meg az új kincsemet.

- Persze, vidd el most. Tess – kezembe nyomta az ágy alól előkotorászott könyvet, amit azonnal bele is süllyesztettem a szatyorba, amiben az ajándékokat hoztam – elviheted a másodikat is, már úgyis végeztem vele.

- Téényleg? Köcce. De akkor most: hivatalosan is boldog karácsooonyt! – átnyújtottam a csomagot, majd feszült figyelemmel vártam, hogy kibontsa. Annyira érdekelt már, hogy mit fog szólni! Próbálta óvatosan, csomagoláskímélő módszerrel felbontani, gondolom ezt is csak azért, hogy az én idegeimet húzza. Mikor végre valahára kihúzta a papírból, feszült figyelemmel fürkésztem az arcát. Az első reakció: „jééééééééj! Hát ez nagy!”. Vele együtt nevettem, majd kirakta a falra a tavalyi rajzom mellé, és egy öleléssel megköszönte. Különösen érzelgős hangulatában volt…

Én is egy képet kaptam tőle, ami a kettőnk chibi változatát ábrázolta. Nagyon jól nézett ki! 

Otthon az lesz az első dolgom, hogy veretek egy szöget a falamba, hogy kiakaszthassam. Még elbeszélgettünk egy ideig minden hülyeségről… Az is szóba került, hogy nemrég derült ki, hogy Candy-nek kistestvére lesz. Biztosan ezt szerette volna elmondani Mrs. Cole is, amikor Candy elrángatott. Candy előhozakodott a névválasztással is. Szegényt azonnal leszavazták, amikor előhozakodott az ötleteivel. Pedig a japán nevek igenis szépek!

Már éppen az ajtóban búcsúzkodtunk, amikor Candy mögött megjelent az anyukája.

- Már mész is? Pedig még nem is tudtunk rendesen beszélgetni!

- Castiel egyedül van otthon, nem szeretném, hogy nagyon magányos legyen. Ó, és gratulálok a kisbabához!

- Jaaj, köszönöm – nevetett fel – Most, hogy Candy lassan kirepül a fészekből, jó hogy itt lesz a pici. Olyan magányos lennék! – egy kicsit elhallgatott, majd folytatta – a szüleid már megint nem jöttek haza? – megráztam a fejem, ő pedig átfurakodott Candy mellett. Megfogta a vállam és úgy kezdett a szokásos „árva gyerekek” sajnálkozásába:

- Szegénykéim… akkor miért nem vacsoráztok velünk? Úgy is egy kicsivel többet főztem a kelleténél… szívesen várunk titeket – mondta meleg mosollyal.

- Igazán köszönjük. Megbeszélem a bátyámmal és szólok. De akkor most megyek, viszlát! Szia, Candy!

Hazafelé sétáltam, amikor rezegni kezdett a mobilom. Candy írt. Otthagytam volna valamit? „Halli, azt tudod, hogy nálunk kötelező beöltözni a karácsonyi vacsihoz, ugye? Vedd fel a régi halloweeni Télanyó jelmezed, Castielre meg adj valamit, amit hajlandó felvenni. Nem mondom, röhögnék, ha rénszarvaskén vagy krampuszként jelenne meg…”

Hogy mi? Erről nem volt szó! Remélem, megvan még az a cucc. Castielt meg majd elkábítom és ráerőltetek valamit. Már az utca végéről kiszúrtam a házunk előtt parkoló nagy költöztető kamiont. Gyorsítottam a lépteimen, mert majd’ megevett a kíváncsiság. Három embert láttam, akik nagy, színes dobozokat cipeltek. Éles logikámmal összeraktam, hogy ezek az ajándékaink lesznek. Jó is, hogy már itt vannak, így legalább nyugodtan elmehetünk estefelé. Ahogy egyre közelebb értem, megláttam egy ismerős arcot.

- Ben! – üvöltöttem már messziről. Rohantam, ahogy csak tudtam, és olyan lendülettel ugrottam a nagybátyám nyakába, hogy majdnem feldőltünk. Nem szoktam „bácsizni”, mert nem sokkal öregebb nálunk, most 28 éves. Ő anyu pici öcsikéje. Mindig is nagyon jóban voltunk. Néha még csajozási tanácsokat is kért tőlem. Elég régen találkoztunk, mert ők messzebb élnek. Egyetem mellett egy költöztető cégnél dolgozik, tehát így már érthető a nagy „Sweet Home” embléma a fehér jármű oldalán. Ben felnevetett és visszaölelt. Gyorsan elváltam tőle és vetettem rá egy pillantást. Pár centivel magasabb lett, mióta utoljára láttam. Izmokat nem növesztett, de a mosolya még mindig a régi volt. Imádom azt a mosolyt: elég csak ránéznem, máris nevetek. Ő a szöges ellentétem: ő szőke, kék szemű és vidám természet. Pozitív, mindenkiben a jót keresi, és nem szereti a rockot. Na igen, ez az az egy dolog, amit nem szeretek benne.

- Hadd nézzelek! – megfogta a kezem és megpörgetett – Jól megnőttél, te lány! Látom, sminket még mindig nem használsz… nagyon helyes! – átkarolta a vállam és befelé vezetett – Képzeld, tegnap láttam egy öreg nőt, aki szerintem süket is volt, meg vak is. Úgy üvöltözött, hogy majd’ megsüketültem és olyan rosszul festette ki a szemét, hogy úgy nézett ki, mintha monoklija lett volna. Ja, és az a szappanszag… Na az már no comment.

- Csá, Uncle Ben! Hoztál mártást? – hirtelen megjelent Cas, lekezelt Bennel és ki nem hagyta volna a hülye vicceit. A szemem azonnal megakadt azon a sok ajándékdobozon a fa alatt.
„KOMPENZÁCIÓ. Rosszul csinálod.”
Amíg a két idióta birkózott, felmentem megnézni, hogy él-e még az a bizonyos jelmez. Nem volt nehéz megtalálnom a piros összeállítást, elővettem, és megállapítottam, hogy talán kinőttem. Magamhoz mértem a tükörben, de ez nem volt elég. Gyorsan lekaptam a ruháimat és felvettem. Mármint felvettem volna, ha rám jött volna. A szoknya rész is elég rövid volt már (konkrétan kilátszódott a fél fenekem), de a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam felhúzni a cipzárt oldalt. Mindent megpróbáltam, de tényleg. Nem ment. Beszorult: se fel, se le. Ebből következik, hogy le sem tudtam venni magamról. Ezt elintéztem. De még mielőtt letéphettem volna magamról azt a rongydarabot idegességemben, valaki benyitott.

- Hé, Lea, nem jössz le….. beszélgetni…? – első megdöbbenésében szemöldök felhúzva nézett rám, majd elvigyorodott - Mit művelsz?

Igyekeztem a lehető leglazább arckifejezést magamra ölteni, miközben összecsíptem (legalábbis próbáltam) magamon az anyagot. Figyelem lányok! Tessék MINDIG melltartót hordani, ha nem akartok úgy járni, mint Lea-sensei – Mint látod, felpróbáltam ezt a régi ruhát. Szerintem megállapíthatjuk, hogy nem éppen az én méretem. Ez a tetves cipzár meg beszorult…

Közelebb lépett – Segítsek?

- Nem szükséges. Megoldom egyedül is. Megtennéd, hogy…

- Ne már! Profi vagyok az ilyenekben! – bizonygatta Ben.

- Ebben semmi kétségem! – hátrébb léptem egyet, de ő egyáltalán nem zavartatta magát – Benjamin Rafael Baquet! Egy lépést se tovább!

- Csaknem szégyellős vagy, Lili? – vigyorgott a képembe. Ááá, ne! Most komolynak kell maradnom! – Ugyan már! Hisz egy csomószor fürödtünk együtt… - ez most komoly? Pedig csak pár percet töltött Castiellel… Most miért húzza az agyam?

- Akkor még csak öt éves voltam!

Végignézett rajtam - Nem sokat változtál…

Most már kétségem sincs: Castiel agymosást hajtott végre szerencsétlenen!

- Na gyere ide! – elkapta a karom és magához rántott. Ő sem ment semmire a cipzárral. Aztán egyszer csak megindult, de becsípte a bőrömet!

- Ááá, neee, ez fáj!! – kiáltottam fel.

- Nyugi, mindjárt megoldom! – elkezdte le-fel húzogatni, ami persze rohadtul fájt.

- Hagyj békén! – sikítottam fel. Ellöktem magamtól a karját, és megpróbáltam én is. Szuper, már be is kékült… - Auuu…!

- Már majdnem megvolt! Engedj oda!

- Neeeeem! – ahogy hátráltam, az ágyra estem. Lejjebb rángattam magamon a szoknyát, ennek következtében a cipzár a bőrömmel együtt mozdult. Ömlött belőle a vér – Wááááá!! Szuper! – ezen a ponton már a sírás kerülgetett. Ben gyorsan megfogott egy zsebkendőt és a sebemre nyomta.

- Hát itt meg mi folyik? – jelent meg az ajtóban Castiel – Mit csinálsz a húgommal?!

- Ne értsd félre!

- Mit ne értsek félre?! – Castiel hisztérikus hangnemre váltott. Basszus. Ennek nem lesz jó vége.

- Ööö… izé… Cas, hoznál egy csomag papírzsepit?

- Minek?

- Vérzek.

- Te rohadék… - Ben egyetlen szerencséje, hogy régen karatézott, mert Castiel úgy ugrott neki, hogy attól még én is halálra rémültem. Ben hiába nyugtatgatta, az a hülye ugrált, mint a nikkel bolha.

- Lili, csinálj már valamit! – kiabált Ben, miközben a bátyámat a földre szorította.

- Izé… Szóval… felpróbáltam a régi jelmezemet, ami történetesen kicsi rám é beszorult a cipzár. Ben meg segíteni akart, de becsípte a bőrömet és most itt fogok elvérezni. Úgyhogy megtennéd, hogy hiszti helyett inkább hozol nekem valamit? Mert ilyen ruhában nem fogok elmozdulni innen! – összefontam magam előtt a karomat, miközben Cas lassan kezdte felfogni, hogy ezt benézte. Megfeszült izmai elernyedtek, Ben pedig elengedte. Cas hozott nekem ragtapaszt, aztán magamra hagytak, amíg felöltöztem. Uhh… ez hihetetlenül ciki volt! Istenem! Leültem az ágyra és pár percig a szívverésem lelassítására koncentráltam.

Mikor leértem, boldogan láttam, hogy a két kiskakas között már szent a béke. Egyáltalán nem is értem, hogy juthatott ilyen annak az idiótának az eszébe. Elvégre rokonok vagyunk! Lehuppantam melléjük a kanapéra és kikaptam a távirányítót a vörös kezéből.

- Maradsz estére? – kérdeztem Bent, miközben villámgyorsan menekültem a sportcsatornáról.

- Nem, megyek haza…

- Óh, kár…

- Ha tudnád, mit vesztesz – kezdte Castiel – Lili profi a halrudacskák odaégetésében!

- Hé! Ó, jut eszembe! Nem is baj, hogy nem maradsz, mert így legalább ehetünk normális kaját!

- Hogy te milyen kedves vagy… - színlelte a sértődést a nagybácsim.

- Ne szívd mellre! Már évek óta nem volt egy normális karácsonyi vacsoránk!

- És honnan szereznél „normális karácsonyi vacsorát”? – kérdezte Cas egy cseppnyi gúnnyal a hangjában.

- Candy anyukája meghívott minket vacsorára…

Idegesítő hangon felröhögött, majd hirtelen komolyra váltott – Én oda nem megyek.

- Ne már, ne csináld! Már attól rosszul vagyok, ha csak arra a béna műkajára gondolok! Légyszi!

- Nem.

- Hát akkor duzzogj csak egyedül! Én elmegyek!

Felmentem a lépcsőn és rácsörgettem Candy-re. Megegyeztünk, hogy majd ad kölcsön valami cuccot. Egy kicsit bűntudatom van, amiért karácsonykor csak úgy magára hagyom a bátyámat, de… a fenébe is, ki vagyok éhezve a házi kosztra!

Miután elbúcsúztunk Bentől és megígérte, hogy gyakrabban fog jönni, lezuhanyoztam és felkaptam egy bő, fekete szoknyát egy fekete csipkés, félvállas hosszúujjúval. Feltúrtam a szekrényemet, mire megtaláltam a magassarkúmat, majd a retikülömmel együtt lerobogtam a lépcsőn. Az ajtó felé tartottam, amikor Castiel elkapta a vállamat. Legnagyobb meglepetésemre fel volt öltözve. Mármint, úgy értem, hogy nem otthoni ruhában, hanem egy sima, bordó felsőben és fekete nadrágban volt.

- Kajás vagyok. Induljunk.

Rámosolyogtam. Tudom, milyen nehéz lehetett neki ez a döntés. Már csak akkor fog kikészülni, ha megtudja a jelmezes dolgot… de most már nincs visszaút! A kocsival pár perc alatt ott voltunk, Mrs. Cole mindkettőnket szívélyesen üdvözölt. Cas igyekezte kevésbé bunkón eltolni magától, persze ez nem szegte a kismama jókedvét. Gyorsan üdvözöltünk mindenkit, majd bezárkóztunk Candy-hez. Nem is állt rosszul az a szerkó, sőt!

Azt a szupcsibogyó sapkát nem tartottam meg, inkább Castiel fejére nyomtam, amint beléptem a nappaliba. Meglepetésemre nem vette le, csak egy kicsit megigazította. A fa egyenesen gyönyörű volt. Mindenféle látszólag össze nem illő színű gömbök díszítették, az összkép mégis csodálatos volt. Ahogy végignéztem Candyéken, láttam azt a boldogságot és összetartást, ami nekünk sosem adatott meg. Hirtelen sírhatnékom támadt. Ugyanezt olvastam le az ajtófélfának támaszkodó Castiel arcáról is. Melléléptem és átöleltem a derekát, mire ő is magához húzott.

- Boldog karácsonyt, Lili.

- Neked is boldog karácsonyt, Cas.

A vállára hajtottam a fejem, majd tovább figyeltem az idillikus családot. Candy az asztalt terítette, az anyukája a vacsora utolsó simításait végezte, miközben Mr. Cole viccelődve sündörgött körülöttük. Mindig is irigyeltem a barátnőmet ezért. Bevallom, kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Nem tartozunk ide. Nem kellett volna ide jönnünk. De akkor már késő volt, nem akartam elrontani az ő kedvüket is.

- Gyertek gyerekek, kész a vacsora!

Castielre mosolyogtam, szerencsére vette a lapot, így ő is szélesre húzta az ajkait. Hogy lehetnek ilyen fehér fogai ennyi kóla és kávé mellett? Az asztalnál a következőképpen ültünk:

A vacsora, mint vártuk, nagyon finom volt. Nagyon hamar feldobódtunk, Mr. Cole viccei és munkahelyi sztorijai még a morcos bátyómat is megnevettették. Természetesen Candy és Cas csipkelődése sem maradt el, de úgy érzem, ez ma csak baráti jellegű volt. A melegség, ami körüllengte a lakást, furcsa érzéseket keltett bennem. Talán déjà vu… De mire emlékezhetnék? Hisz amennyire emlékszem, nekünk sosem volt részünk ilyesmiben. Ahogy elnéztem Castielt, mintha kicserélték volna. Még nem láttam ilyennek. Ennyire hiányozna neki egy normális család? Furcsa, hogy mostanában állandóan ilyeneken filózok, holott évekig még csak eszembe sem jutottak ezek a hülyeségek.

Az idő hamar elrepült, máris az ajándékosztásnál tartottunk. Még szerették volna, ha maradunk, de én arra hivatkoztam, hogy még mi sem ajándékoztuk meg egymást (ami igaz is volt). Gyorsan átöltöztem, majd elköszöntünk.

Gonosz vagyok, mert Candyék tényleg mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat, mégis jó újra otthon lenni. Végre fellélegezhetek. De legalább jóllaktam.

- Hé, Castiel, lopod a mikulássapkát? – vigyorogtam. Cas vállat vont és végigsimított az anyagon.

- Már egészen hozzám nőtt.

Felnevettem majd újra meggyújtottam az idő közben kialudt tüzet. Lekucorodtunk a fa alá, kezdett rajtam úrrá lenni az izgalom. Összedörzsöltem a kezem – Melyikkel kezdjük?

- Nem is tudom… én kibontom ezt itt.

Castiel a kezébe kapta az egyik „drága kisfiunknak” feliratú dobozt. Pár limitált kiadású Winged Skull CD-t tartalmazott. Én rögtön a legnagyobb dobozommal kezdtem. Egy dob szett. Wow. Mindketten őszintén elképedtünk, bár számítani lehetett rá, hogy megkapom. Ami mondjuk meglepett, hogy a pergő dobon egy nagy CtE jel volt Brent Taddie (a dobos) aláírásával. Tuti hamis… de attól még örülök neki. Ezt így folytattuk egészen addig, amíg már ne volt több felbontani való. Kaptam még új fejhallgatót, ruhákat, a Lux sorozat összes részét (Candy addig kínozott…), meg egy csomó kacatot, amit anyuék fontosnak találtak. De most komolyan. Smink? Minek az nekem? Ebből is látszik, mennyire nem ismernek. Castiel ajándékaira annyira nem is összpontosítottam… kapott egy új gitárt (de hogy minek neki, azt el nem tudom képzelni), erősítőt, de a kedvencem az volt, amikor megtalálta a Justin Bieber-es és One Direction-ös cuccokat. Először nem értette, hogy mi van, de okos gyerek, hamar rájött, hogy annak a keze van a dologban, aki most a hasát fogja a röhögéstől. Ő is elröhögte magát, majd bekapcsolta a CD-t. Magam alatt vágtam a fát. Ki nevetett a végén? Castiel. Végig kellett szenvednem a toplistás számaikat… az idegeim tönkrementek. Aztán lejátszottunk pár számot csak úgy. Én doboltam, ő gitározott és rohadt jók voltunk, mint mindig. Jó volt nézni, hogy mennyire felszabadult. A zene az ő asztala, ehhez kétség sem fér.

Mikor beállt a csönd, mindketten felfutottunk az ajándékokért. Persze nem hoztam le mindet. Hadd higgye csak azt, hogy „kiskosárba nagy szart” kap. Ugyanígy tett ő is. Kezdtem. Ugyebár említettem, hogy kitaláltam egy új hülyeséget is. Castiel elvigyorodott a nagy doboz láttán. Én is vigyorogtam. Izgatottan fogott neki a papír tépkedésének, én meg a markomba röhögtem. Hogy mi volt a dobozban? Egy másik doboz. És abban egy másik, és abban is egy másik. Persze gondosan teleraktam tüllel, konfettivel, és faforgáccsal, hogy alaposan fel kelljen túrnia, mire rájön, hogy egyikben sincs semmi. Azt a csalódottságot soha nem fogom elfelejteni. Talán ki is kéne hagynom a béna ajándékot és rögtön a jóval kezdeni… de egyszer van karácsony! Élvezzük ki! Felfutottam és lehoztam a cuki-muki rózsaszín dobozt.

- Ezt hordani fogom! – kiáltott fel Cas, majd gyorsan magára kapta az újdonsült pólóját. Erre nem számítottam.

- Jól áll – helyeseltem.

- Én jövök! - jelentette ki Castiel. Kezembe nyomott egy viszonylag jól kinéző csomagot. Ahogy feltéptem a papírt, három felsőt láttam. Mindegyiken Castiel önelégült képe díszelgett.

- Csodálatos. Mindig is erre vágytam! Köszönöm! – ahogy Cas arcára néztem, láttam, hogy nem ezt várta. Lepjük meg még jobban! Követve a példáját én is lekaptam a pólómat majd felvettem a fekete Castieles felsőt. Jól állt. Még idejében sikerült elkapnom a vörösödő fejét, mielőtt félrenézett volna.

- Nem mindegyik a tiéd. Az egyik Candy-é, a másik meg azé a másik idegesítő barátnődé. Csináltattam Nathanielnek és Ambernek is, azt majd én odaadom nekik.

- És miért nem adtad oda most Candy-nek?

- Nem tudtam, hogy megyünk hozzá, és már nem volt kedvem kicsomagolni.

- Na jó, várj meg itt!

- Csaknem még egy ajándék?

- Nem gondoltad, hogy ez minden?

Abból, hogy velem tartott leszűrtem, hogy még ő is készül valamivel. Valójában sejtelmem sem volt, hogy ez lesz a nap fénypontja. Az összes ciki dolog közül a legcikibb. Nem húznám az időt a reakcióval az én ajándékomra, inkább azzal foglalkoznék, hogy Castiel mivel készült nekem. De először is: tippeljetek! Mit fogok kapni? Aki eltalálja, annak jár a keksz! Tehát?

Na jó, nem hózom tovább:

Cas a kezembe nyomott egy apró dobozkát. Egy ékszeres dobozt. Ránéztem, ő pedig feszülten figyelt. Láttam rajta, hogy majd’ szétrobban. Kinyitottam, és… egy karikagyűrű? Are you kiddin’ me?

- Igen!

- Mi igen?

- Mondd már, hogy igen, te szerencsétlen!

- Igen…?

- Most megcsókolhatja a menyasszonyt! – csücsörítve közelebb hajoltam, Castiel undorodva hőkölt vissza.

- Neked meg mi bajod?

- Ez egy… kétség kívül gyönyörű jegygyűrű.

- Mi?!

- Ne mondd, hogy nem tudtad!

- Nem, nem tudtam! Mi a fenéért vennék neked ilyet?!

- Nyugi már! Ülj vissza!

- Ez mind a hülye ékszerész hibája! Szándékosan mondtam, hogy a húgomnak lesz. Erre ő ezt adja… Pff… Most biztos nagyon viccesnek gondolja magát! – Castiel fel-alá járkált, majd egyszer csak kikapta a kezemből a gyűrűmet – Holnap kicseréltetem.

- Hé, add vissza! Holnap amúgy sem lenne nyitva… meg amúgy is… én meg akarom tartani!

- Mit fogsz kezdeni vele?

- Hordani fogom, mert tetszik! – visszavettem tőle az ékszert, és már éppen felhúztam volna az ujjamra, amikor észrevettem benne az írást. Mekkora troll ez az ember!

- Te kérted a gravírozást?

- A mit?

- A feliratot. „Te vagy a nő az életemben.” – olvastam fel hangosan.

- Mutasd!

- A-a! – gyorsan felhúztam az ujjamra és elégedetten nézegettem – Köszönöm, Castiel, nagyon tetszik! – megöleltem ezt a kis szerencsétlent, akinek még mindig tűzpiros volt az arca. Sajnálom őt, jól átverték. De ezt a szépséget már nem fogom kiadni a kezeim közül. Volt benne három apró kő. Rákérdeztem, hogy mik azok. Először nem akaródzott neki, de aztán elmagyarázta:

- A bal oldali jáspis. Az kapcsolódik a kos csillagjegyhez. A középső rózsakvarc, bika. A harmadik pedig karneol, skorpió.

- Szóval: én kos, te skorpió, ez még oké. De miért pont bika?

- A rózsaszín jól mutatott a két vörös között. Ne tulajdoníts neki különösebb jelentést.

- Hát, oké - nem feszegettem a témát, látszott rajta, hogy kerüli a témát.

Egy darabig még beszélgettünk, hülyéskedtünk, aztán nyugovóra tértünk. A fejemben újrajátszottam az egész napot. Hosszú volt, az már biztos. De még mielőtt elaludhattam volna, megcsörrent a telefonom. Candy rájött, hogy nálunk maradt a sapka? Ránéztem a kijelzőre. „Bejövő hívás: Nath <3”