Az elfeledett bloggerekért

Először is: tudom, hogy mindenki utálja a fejezetek előtti litániáimat (ez most éppen nem egy új rész lesz, de értitek...), viszont az én kicsi lelkem csak úgy maradhat nyugalomban, ha valamivel húzom az emberek idegeit. O:) 
Na jó, nem, csak viccelek :D Most kivételesen nem egy bocsánatkéréssel rukkoltam elő, ehelyett inkább megosztom veletek az örömömet. Az utóbbi időben írói krízisben voltam. Őszintén szólva, gőzöm sincs, miért nyitottam most ki a Deborah fiókot, de nagyon nem volt jó ötlet. Minél tovább törtem rajta a fejem, annál inkább tudtam, hogy ötletem sincs, mit kezdhetnénk mindannyiunk kedvenc gráciájával. Tehát hanyagoltam az egész blogot, az egész mindenséget... már azt terveztem, hogy feladom, ennyi volt... de akkor jött az isteni fény, és minden megvilágosodott!
Remélhetőleg még sulikezdés előtt magam mögött tudhatom ezt a részt , mert nem vagyok benne biztos, hogy lesz időm írogatni a tanulás mellett. Remélem, megértitek...
Óh, és igen, ez is egy hoooosszú résznek ígérkezik... :D
Tehát ennyit szerettem volna elő-előszóként. Köszönöm annak, aki elolvasta, aki meg galád módon kihagyta, az szégyellje magát! :D 
(jó, máris elkezdem...)


Egy kedves íróbarátnőm hívta fel a figyelmem egy kezdeményezésre, amely azonnal megfogott, hisz tudom, milyen frusztráló az, amikor egy írás nagyon jó, szinte tökéletes, mégsem ismeri - enyhe túlzással - senki! (kezdésnek ott vannak például a kedvenc mangáim...)
Mint már következtethettetek, az a lényeg, hogy felhívjuk a figyelmet a valódi kincsekre, amelyek elkerülik az emberek figyelmét.
Nagyon szépen köszönöm Theának, hogy rám gondolt, bár koránt sem vagyok olyan jó, mint amilyennek beállít. Ennek ellenére nagyon hálás vagyok :)

Persze ennyivel még nem zárult be a bazár, hisz vannak kritériumok is, amelyeket mindenkinek teljesítenie kell:

1. Megköszönöd annak, akitől ezt a "díjat" kaptad, hiszen ennyi mindeninek jár, és az alapműveletség része.
2. Elolvasod annak a blogját, akitől kaptad.
3. Ha tetszik, hagyj nyomot magad után, hiszen ennyit megérdemel, főleg ha a tetszésedet is elnyerte! Ha nem, akkor ezt kihagyhatod.
4. Írj 3 dolgot, ami tetszett a történetben, vagy az íróban.
5. Írj 2 dolgot, amin viszont még javíthatna! Ennél a lépésnél figyelj, hogy ne legyél bántó, és a tanácsaid építő jellegűek legyenek!
6. Írj egy kis ajánlót, hogy mit gondolsz összességében a blogról, kinek ajánlod, stb.
7. Küldd tovább embereknek, de figyelj, hogy legyenek köztük olyanok, akik szerinted jól írnak, de nem kapnak elég figyelmet!Kérlek figyeljetek arra, hogy annak már ne küldjétek, aki 40-szer megkapta!
8. Rakjátok majd ki a blogotok modulsávjába ezt a képet, de úgy, hogy erre a bejegyzésre mutasson!:)

A kettes pontot nem volt nehéz teljesítenem, tudniillik "A gonosz sosem alszik..." a kedvenc blogom <3 Miért is?

 ~ A kinézet volt az első, ami megragadta a figyelmem. Imádom <3 Még ha nem is teljes egészében a blogger műve volt, akkor is tökéletesen választott. A fenti idézetet pedig már vagy százszor elolvastam, de még mindig tetszik.
~ Már  köszöntő olvasásakor tudtam, hogy ez való nekem. Imádom a fantasy történeteket, hisz azért olvas az ember, hogy egy kis időre elszakadjon a valóságtól. Ráadásul ez nem egy fanfic, ezért külön meg kell dicsérnem. Az egész annyira rejtélyes... alig várom, hogy végre összeálljon a kép!
~ Harmadikként szeretném megemlíteni Thea sajátos írásmódját. Lehet bármilyen jó egy sztori, ha unalmasan van előadva. Ennél viszont egy másodpercet sem untam! Nem írta tele felesleges hülyeségekkel (mint én), lényegre törő, mégis változatos és élvezhető. Maga az alap elég sötét, depresszív (legalábbis szerintem), viszont ezt nagyon jól ellensúlyozza az, ahogyan megszólítja az olvasót.
Tudom, hogy három dolgot kell írni, de három a magyar igazság, plusz egy a ráadás:
~  Szembe ütközik egy csomó apró momentum, ami jobbá teszi. Például, hogy ott van a következő rész várható időpontja. Ez igazán hasznos. Nekem az is tetszik, hogy a fejezetek száma nem az átlagos módon van írva, hanem.......... tudjátok, "3. " helyett "03." xDDD

Fene enné meg azt a fránya ötödik pontot! Nem tudom, mit írjak... ráadásul KETTŐT!!! Hmm... lássuk csak.

~ Ugyan ez a sablonnak tudható be, nekem mégis furcsa, hogy minden a jobb oldalon van.
~ A betűk egy pöppet aprók, bár nem annyira, hogy nem lehet látni.
(értékeljétek az igyekezetem! Tudom, hogy ezek gyenge próbálkozások, de ennyi tellett :D)

Összegezve: szívesen ajánlom bárkinek.

És akkor jöjjön a 7. pont.

Through The Dark: 
Na most jön a helyzet iróniája: ez a kampány az elfelejtett bloggerekért van, erre mi? Nem tudom, hogy mi a drágalátos lány művészneve :'3 Mea culpa... Vagyis... nem!!! Ő nem írta ki a nevét! xDDD
Térjünk a lényegre: szeretem ezt a blogot. Semmi különös nem jelenik meg benne, mégis jó. Az írónő is nagyon sokat fejlődött az elejéhez viszonyítva (ehhez képest én egyre csak romlok... ehh), és bár van benne néhány kusza szál és szappanoperába illő magasszintű romantika, minden egyes fejezetet végignevettem :D "Anonymus" nagyon jó hasonlatokat alkalmaz. Ez egy Csj fanfic, ami éppen most kezd kilépni az átlagos tinilány kategóriából, tehát szerintem érdemes figyelemmel követni. Már csak azért is, mert Tora rólam lett mintázva :'3 Bár véleményem szerint elférne benne némi fantasy, vagy esetleg egy kis vérontás... de nincs mit tenni :D
Óh, és a design is tetszetős :)

Ha majd később találkozom még ígéretes irományokkal, mindenképpen frissítem ezt az oldalt.

Az utolsó pontban említett kép a jobb oldalon található, kattintsatok rá, ha van kedvetek :)

Megígértem, hogy mára már befejeztem a hülyeségeimet, de ezt muszáj: esküszöm, hogy nem szándékosan írok mindent ennyire bőven! :D Egyszer kellett írnom egy fél oldalas állatmesét... na, lett belőle 9 oldal.......... xDDD És a tanárnő kiszedte belőle a kedvenc leíró részeimet :( Hát élet ez már?! :(

16. fejezet: Wir sind die Jäger!

Sziasztok :)

A Nightmare blog megint bővült egy igencsak hosszú fejezettel. Igaz, hogy nyári szünet van, így időm, mint a tenger, de mint tudjátok, nagyon lusta vagyok. Igyekszem a lehető leggyorsabban hozni az új részeket, és ez elég nehéz :D
Ez a rész sem készülhetett volna el ilyen hamar barátnőim állandó buzdítása, esetenként virtuális harapással való fenyegetése nélkül, tehát köszönök szépen mindent :)
És természetesen az is hajt előre, hogy tudom, van, aki olvassa a blogom és várja a folytatást, tehát Nektek is köszönöm, amiért most itt vagytok. 

Csak hogy ne unatkozzatok, oldalt találtok manga ajánlót (ami jelenleg egy manhwa, de az már csak részletkérdés), és elolvashatjátok a barátnőim irományait is:
A gonosz sosem alszik és Fantázia Napló

Ennyit szerettem volna, vigyázzatok magatokra, számítok Rátok a követkető fejezetnél is, és nyugodtan írjatok véleményt :)

- Meddig akarsz még duzzogni? – kérdezte Cas.

- ... Nem duzzogok.

- Gyerekes vagy.

- Nem is igaz! – mondtam, majd felhúztam a lábam az ágyra és törökülésbe helyezkedtem.

- Akkor hagyd abba a duzzogást és segíts!

- NEM DUZZOGOK! És miért segítenék neked, ha te nem segítesz nekem?!

- Beszarok rajtad! A TE rohadt ajtódat szerelem, ha nem vennéd észre!

- És akkor mi van?! Miattad ment tönkre! – jó. Tudom én, hogy igaza van... de ez az, amit soha nem fogok elismerni.

Sóhajtott - Nem ment ez tönkre, csak leesett... viszont nem tudom visszatenni, ha nem jössz ide és tartod nekem egy pillanatra! És mi az, hogy az én hibám?! Tudtommal nem én vágtam be magam mögött úgy, hogy beleremegett a ház!

- Ez az egész nem történt volna meg, ha te nem idegesítesz fel! – csattantam fel hevesen mutogatva.

- Jó, tudod mit? Nem érdekelsz. Nem az én érdekem, hogy visszakerüljön ez a rohadt ajtó a helyére! Mit töröm magam? Oldd meg te!

Ezzel ki is fordult a folyosóra. Fogadok, hogy szívesen bevágta volna maga mögött azt az öreg fadarabot. Ó, a francba! Nagyon úgy néz ki, hogy egy ideig megint nem lesz magén szférám. Ezaz, Lea, csak így tovább! Ezt aztán jól megcsináltad! Olyan hülye tudsz lenni néha... Elterültem az ágyon és a plafont bámultam. Nagyon jól emlékszem még arra a napra, amikor odakerültek azok a csillagok. Mégis olyan, mintha ezer éve történt volna. Minden annyira... más azóta. Felsóhajtottam. Most nincs idő az önsajnálatra! Vissza kell szerelnem a nyílászárómat! Nem lehet az olyan nehéz... Csak Castiel túlságosan szerencsétlen hozzá. Gondoltam én. Aztán közel egy órányi kínlódás után rájöttem, hogy rohadtul jól jártam volna, ha nem járatom a számat, hanem megtartom azt az ajtót Castielnek már az elején. De minden rosszban van valami jó: legalább nem a fürdőszoba-ajtó esett le. És hogy miért is alakult át a családi otthonunk háborús övezetté már korán reggel? Mert én hülye azt hittem, hogy a bátyám lesz olyan drága, és elvisz minket a mondoconra. És ez volt az alkalom volt az a bizonyos „egy a tízből”, amikor Castiel nem volt hajlandó beadni a derekát, mert „fontos programja van”. Próbálkoztam észérvekkel, könyörgéssel, érzelmi zsarolással, hisztivel... végül már csak a „dögölj meg + ajtó becsapás” módszerben bízhattam, amit némasági fogadalom követett VOLNA, ha ez az öreg, korhadt fadarab nem trollkodott volna bele pofátlanul a terveimbe. Annyira felmérgedtem kiszolgáltatott helyzetemen, hogy inkább a halált választottam volna, mintsem segítsek Castielnek, aki nekem akart jót tenni. A többit pedig már ismeritek. Most máshoz sem lenne kedvem, mint megállás nélkül verni a fejemet a falba, ami valójában minden bajom okozója, de most nincs arra időm. Mindenképpen kell magunknak találnom egy sofőrt. Nem lesz könnyű menet. Már mindenki végigkérdezett mindenkit, de siker még nem volt, csak pár új strigula a szégyenfalunkon. Valójában fogalmam sincs, hogy kit kérhetnék meg. Esélytelen, hogy Nathanielnek van jogosítványa. Meg eleve..... miért is kérném őt meg?! ANNYIRA még nem rossz a helyzetem... Talán be kéne vetnem pár női praktikát... mély dekoltázs és hasonlók... ugyan már, kit akarok hülyíteni? Nincs is olyan pasi az ismeretségi köreimben, aki ugrana az ilyesmire. Várjunk csak...! Az én nem ismerek ilyen embereket, de Castiel csak ilyet ismer! Ha elcsórom a mobilját, biztosan találok olyat, aki hajlandó lenne találkozni velem. Aztán már csak meg kéne győznöm, és........ álljunk csak meg egy pillanatra!!! Mi a jó isten...? El sem hiszem, hogy ilyen gondolatokra vetemedtem... nem vagyok én Deborah. Biztosan van más megoldás. Ha meg nincs, akkor sem én mennék ki a frontvonalra. Én megszereztem a kontaktot, a többi már nem az én dolgom. Candyék majd megegyeznek egymás között, hogy ki megy oda égetni magát. Meg voltam elégedve magammal és az ördögien zseniális tervemmel, de... még egyszer mondom, nem vagyok Deborah! És a barátnőim sem azok! Gondolkozzunk logikusan. Kit ismerek? Dylan is éppen a legjobbkor lépett le... Nathaniel már eleve ki van zárva, Castiel... most már teljesen ki van zárva. Lány ismerőseim közül tud valaki vezetni? Várj... van egyáltalán barátnőm kettőjükön kívül?! Hát persze! Rosa! De ő sem vezet. Mindenhova Leigh viszi. Ez az! Leigh! Vajon ő elvinne? Ahh... már látom lelki szemeim előtt, ahogy visszautasít. Na meg a dühös Rosát is azonnal kiszúrom mellette. Tehát Leigh is kizárva! Előkaptam a telefonomat és elkezdtem átzongorázni az összes kontaktomat. Mindenkit felhívtam, véletlenül még a pizzázót is. Nem hinném, hogy ők elvállalnák. Most biztosan felmerült bennetek: miért nem hívunk taxit?A válasz pofonegyszerű. A taxi drága. Persze, még mindig be lehetne vetni a vonzerőnket... de amilyen szerencsénk van, kifognánk egy nőt. Tehát muszáj volt folytatnom a hívogatást. A legtöbben fel sem vették, aki meg felvette, hamar lerázott. Miért nincs több barátom? Kezdtem egyre idegesebb lenni. Ez nem jó. Fel kell vennem a legmézesmázosabb hangomat, ha nyerni akarok. De amikor az olyan nehéz... talán többre mennék, ha rájuk ijesztenék... de telefonon keresztül az sem lenne egyszerű. Akkor talán el kéne látogatnom valakihez és addig zsarolni az illetőt, amíg be nem adja a derekát... készítenék valakiről pár ciki fotót, utána pedig írnék neki egy cuki emailt... Olyan nehéz elérni, amit akarok anélkül, hogy alattomos módszerekhez folyamodnék! Arrrggghhh! Megadom magam! Majd gyártok magunknak egy 3DMG-t és nekünk lesz a leghatásosabb belépőnk!

- Hé, Lys! Itt leszel a hétvégén, ugye?.......... Szóval igen. Jó, csak ezt akartam, csá. – letette a telefont, majd bement a szobájába. Istenem, hogy én hogy szeretem őt, amikor ilyen rendes! Mert miért is csörgette volna fel Lysandert egy ilyen hülyeség végett az ajtóm... mármint, az ajtókeretem előtt, ha nem azért, hogy tippet adjon? Tényleg annyira szánalmasan néztem ki, hogy erre vetemedett? Áh, nem is érdekel! Valójában Cas alakítása a legjobbkor jött, hisz egyébként is kihagytam Lyst, mert azt hittem, vidéken van. De ha hazajön, talán őt rá tudnám szedni, hogy fuvarozzon minket.

Nem is agyaltam tovább, azonnal felhívtam Lys-t. Nagyon jól meg kell válogatnom a szavaimat, mert ő az utolsó lehetőségem. Felvette. Jézusom... Lea, megverlek, ha ezt most elrontod...

- Szia Lys, ugye tudod, hogy szeretlek! – ennél átlátszóbb dologgal nem is indíthattam volna. A háttérből elfojtott kuncogás hallatszott... – Ki vagyok hangosítva? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel, fel-alá mászkálva a ruhásszekrény előtt.

- Nem dehogy! Csak egy kicsit hangosan szól a TV... – erre még hangosabb a nevetés. Száz százalék, hogy ki vagyok hangosítva. Ráadásul megesküdnék rá, hogy Dylan hangját hallom a háttérből, ami teljességgel lehetetlen, szóval inkább az igazán fontos dolgokra összpontosítok:

- Tudod, már egészen olyan vagy számomra, mint egy családtag... és a családtagok néha tesznek egymásért szívességeket...

- Tudod, hogy nem szeretem, ha hátulról közelíted meg a dolgokat... – ó, a francba! Tényleg... most biztos felidegesítettem.

- Sajnálom! Szóval kéne egy fuvar szombatra. Majd mi elnavigálunk oda, csak kéééééérlek! Kérlek, Lysander, könyörgöm! Te vagy az utolsó mentsváram!

Kivételes meggyőzői képességemnek és persze Lys szívének köszönhetően beadta a derekát, mindössze a részletekkel kapcsolatban akadékoskodott. A lányok számára pedig én lettem a messiás.

Ezzel le is zárhatnánk ezt a fejezetet, már megvan a happy end, mi kell még? Ja, persze. Valami, amit már én is nagyon várok: a mondocon. Mert bizony, még az egész eseményt ide fogjuk sűríteni. Hát nem csodálatos?

SZOMBAT:

Öhm... hát jó. Nem egészen így képzeltem el ezt a dolgot. És ahogy láttam, Cayrien sem ilyenre számított. Valójában szívesen levertem volna a csalódottságomat Candyn, aki amolyan „miért, mire számított?” fejjel reagált az elképedésünkre. Mintha a mi hibánk lenne, hogy elfelejtette említeni azt az apróságot, hogy ez nem egy „normális” találkozó, hanem csak valami homemade izé, amit valamelyik ismerőse szervezett. Ha Leigh kocsija még ott állt volna, az biztos, hogy már el is helyezkedtem volna az anyósülésen és robogtam volna hazafelé. De Lys már rég lelépett, mert ő „nem szereti a tömeget”, bár itt mindent talált volna, csak tömeget nem. Na nem mintha az baj lenne, sőt. Utálom, ha sok emberrel vagyok összezárva kis helyen (mert ez egy kis hely). Ó, és ha valaki nem értené: Lys rendelkezik ugyan hajtásival, csak éppen nincs mivel hajtania. Viszont van egy bátyja, akivel szerencsénkre (vagy egyre inkább kezdem azt hinni, hogy inkább balszerencsénkre) jó viszonyt ápol, és akinek történetesen van egy alig használt, überférfias VW bogár cabriója. Ha rózsaszín lenne, elküldeném őt a Barbie girl videóklipjének forgatására, mert azzal a kocsival tökéletes lenne Ken szerepére. Na jó... egy kis barnítókrém, napszemcsi, egy önelégült vigyor, és tökéletes lenne. De a világért sem szeretném lealacsonyítani a járgányt, hisz nagyon jó szolgálatot tett nekünk. És én mindenképpen elfogadnám, ha valaki felajánlaná nekem. Odavagyok a veteránautókért.

Cay hamar megbékélt a helyzettel és a lelkesedése is a régi volt, így megint én voltam a feketebárány, akinek nem igazán fűlt a foga a dologhoz. Persze az sem lett volna megoldás, ha kint megvárom, amíg jégkockává válok, tehát keserű szájízzel ugyan, de én is bementem a barátnőimmel. Az épület meglepően tágas volt. Úgy nézett ki, mintha régen egy bevásárlóközpontként vagy egy nagy raktárhelyiségként szolgált volna. Egész hangulatos volt, így az én durcás szívem is megnyugodott. Egészen addig, amíg meg nem láttam az egyik standnál az árakat. Nem vagyok szegény, de nem is fogok ennyit költeni ilyen vackokra (még ha százszor is egyetlen férjem limitált kiadású, kézzel kidolgozott figurájáról van szó... nem, Lea, akkor sem!). Ezt már az elején elhatároztam. Biztosan jól lehet itt érezni magam a bankszámlám lecsupaszítása nélkül is. Ahogy jobban körülnéztem, kiszúrtam pár ajtót, amik kisebb termekbe vezettek (hűha, Lea, micsoda észrevétel!). Gondolom, ott is vannak valamilyen programok. Cay és Candy már ele is vetették magukat a vásárlásba, mondván, hogy „még valaki elhoppolja előlük”. Míg Candy az egyik árussal veszekedett Cay pedig azon lamentált, hogy melyik Doitsu babát vegye meg, addig én tüzetesebb pillantást vetettem az itt összegyűltekre. Nem mondom, volt pár helyes fiú, meg pár kivételesen pofás cosplay is. Ahhoz kétség sem fér, hogy a sajátkezűleg megvarrt, odafigyeléssel, hónapok alatt elkészített cp-khez a mi eBayen rendelt, kínai „vackunkat” még csak hasonlítani sem lehet, én mégis büszkén viseltem az egyenruhámat. Valójában egyikünk sem alakított egy konkrét szereplőt, talán még az én vörös sálam emlékeztethetett egy kicsit Mikasára, ám az én hajam sokkal hosszabb. Candy egy hosszú, rózsaszín parókát viselt, ami egyébként nagyon jól nézett ki, egyáltalán nem keltett mű hatást. És ha az még nem lett volna elég, még kék kontaktlencséje is volt. Cayrien sem kínlódott sokat a frizurájával: hajvasalóval átfutott rajta egyszer-kétszer, majd jóvá hagyta.

Tekintetem az idegenekről lassan visszatévedt barátnőimre. Ha szemmel ölni lehetne, Candy már halálra kínozta volna azt a szerencsétlen srácot a lovag jelmezben. Nem tudom, kit szeretett volna leutánozni, de brutál jól sikerült. Lassan Candy mellé léptem.

- Ismered a srácot?

- Mi? Ja, nem. Nem ismerem. – rám sem nézett, miközben ezt mondta. Lehet, hogy tetszik neki? Mindegy is... – EGYÁLTALÁN NEM ISMEREM! – csattant fel, mire én ültő helyemből ugrottam vagy két métert. – Nem érted?! Nem ismerem! Mindenki mást be tudok azonosítani, de halványlila gőzöm sincs, hogy ő kicsoda akar lenni! És ez rohadtul zavar! – még arra sem hagyott időt hogy kielemezzem a kapott információkat, már meg is indult szerencsétlen srác felé.

- Hé, Candy, várj! – indultam utána. Valahogy olyan érzésem támadt, hogy ha ráhagyom a dolgokat, nagyon hamar eldurvulhat a helyzet. Szegény Cayrient hátrahagytuk... bár nem hiszem, hogy észlelné a hiányunkat, ha Doitsuék is jelen vannak.

Candy hátulról megkocogtatta a fiú vállát. Ő megfordult, nekem meg déjà vu érzésem támadt. Azok a kék szemek... az a fekete haj... kétségkívül úgy néz ki, mint Dylan, csak éppen egészen más.

- Igen? – mosolyogva nézett le Candyre és rám, én meg teljesen kész voltam. Nem igaz, hogy azt a lányt semmi nem hatja meg!

- Kinek öltöztél be? – hűha, Candy aztán nem tököl. Kerek perec kimondja, amit gondol. Nem lennék most a srác helyében. Az én arcomról már régen letörölte volna a vigyort Candy gyilkos tekintete, de őt egyáltalán nem rendítette meg. Nyugodtan kijelentette, hogy ő Ezio az Assassin’s Creed-ből.

- Így már értem! – Candy arca azonnal élettel telibbé vált. – Szóval csak egy videójáték karakter.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd visszalibbent Cayrienhez, ezzel hihetetlenül kellemetlen helyzetben hagyva engem, nem beszélve a srácról, aki igazán ijesztő arcot vágott. Talán ez most mégsem a legmegfelelőbb alkalom beszélgetés kezdeményezésére? Teljesen mindegy, olyan sokat nem veszíthetek...

- Helló, Lea vagyok. – nyújtottam kezet.

- Szia. Én Armin. – és már egy szempillantás alatt újra fülig ért a szája. Armin... valahogy nekem az Armin névről azonnal egy alacsony, szőke hajú fiú jut eszembe... Bár ezt lehetetlen lett volna kitalálni, ha már SnK cp-ben vagyok... Elmosolyodtam, majd feltettem neki azt a kérdést, ami egész eddig a fejemben járt:

- Hogy kerültél ide? Mármint, a „mondoconra”?

- Semmi különösebb oka nincs. Most költöztünk ide, és gondoltam benézek, és megismerkedem pár jófej emberrel. És te?

- Hát, a barátnőm kijelentette, hogy jövünk a mondoconra, és kész. Eleinte még én is jó ötletnek tartottam, de egy kicsit csalódtam. Azt hittem, valami nagyszabású esemény lesz...

- Ő hordja a nadrágot, mi? – vigyorgott. – Szerintem így sokkal jobb. Nincs olyan sok ember, nem kell hadakozni, hogy eljuthass az egyes programokra. Gondolom a pink hajú csaj a barátnőd... – hirtelen komor lett az arckifejezése. Nem is várta meg a válaszomat, azonnal folytatta. – Nem tudom, mit képzel... CSAK egy videójáték karakter?! CSAK?! Cöhh...

- Nyugi, nem sértésnek szánta. Csak megkönnyebült, mert azt hitte, hogy egy olyan animéből van, mit ő nem ismer. – Candy felé pislantottam. Láthatóan tökéletesen megvolt nélkülem is. Ha Castielt felhívnám, hajlandó lenne eljönni értem? Nem sok kedvem van itt maradni. Vagy Lys? Hehehe, jól kicsesznék mindenkivel, mert nem lenne mivel hazamenniük.

- Ne álldogáljunk itt, mihez lenne kedved? – kérdezte Armin. Valójában hálás voltam neki, amiért megtörte a csendet.

- Nem is tudom... nekem mindegy. Amúgy sem igazán tudom, mit lehet itt csinálni. – most annyira egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam...

- Akkor gyere karaokézni. – karon ragadott és előrehúzott a tömegben. Egy kicsit bűntudatom volt, amiért csak úgy otthagytam őket, ezért még egyszer visszanéztem, hogy megbizonyosodjak róla, nem keresnek. Hűlt helyük volt. Ó, szóval ennyire érdekli őket, hogy mi van velem? Simán leléptek. Ha belegondolok, hogy Candy eleinte mennyire nem bírta Cayt... most meg úgy tapad rá, mint a ragasztószalag, én meg félre vagyok hajítva a sarokba. Candy sem a régi. Egészen máshogy viselkedik. Sokkal bunkóbb, mint ezelőtt volt. Istenem, hogy mennyire idegesít ez az egész! Legszívesebben nyakonvágnék pár embert a műanyag kardjaimmal. De tudod mit? Nem fogok ezzel foglalkozni. Nem bizony! Itt van előttem ez a TÖK rendes srác, és én TÖK jól fogom érezni és TÖK jót fogunk karaokézni! És TÖKRE nem fogok Candyre gondolni!

Megérkeztünk a karaoke helyiségbe. Az ajtóval szemben volt egy kicsi színpad, az ablakok be voltak sötétítve, hogy jobb legyen a hangulat. Pár színes fénycsóva pásztázta körbe a szobát, mindenhol kis, kör alakú asztalok voltak pár székkel. Viszonylag kevés hely volt foglalt, így azonnal le tudtunk ülni. Valaki éppen a Tokyo Ghoul openingjét kezdte énekelni, én pedig kezembe vettem az itallapot. Hitetlenkedve ráztam a fejem, amint megláttam, hogy négy eurókat kérnek egy pohár akármiért... Esküszöm, ez rablás! Oaadtam Arminnak, hátha ő kér valamit, de nagyon úgy nézett ki, hogy egy véleményen voltunk.  Valójában fél perc sem kellett ahhoz, hogy kiderüljön, szegény lánynak nagyon nem mennek a magas hangok, ezért a TG főcímdal talán mégsem a legjobb választás volt. Mindenki nevetett, de engem valahogy nem tud szórakoztatni mások leszégyenítése, sőt, egyenesen rosszul érzetem magam. És ugyebár most rámjött a segíthetnék, ezért elkaptam Armint (mert azért egyedül nem...) és felmentem a színpadra. Nekem sem igazán van hangom, szóval nem igazán gondoltam én ezt át... de legalább nem csak rajta fognak röhögni a népek. Ott volt a szöveg, ezért Armin is be tudott kapcsolódni. És valójában így együtt nem is hangoztunk olyan rosszul. Nem érdekelt, mit gondolnak rólunk, már kezdtem egészen beleélni magam a dologba. 

Annyira csalódott voltam, amikor véget ért a szám, hogy azonnal kerestem egy másik számot, és dupláztunk. A SnK első endingjére esett a választásom. Mikor ez a szám is lement, a lány odaült hozzánk és elkezdtünk megismerkedni. Azt mondta, hogy utálja a valódi nevét, ezért szólítsuk inkább Nagisának (Nagisa a Clannadból – neki is volt beöltözve). Mivel elég kocka, hamar megtalálta a közös hangot Arminnal is. Ehhez én annyira nem tudtam hozzászólni. Bezzeg ha a Márióról, vagy a Duck Hunt-ról beszélgettek volna... Viszont amikor az animékről kezdtünk el beszélgetni, akkor Armin nézett ránk furcsán. Bár ki ne furcsállana két fangörcsökkel küszködő tinédzser lányt? Majd hirtelen az itteni árakra terelődött a téma, amiben mindhárman kiélhettük magunkat. Együttes erővel szapulhattuk azt a marhát, aki ezt kitalálta. Megegyeztük, hogy megyünk, és lefotózkodunk az összes szembejövő cosplayessel, mert az legalább ingyen van. Ezzel a céllal hagytuk el a bárt. Aztán ebből is az lett, hogy nekem valahogy senki sem jött be annyira, így inkább hagytam az egészet (meg eleve nem lett volna bátorságom leszólítani valakit a semmiből), Armin hisztizett, amiért nem talált senkit, akinek „olyan király jelmeze lenne, mint neki”, így ő is lemondott róla, Nagisa pedig azért panaszkodott, amiért ilyenek vagyunk. Végül csináltunk egy közös fotót, meg persze párszor le kellett fotóznunk Armint is, mert addig nem hagyott békén minket. Amikor átválogattuk őket, találtunk pár egész jót, bár a kedvenc egyöntetűen ez volt:

Egy ideig elmarháskodtunk, még arra is rávettek, hogy vegyek egy kulcstartót, ami valószínűleg a legolcsóbb megvásárolható tárgy volt az egész épületben. Armin hajthatatlan volt, mondván, hogy ő egy új játékra spórol, Nagisa viszont mindannyiunkat felülszárnyalt. Bár sokallta, mégis megtelített két bevásárló szatyrot. Aztán összefutottunk egy Tomoéval, akivel persze vétek lett volna nem megörökíteni magunkat, bár Armin inkább kimaradt belőle. Sajnos akaratlanul is beleférkőzött az agyamba a gondolat, hogy vajon Candyék is találkoztak vele? Körbenéztem, de sehol sem láttam őket. Mégis mire számítottam? Nagisa bejelentette, hogy haza kell mennie, mert apukájának kezdődik a műszakja, és nem hagyhatja egyedül a kistestvérét otthon, tehát megint magunkra maradtunk Arminnal. Félreálltunk az egyik sarokba és azzal szórakoztunk, hogy pontoztuk az embereket. Igazán kellemes időtöltés volt. Aztán egyszer csak kiszúrtam Cayrient. Ő is észrevett és azonnal ide sietett. De hol van Candy?

- Lea! Hol a francban voltál! Már mindenütt kerestelek! És szia, Cayrien vagyok. – nyújtott kezet Arminnak.

- Már egy jó ideje itt vagyunk... de hol van Candy?

- Ő elment WC-re. Keressük meg, már biztosan végzett. – azonnal magával ráncigatott, meg sem várta, hogy vele szeretnék-e menni. Szegény Armin... Gyorsan elköszöntem tőle és még messziről integettem neki. Nem látszott rajta, hogy haragudna, bár egy kicsit bántam, hogy ott kell hagynom, mert jól éreztem magam vele.

Cay elhadarta, hogy mit csináltak egész nap. Valójában semmi érdemlegeset, csak vásárolgattak és fotózkodtak. Na jó, nem mintha mi annyival különb elfoglaltságokat találtunk volna, de legalább énekeltünk egy jót. Én is meséltem Arminról és Nagisáról, meg a karaoke bárról. Úgy döntöttünk, hogy ha megtaláljuk Candy-t, benézünk. Igazából nem is értem, miért volt ennyire nehéz ráakadni. Elvégre az a paróka eléggé kivirított a „tömegből”. De ahogy megfogadtuk, a bár felé vettük az irányt. Candy meg már megint normálisan viselkedett. Nem értettem,mi a baja, és nem is igazán érdekelt, nem akartam duzzogni, úgyhogy úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Már megint. Csak egyszerűen nem merem megemlíteni, mert sokat jelent a barátságunk és nem akarom elrontani.

Átnéztük az itallapot, újra, és felfedeztem, hogy a hátulján van egy pár étel is. Valójában már mindannyian farkas éhesek voltunk, ezért úgy döntöttünk, hogy magas ár ide vagy oda, most bekajálunk. Mindhárman rendeltünk magunknak egy tál rament, evés közben hallgattuk a különböző „énektehetségeket”. Valójában nekem már nem sok kedvem volt kiállni a színpadra, tehát csak megfigyelője voltam a barátnőim produkcióinak. Szemmel láthatóan nagyon jól érzeték magukat. És ahogy az idő előrehaladtával egyre inkább kezdtem magam kívülállónak érezni. Teljesen biztos voltam benne, hogy tökéletesen meglennének nélkülem is. Akkor mégis miért ülök itt? Kérdezgettem magam. Miért nem megyek haza? Senkinek sem hiányoznék. Kedvem lenne most bezárkózni a szobámba és ki sem mozdulni reggelig. De azzal mégis mit érnék el? Minden ugyanúgy kezdődne elölről. Akkor talán el kéne utaznom a világ másik felére és új életet kezdeni. De képtelen vagyok rá. Már sokszor gondolkoztam ezen, de nem tudnám megtenni. Túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy megszakítsam a kapcsolatot minden szerettemmel csak azért, hogy megszabadulhassanak tőlem. Hisz hosszú távon jó lenne nekik. Először talán szomorúak lennének, dühösek, de szépen lassan elfelejtkeznének rólam. Már nem lennék többé teher a vállukon. De mint már említettem, túlságosan önző vagyok, így ez nem fog bekövetkezni. Egyáltalán miért gondolok most ilyenekre? Nem értem magam. Basszus. Nehogy már elkezdek itt bőgni! Gyerünk, Lea, kergesd ki a gonosz dolgokat a fejedből! Hol van Yato, amikor kéne? Biztos vagyok benne, hogy egy egész csapat ayakashi tanyázott le mellettem. Lassan belekortyoltam az epres limonádémba – mert nekem olyanom is volt – és próbáltam lenyugtatni magam, kisebb-nagyobb sikerrel. Persze amint Candyék visszatértek az asztalhoz, már megint ugyanúgy mosolyogtam és hülyéskedtem, mint bármikor. Eleinte csak megjátszottam a jókedvet, de pár perc múlva már még azt is elfelejtettem, hogy miért voltam magam alatt. Na éppen ez az, amiért nem megyek el: ha egy percre egyedül maradok, elkezdenek gyűlni a felhők a fejem felett. Ha túl sokáig vagyok összezárva gondolataim, akkor pedig kitör a vihar. Szükségem van arra, hogy emberek vegyenek körül, még ha ezt nem is szívesen vallom be.

Széles vigyor terült végig az arcunkon, amikor elhagytuk a helyiséget. Azonban az enyémre hamar ráfagyott a mosoly, amint megláttam a fürdőgatyás „idegent”, aki alig húsz méterre volt tőlünk.. Candy még nem észlelte a sátán közelségét, én viszont már végigpáztáztam a környéket kalapács után kutatva. Nincs szerencsém. Most komolyan fegyver nélkül maradtam? Akkor csak az öklömben bízhatok. De még mindig van rá esélyem, hogy nem vesz észre, és...

- Dake! – kiáltott Cayrien hevesen integetve. Ő meg persze azonnal felénk vette az irányt, vigyorgott, mint a százas égő. Végem van. Igazán köszönöm, Cay.

Candy mindentudó pillantást vetett felém, majd nagy nehezen elfojtott egy röhögést. De várjunk csak! Cay honnan is ismeri Dakotát? Hisz nem velünk jár egy suliba... De már nem azért... ez egy Free! cosplay akar lenni? A tél közepén??? És mégis kit akar ábrázolni? Mert paróka az nincs rajta... És eleve: milyen pasi az, aki Free!-t néz? Mármint... az ő esetében biztos vagyok benne, hogy nem buzi. Vagyis........ nem, száz százalék, hogy a nőkhöz vonzódik. De már megint mi az édes jó Doitsuról gondolkozok?!

- Mizu csajok? – szólalt meg az officiális alfahím hangján. Még csak két, teljesen semleges szavat ejtett ki a száján, mégis ég a kezem, hogy képen töröljem.

- Semmi érdekes. – válaszolt Cay. – És veled? Mi újság Ausztráliában? És hogy kerülsz ide? – felhúzott szemöldökkel néztünk egymásra Candyvel. Mi ez a jó kapcsolat köztük? Egyáltalán hogy képes valaki kibírni az öt méteres körzetében? Mondott valamit hullámokról, meg hőségről, de hogy őszinte legyek, nem sűrűn izgatott. Az a béna fürdőnadrág viszont annál inkább. Megint visszakalandoztak a gondolataim a „meleg vagy nem meleg” témához.

- Buzi vagy? – kérdeztem. Minden szem azonnal rám szegeződött. Valójában nem is biztos, hogy én ezt meg akartam kérdezni így, hangosan...

- Mégis miből jutottál erre a következtetésre? – kérdezett vissza Dake egy csöppnyi meghökkenéssel a hangjában. – Óh, már értem. Ne aggódj, tündérke, - lépett felém párat (én pedig hátráltam), majd alaposan végignézett rajtam (én pedig már készítettem az öklömet).- van esélyed nálam.

És ha ez így együtt még nem lett volna elég ahhoz, hogy kidobjam a taccsot, még egy kacsintást is bevetett a kívánt eredmény érdekében. Most komolyan azt hiszi, hogy meghódítja a szívem ezzel? És miért nem jut eszembe egy frappáns beszólás sem?

- Bocsi, de... nem vagy az esetem. – mondtam mosolyogva, bár csak úgy csöpögött a számból a gyűlölet.

- Miért? Tán leszbikus vagy?

Felsóhajtottam. Az ember próbál udvarias lenni... – Nem, csak egyszerűen nem vonzódom a hozzád hasonló férgekhez. – válaszoltam, próbálva megőrizni a hidegvérem.

- Hahaha, ez az én Leám! – nevetett fel. Az ÉN LEÁM??? Ennek elment mind a négy kereke?! – Ugat, mint mindig. De vajon harap is? – Na most lett elegem! Félre a jómodorral! SIE SIND DAS ESSEN UND WIR SIND DIE JÄGER! [Egyébként ennek a mondatnak így semmi értelme. Szerintem eredetileg ez akart lenni: Sind wir das Essen? Nein, wir sind die Jäger!]

- De még mennyire! – mondtam vérben forgó szemekkel, majd előrántottam a két műanyagkardot az oldalamra szíjazott olcsó (nézőpont kérdése) 3DMG utánzatból és egyenesen a nyakának estem. Végül is, van akkora barom izomagy, hogy fel lehessen lelni némi hasonlóságot közte és a páncélos között... Próbált védekezni, de én ütöttem, ahol értem. Bár drága barátnőim leráncigattak róla, még mielőtt komolyabb kárt tehettem volna benne.

- Honnan ismeritek egymást? – szegezte nekem Cayrien a kérdést, bár túlságosan lefoglalt, hogy a lehető legfenyegetőbb pillantásokat vessem arra az átokfajzatra, így Candyre maradt a válaszadás.

- Valójában én is ezt szerettem volna kérdezni. Egyébként meg a mi sulinkban volt cserediák. – mondta Candy, miközben hátrafogta a karom, és vasmarokkal tartott, hogy ne ismétlődhessen meg az előbbi incidens. Pedig az egyedüli dolog, amit bánok, hogy még mindig beszédképes az a RohaDake. Bár az orra elég szépen vérzik és azt az idegesítő Colgate vigyort is sikerült letörölnöm a képéről. Máris javult a kedélyállapotom!

- Unokatesók vagyunk.

Áááálljunk meg egy pillanatra!!! Dake... Borisz unokaöccse. Akkor..........

- Borisz az apád? – néztem Cayrienre tágra nyílt szemekkel.

- Nem vérszerinti unokatesók! Csak nagyon jóban lettünk, sokat beszélgettünk, aztán kijelentettük, hogy unokatesók vagyunk. – most nem is tudom, hogy megkönnyebbüljek, vagy inkább kezdjek még inkább aggódni...

- Így igaz. – karolta át Dake Cayt. Ó, hogy a nyüvek adnának neked jó éjt puszit, te kis...!

Candy végre valahára elengedett, sétálgatni kezdtünk, hogy ne egy helyben álljunk (ez is mily meglepő...). Cayrien pedig olyan jól elszórakozott rég nem látott puszipajtásával, hogy mi már meg is szűntünk létezni. Valójában nem hallottam semmit a beszélgetésükből, csak valami szörnyen idegesítő, nevetésekkel tarkított maszlag jutott el az agyamig. Nagyjából olyan voltam, mint egy kitörni készülő tűzhányó. Egyszer csak Dake elhatározta, hogy mindenkinek megmutatja, milyen kemény a hasizma.

- Lilike, le akarod tesztelni? – fordult hozzám azzal az idegesítő vigyorával és........ minek nevezett???

- Lánctalpassal is lehet?

- Az mi? – kérdezett vissza még mindig vicsorítva. Még ez se lehet ENNYIRE hülye...! Szemforgatva kikerültem és továbbindultam.

Nem hiszem el, hogy nem vagyok képes lerázni ezt a szerencsétlent! Valaki lőjön le! Vagy inkább őt... Miközben fortyogtam, Candy elmagyarázta Cayriennek, hogy miből is alakult ki a konfliktus kettőnk közt. Mármint RohaDake és köztem. Aztán egyszer csak kiszúrtam az Attack on Titan szobát. Valójában nagyon meglepett, hogy ilyen is van. Dake oda már nem követett minket. Egy szerencséje.

Mikor beléptünk, azonnal megváltozott körülöttünk az atmoszféra . Különböző háttérzenék szóltak az animéből, nagyon jó volt a hangulat. Az ajtótól jobbra ki volt állítva egy életnagyságú kolosszális titán fej (mert én titánnak hívom őket. Problem?) és az egyik válla, gondolom, hogy úgy lehessen fotózkodni, mintha rajta ülnénk. Persze ez sem ingyenes (már miért is lenne...). Bal oldalt volt háromféle vászon, szintén fotózkodásra. Hátul pedig voltak különböző megvásárolható csecsebecsék, manga... Még vetítés is folyt a legjobb pillanatokból.

Persze Candy azonnal fotózkodni akart. Mindent ki akart próbálni. Csak egy gond volt: már nem maradt 100€-ja. Mindkét helyen 50€ volt a kép (rablás). Így döntenie kellett a kettő közül. Már a hisztiroham határán volt, amikor támadt egy ötletem. Ha nem szemből fotózzuk a kolosszust, hanem oldalról, akkor meg lehet úgy oldani, hogy ne látszódjanak az előtte álló kameraállványok. Úgy meg már be tud pózolni, mintha a vállán tanyázna. A háttereket is meg lehetne oldani úgy, hogy lefotózzuk őket és utólag szerkesztjük rá magunkat, csak sajnos egyikünk sem informatikai zseni, sőt, még csak meg se közelíti. Ezért Candy kifizette az 50€-t azért a szerencsétlen fotóért, Cay már elunta az egészet, én pedig nem voltam hajlandó ilyenért pénzt kiadni. Szinte biztos vagyok benne, hogy svájci vér csörgedezik az ereimben... De nekem teljesen megfelel a fehér fal is háttérnek.

Miután ezzel végeztünk, nekiláttunk a kolosszus projektnek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt. Egyáltalán nem volt egyszerű dolgunk, mire megtaláltuk a megfelelő szöget, Candy-t sikerült úgy beállítani, hogy tökéletes legyen... és mire továbbléphettünk volna Cayrienre, valaki észrevette, hogy mivel ügyködünk és kidobtak minket. Cöhh...

Ez után a tapasztalat után már egyikünknek sem volt nagyon kedve tovább sétálgatni fel-alá, ezért felcsörgettem Lys-t. Viszonylag gyorsan megérkezett. Mondhatnám, hogy Herbyvel elrepísztettünk a naplementébe, de sajnos már teljesen besötétedett. És végre tudtam váltani pár szót Lysanderrel! Kész csoda! De a lényeg az, hogy mostantól több időt tudunk majd együtt tölteni, mert az apukája már teljesen meggyógyult, így visszatérhet Párizsba. Majd’ kibújtam a bőrömből, amikor meghallottam a hírt.

Szórakozottan kinéztem az ablakon és hirtelen megláttam Castielt. Ez még mindig nincs otthon? Várjunk csak...!

- Lys, állj meg! Menj vissza!!! – kiabáltam.

- Mi az? Mi történt? – kérdezte, miközben visszatolatott.

Tehát ez volt a te „fontos programod”, mi...? Deborah... hát ismét találkozunk.

15. fejezet: Váratlan történések

Sziasztok! :) Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész, bár ez csak amolyan előkészítő a következő két "nagy fogásra". Tehát jó olvasást, a késés nálam már megszokott... :D 

De úgy vélem, hogy most egész jól teljesítettem! Ahhoz képest igen, hogy most vagyok túl egy vakbélműtéten. Ahhoz képest már nem annyira, hogy ezt a részt még karácsony előttre terveztem... hiába, el voltam havazva. Minden estre, igyekezni fogok behozni a lemaradást.

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy beengedted azt a barmot. - morgott Castiel kávéfőzés közben.

- Inkább örülhetnél, amiért szerzett nekünk egy szerelőt, aki hajlandó eljönni még január elsején is.

Síri csend. Hallgatás, beleegyezés. Vagy csak simán annyira másnapos, hogy még a beszéd is fáj neki.

- Leaaa, unatkozok! Nézzünk valamit! - kiabált a kanapén szétterült Candy.

- Ha ennyire unatkozol, miért nem húzol már végre haza? – üvöltött fő morci, amit azonnal meg is bánt. Némi káromkodás közepette bekapott még egy fájdalomcsillapítót.

- Abban mi lenne a buli? – vigyorgott Candy. - Még jó, hogy én nem vagyok másnapos.

- Nem is értem, miért. Úgy vedeltél, hogy csoda, hogy nem haltál meg alkoholmérgezésben. - dünnyögött a vörös.

- Fontos a folyadékpótlás. Ha vizet is iszol a pia mellé, akkor nem lesz bajod. - mondta Candy. - Ez a legjobb módja a másnaposság elkerülésének.

- Vagy csak simán nem iszod le magad a sárga földig? – akadékoskodtam felhúzott szemöldökkel.

- Amúgy mit akart a szöszke? - váltott témát Candy villámgyorsan.

- Ja, az. – elkészült a melegszendvicsem, letelepedtem a barátnőm mellé a nappaliba. - Már majdnem elkezdtem sajnálni a szerencsétlent. De csak majdnem.

(FIGYELMEZTETÉS: flashback következik)

- Mit akarsz? - kérdeztem türelmetlenül. - Ugye tudod, hogy hihetetlenül idegesítő vagy.

- Bocsánat. Csak tényleg nagyon nagy szükségem lenne némi segítségre. Nem tudom, kit kérhetnék meg.

- Miért pont én?!

- Már nem bírom elviselni Melodyt. Állandóan hívogat, Facebookon is zaklat… El sem tudod képzelni, mennyire rossz! Aztán egyszer csak megjelent az ajtóm előtt, és addig nem ment el, amíg be nem engedtem. Még nálunk is akart aludni!

Felnevettem, de nem szóltam semmit. Holott égetett a vágy, hogy beszóljak: „ó, ami azt illeti, TÖKÉLETESEN el tudom képzelni...”

- Szóval… szeretném, ha segítenél lekoptatni.

Felsóhajtottam. - Mi a terved?

- Gondoltam, majd te kitalálsz valamit. Nem vagyok jó az ilyesmiben.

- Hadd legyek veled őszinte. Az utóbbi időben egy utolsó, bunkó paraszt voltál. Bocsánatot se kértél, most meg beállítasz, és elvárod, hogy segítsek?

- Kérlek...?

- És mi a nagy terv? – kérdezte Candy a mese után.

- Ez egyelőre még titok. De ha visszatértünk a suliba... nem hinném, hogy eltudnád majd téveszteni. – adtam kitérő választ egy mindentudó vigyor kíséretében. Már én is nagyon vártam, hogy mi fog kisülni ebből, hisz valójában gőzöm sincs, hogy mit kezd majd Nath a tanácsommal...

- És hogy jön a képbe ő? – biccentett Castiel az emeleten dolgozó szerelő felé.

- Nem gondolod, hogy ingyen belementem, ugye? Mi vagyok én, máltai szeretetszolgálat?

- Ez egyszer jól csináltad. – vigyorgott Cas, majd belekortyolt a kávéjába.

- Na jó, ne haragudjatok, srácok, de anyu egyedül van otthon, úgyhogy én most lépek. – pattant fel Candy hirtelenjében.

- Na véééégre! Az első jó hír ezen a rohadt napon...! – sóhajtott fel Cas, majd azonnal meghódította a kanapé eddig Candy által urallt régióit.

- Rendben, akkor hogy egálban legyünk... – kezdte Candy egy ördögi vigyorral, miközben a telefonját bújta – nézd meg ezt a videót. – nyomta Cas képébe a rózsaszín iPhone-t.

Azonnal odaugrottam egy „muti mutiiii” kíséretében, amint megláttam Cas halálra vált képét. Csak egy „pfffft”-t tudtam kipréselni magamból. Próbáltam nem röhögni, de... ez az újévkor részegen karaokézó vörös még teljesen új volt nekem. Hiába, túl sok időt töltöttem kint. Még jó, hogy valaki felvette. Ezt kár lett volna kihagyni! Feljebb toltam a hangerőt. Csak ekkor realizáltam, hogy mit is énekelt a drága bátyus. Baby, baby, baby oooh~ Az önmegtartóztatásom eddig tartott, robbanásszerűen tört ki belőlem a nevetés. Candy hozzám képest hihetetlenül nyugodt volt. Egy masszív önelégült vigyorral tűrte az egészet, Castiel pedig egyre dühösebb lett. Úgy szorította szerencsétlen szerkentyűt, hogy azt hittem, darabokra töri. Egyszer csak leállította a videót majd Candyhez vágta a masinát.

- Ki töltötte fel? – kérdezte halál nyugodtan. Ajjaj, a vihar előtti csend...

- Gőzöm sincs, – vont vállat Candy – de annyi szent, hogy már mindenki látta a suliból.

- Akkor nincs mit tenni... – Castiel dühtől remegő kézzel beletúrt a hajába, majd hirtelen a még mindig elégedetten kuncogó lányra meredt. – Tűnj már el innen!

Candy pár vendégszeretetről szóló halk megjegyzés után kilibbent az ajtón, egyedül hagyva engem ezzel az időzített bombával.

- Nyugi, nem olyan gáz az... ha valaki beszól, beverem a képét a helyetted is.

- Ne keverj össze a DÖK elnökkel, nem szorulok a kishúgom segítségére...

- Mikor segített Amber bárkinek is...? – húztam el a szám.

Cas megrázta a fejét, majd a TV-re fókuszált. A szerelő idő közben végzett, rendes volt, nem kért pénzt. (vagy csak meglátta Castiel arckifejezését...) Egyszer csak Cas rácsapott mellettem a kanapéra. Azt hiszem, a szívem kihagyott egy ütemet. Lazán rám nézett azzal a „legjobb bátyus a világon” arccal és kitalálta, hogy menjünk el valahova. Köpni-nyelni nem tudtam. Mi van? Mire alábbhagyott a sokk, már a kabátomat húztam fel.

- Cas, hova megyünk? – futottam a gyorsléptű testvérem után, miközben egy sálat tekertem a nyakam köré.

Nem válaszolt. Beültem mellé az anyós ülésre. Nem is tudom... valahogy olyan furcsa érzés kerített hatalmába. Castiel nem a szokásos Castiel volt. Komoly arcot vágott, mint aki gondolkozik valamin. Ez igazán szokatlan. Azon gondolkoztam, hogy vajon mi késztette őt erre a hirtelen kiruccanásra. A TV-ben látott valamit? A fenébe, miért nem figyeltem? Nem volt időm többet agyalni a hirtelen pálforduláson. A kocsi megállt egy erdő mellett. Felhúztam a szemöldököm.

- Figyelj, Cas... szerintem meg tudnánk beszélni a dolgot... nem muszáj eltemetned az erdő közepén...

- Fogd be, idióta. Most kivételesen nincsenek gyilkos szándékaim. Csak nosztalgiázni van kedvem.

- Nosztalgiázni...? – ismételtem meg, miközben kiszálltunk a védett, meleg járműből. Összehúztam magamon a kabátomat. Kifejezetten nem volt jó idő, ráadásul a vékony hótakaró, ami isten tudja, mikor került oda, megfagyott. Nekem meg logikus, hogy azt a cipőmet kellett felvennem, amivel akár még korcsolyázni is mehetnék... De térjünk csak vissza az alap problémára: Castiel és a nosztalgia. Valahogy nem összeegyeztethető. Ennyire megártott neki a tegnapi buli? Mert akkor azt hiszem, többet nem engedem alkohol közelébe. Jézusom...! Úgy beszélek, mint az anyja! Elborzadva ráztam meg a fejem, mire Cas felhúzta az egyik szemöldökét. Ó, pompás! Annyi jó dolog közül éppen ezt a szokást kellett átvennie Lysandertől!

Cas bevetette magát a fák közé, ezért nem tehettem mást, mint hogy követem. Tél volt, így nem igazán volt aljnövényzet. Ez az egy szerencséje! Biztosan kitekertem volna a nyakát, ha szederbokrokon kellett volna átmásznom végette! A fák felfogták a havat is, így nem is csúszott a talaj. Annyira nem volt rossz, csak nem értettem, mi köze lehet ennek a „nosztalgiához”. Nem emlékszem, hogy valaha is így futottam volna Castiel után, aki megállíthatatlanul masírozott az erdő közepe felé. Fogalmam sincs, milyen emlékeket idézett ez fel benne. A másik meg az, hogy mégis miért rángatott magával, ha végül lehagyott? Ennyi erővel jöhetett volna egyedül is! Halkan szitkozódtam. Orrom alatt motyogva lehordtam Castielt a sárga földig, hisz fáztam és még mindig fáradt voltam, ő meg csak úgy ide hozott. Idegességem közepette elfelejtettem a lábam alá nézni, aminek az lett a vége, hogy elakadtam egy gyökérben és rendesen elvágódtam. Drága bátyám még csak észre sem vette a mutatványomat. De nem ez volt a legnagyobb baj. Mire feltápászkodtam, már a nyomát sem láttam. Ez is csak az én szerencsém lehet!

Amilyen szörnyű a tájékozódási képességem, szerintem még a kiutat sem találnám meg. Gratulálok, Lea! Ön elnyerte a nap idiótája címet! A nyereménye egy különleges nap, amit azzal tölthet, hogy felkutatja a világ egyetlen vörösmarháját! Elindultam abba az irányba, amerre vélhetőleg Castiel is leledzik. Próbáltam valódi indiánként felderíteni a terepet, megfigyelni minden nyomot, ami arra árulkodott, hogy már járt arra valaki. De kit hülyítek... Abszolút nem értek az ilyesmikhez. Mit is szoktak mondani ilyenkor? Ölelj meg egy fát és várd, hogy megtaláljanak? Szerintem ez nem fog bejönni. Valamiért Jancsi és Juliska feelingem van. Persze, nosztalgia, mi? Tudhattam volna, hogy itt valami bűzlik! Már az elején éreztem, hogy csak meg akar szabadulni tőlem! Persze tudtam, hogy az imént felsoroltakból semmi sem igaz... de valamit ki kell találni, amivel megmagyarázhatom a szituációt. Azt mégsem mondhatom, hogy a saját bénaságomból keveredtem ide!

Felültem egy alacsony faágra, hátamat nekitámasztottam a fa törzsének. Valójában tényleg fáradt vagyok. Nem lenne szerencsés itt elaludni... nem, az nagyon nem lenne jó! Igen, Lea, pontosan, nem szabad elálmosodni! Ugorj le gyorsan a rögtönzött ágyadról és indulj Castiel keresésére. Elvégre, nem olyan nagy ez az erdő. Na jó... csak még öt percet! Aztán mindenképpen indulok! Játszunk kitalálósat! Ki az a szerencsétlen, aki még a WC-re is hurcolja magával a telefonját, de amikor a bátyjával elindul valahova úgy, hogy fogalma sincs, mit tervez az az őrült, akkor otthon hagyja? Hát én! Arrrrgggghhhh......! Egyébként, ember nem is gondolná, mennyire kényelmes tud lenni egy fa...

- Te meg mi az istent csinálsz?!

Castiel hangja annyira megrémíszett, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és leestem. Nem kapott el a hülye paraszt! Ezt még meghálálom neki...!  Dühtől szikrázó szemekkel meredtem rá, miközben felkeltem és leporoltam a nadrágomat.

- Még neked áll följebb? Eszem megáll! Iderángatsz, lehagysz, aztán miattad leesek a fáról, de persze miért is kapnál el?! És még neked áll följebb?! Komolyan?!

- Jól van, nyugodj meg... látom, még mindig fogni kell a pici kezecskédet, nehogy elvessz nekem!

Válaszra nyitottam a számat, de ő már elkapta a csuklómat, és elkezdett húzni maga után. Kitéptem a kezem a szorításából.

- Miért lenne egy séta az erdőben nosztalgikus? – kérdeztem, miközben a karomat dörzsölgettem.

- Biztos nem emlékszel, mert még kicsi voltál, de régen amolyan családi szokás volt újévkor kimenni az erdei tisztásra hóembert építeni, meg ilyenek.

- Tényleg? És ezt te élvezted?

- Soha nem akaródzott elindulni, viszont a végére mindig jól szórakoztunk. Hógolyózáskor anyuval szoktál egy csapatban lenni, és mindig ti nyertetek. Olyan volt, mint a terminátor. Nem ismert kegyelmet. Ezzel szemben apu nem igazán mert dobálózni, mert félt, hogy téged talál el, és még valami bajod lesz. Így általában egyedül harcoltam a túlélésért. – miközben mesélt, végig mosolygott. Mintha nem is nekem mondta volna. Csak nézett ki a fejéből és felidézte az emlékeket, amelyek nekem teljesen újak voltak. Tényleg kicsi lehettem. De jó volt elképzelni a munkamániás szüleimet, ahogy egy kicsit kikapcsolódnak egy hógolyócsata közben. Ez az én arcomra is mosolyt csalt. Sétálgattunk még egy darabig, Castiel mesélt. Aztán észre sem vettem, de már az autó mellett álltunk.

Rövid kiruccanás volt, viszont annál tartalmasabb. Mikor haza értünk, valahogy a kezembe akadt Cayrien Castieles pólója. Elhatároztam, hogy majd holnap átviszem neki. Addig is, visszafeküdtem aludni.

MÁSNAP:

Szórakozottan eszegettem a reggeli müzlimet. Castiel kómásan lecsoszogott kávét főzni, elmormoltunk egy „jó reggelt”-et, majd többet nem is szóltunk egymáshoz. Egy szokásos reggel. Mikor végeztem, a tálat bedobtam a mosogatóba és elkezdtem készülődni. Már tegnap megbeszéltük Cayriennel, hogy délre megyek hozzájuk. Behánytam minden szükséges cuccot a táskámba, és már mentem is. Szerencsésnek mondhatom magam, mert mindkét barátnőm közel lakik hozzám. Megspórolok magamnak egy csomó fejfájást. Castielnél sem mindig jön be a „ha elég sokáig könyörgöm, akkor elfuvaroz” trükk.

Megérkeztem. Becsengettem. Semmi. Csengettem még egyszer. Semmi Gyakorlatilag nekitámaszkodtam annak a rohadt csengőnek, de még mindig semmi! Megfogtam a legnagyobb követ, amit találtam, és megcéloztam vele Csipkerózsika ablakát. Na igen. Arra a bizonyos „célzásra” még ráférne némi gyakorlás... Jó, ne kövezzetek meg, nem vagyok jó tornából! De az a jó hír, hogy legalább nem kell kifizetnem a törött ablakát! A falnak meg meg se kottyant... Még mindig semmi életjelet nem adott magáról. Elkezdtem a nevét kiabálni, de mintha a falnak beszéltem volna (végül is...). Végül arra a döntésre jutottam, hogy az énekhangomat senki se bírja sokáig hallgatni. Két lépést hátráltam, megköszörültem a torkom, és a lehető leghangosabban: SIE SIND DAS ESSEN UND WIR SIND DIE JÄGER! (Nem gondoltam volna, hogy én valaha németül fogok énekelni, de a SNK sok mindent kivált az emberből... nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon kipróbálnám azt a 3D manőver cuccost... jó lenne kinyírni egy pár titánt. Ó, és bocsi, gőzöm sincs, hogy az a felszerelés mi magyarul, mert angolul nézem...) A többi már jött magától, persze a zenei betéteket sem hagytam ki. Mikor a refrénhez értem, csodával határos módon be lettem invitálva. A dühöm egy pillanat alatt elszállt, amint megláttam fortyogó barátnőmet. Az a tény, hogy ő idegesebb, jócskán javított a kedélyállapotomon. És hogy miért nem jött ki? Zenét hallgatott. Már vagy százszor figyelmeztettem, hogy ne bömböltesse ilyen hangosan, mert halláskárosodása lesz, de mintha megint csak a falnak beszélnék. Lassan lenyugodtunk mindketten és folytattuk a napot a szokásos csevegéssel. Mindent elmesélt a karácsonyi kirándulásukról (említettem már...? Egyre rosszabb a memóriám. Esküszöm, hogy nem emlékszem...), aztán átadtam az ajándékot. Először meglepődött, de aztán nagyon örült neki. Majd’ megfulladt a röhögéstől, de azonnal felkapta. Aztán le is vette, mert nem akarta összekoszolni. Aztán persze az általam választott csomagot is megkapta, kicsit késve, de nem is az a lényeg. Igaz, hogy ez nem aratott akkora sikert, mint az előző... talán az enyémmel kellett volna kezdenem. Sebaj. Egyáltalán azt sem értem, hogy mit volt úgy elájulva egy Castieles felsőtől, hisz alig ismeri. Csak nem...? Ugye nem...? Nem csatlakozott a fan táborhoz! Ó, istenem, mondd hogy nem...! Nem, ugyan már... ez abszurd. El is kergettem a kósza gondolatot az agyamból. Pusztán csak viccesnek találta a szitut, mint én.

Alig melegedtünk bele a beszélgetésbe, amikor a telefonom vad fütyülésbe kezdett (bizony, csengőhangom Tate fütyülése az AHS első évadából). Candy. Mit akarhat most Candy? Unatkozik otthon?

- Moshi moshi! – szóltam bele.

- Hali. Otthon vagy?

- Nem, Cay-nél.

- Akkor menjetek fel skype-ra. Sziaaa ~

- Mi van...? – néztem egy darabig magam elé. Ilyen simán kinyomott? – Cay... fel kell mennünk skype-ra.

- Okké... – meg sem kérdezte, miért. Máris felkapta a laptopját és pötyögni kezdett. – Gyere közelebb!

Odaültem mellé, pár perccel később jött is a videóhívás „candy24”-től.

- Nem találjátok ki, hova megyünk hétvégén! – csapott a dolgok sűrűjébe. Minek a köszönés...?

Egy darabig fenn állt a kínos csend. Nekünk fogalmunk sem volt arról, hogy mi a fene folyik itt, az őrült nő a vonal túlsó végén meg teljes extázisban volt. Felhúzott szemöldökkel néztünk egymásra Cayriennel, végül ő szólalt meg. – Igazad van, esélytelen, hogy kitaláljuk. Tehát...?

- Egy szót mondok: cosplay!

- Nem mondod komolyan...! – tátottam el a szám. Mindig is szerettem volna részt venni egy ilyen találkozón.

- De... mondhattad volna hamarabb is! Honnan fogunk most leakasztani egy jelmezt?! Nem tudok ilyen gyorsan varrni egyet! – pánikolt Cay.

- Nyugalom! Mindhárman a szabadság szárnyait fogjuk magunkon viselni az eBay jóvoltából! Már meg is rendeltem...

- Akkor remélem, hogy a költségeket is állos, mert nem áll szándékomban százakat kipengetni egy jelmezért! Igaz, hogy a szuper király Felderítő Egység egyenruháról van szó, és mindig is szerettem volna egyet... de nem! Elhatároztam, hogy gyűjtök, és –

- Nyugiiii –! Tekintsetek rá utó-karácsonyi ajándékként!

- És ha szabad kérdeznem, neked honnan van ennyi pénzed?! – kötöttem az ebet a karóhoz.

- Rég nem látott gazdag nagybácsi... – vont vállat.

- Ez esetben rendeben! – csapott le az ajánlatra Cay széles vigyorral. Én sem szívesen mondtam volna nemet...

- És megjöttek már? – kérdeztem izgatottan.

- Aham! ~ Nem jöttök el megpróbálni?

Nem kellett sokáig győzködni minket, örömmel mentünk. Jó, értelem szerűen nem kaptunk teljes felszerelést... de attól még jó szórakozás volt. Nagy nehezen rájöttünk, hogy működnek a pántok, onnantól kezdve már gyerekjáték volt felvenni. Tartottunk egy rögtönzött karaoke partit (mert hogy is hagyhattuk volna ki), tehát ott folytathattam az opening éneklését, ahol abbahagytam. Nagyon jól szórakoztunk, és persze király volt ebben a cosplayben lenni. Candyt most meg kell, hogy dicsérjem, ez egy jó ötlet volt. A nap további részében SNK paródiákat nézegettünk és sokat hülyültünk. Végül úgy elment az idő, hogy a dologból ottalvós buli lett. Mármint lett volna, ha nem jelenik meg egy, a szokásosnál is vörösebb Castiel a bejárati ajtónál. Tehát fájó szívvel elbúcsúztam a barátaimtól, és a király egyenruhámban mentem haza. Mert az menő. Igaz, hogy a sötétben senki sem látja, de én tudom, hogy rajtam van. Castieltől kaptam egy fejmosást, amiért neki nem szóltam a rögtönzött összejövetelről. Esküszöm, nem értem ezt az embert... egyszer részegen fetreng a parkban, utána meg itt apáskodik nekem. Fő, hogy mindig ő szokott kimaradni éjszakára! De ez a kedvemet nem szeghette. Elvégre, nem sokára cosplayes találkozóra megyünk! Alig várom, hogy pocky-t ehessek és fotózkodjak a többi király animéssel. A másik dolog, amire kíváncsi vagyok, hogy ha visszatérünk a suliba, Nathaniel milyen előrehaladást fog mutatni Melody ügyben. Tehát összességében ez a nap is jól zárult, nyugodt szívvel térhettem nyugovóra. Még félálomban hallottam a bejárati ajtó csukódását. Tehát azért kellett nekem feltétlenül otthon maradnom, hogy ne hagyjuk a házat őrizetlenül éjszakára... Pfff. De mit is vártunk a drága bátyámtól? Hogy egy varázsütésre kisangyal lesz? Ki is térnék a hitemből. Ő ilyen, ilyennek kell elfogadni, ilyennek kell szeretni.

14. fejezet: Újévi őskáosz

Drága olvasóim, akik még nem adtátok fel a várakozást! (és persze az is, aki először tévedt ide)

Először is hadd mondjam el, hogy tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen sokat késett az új rész. Csak tudjátok, nagyon sűrű volt ez az időszak. Felvidékiek előnyben vannak, mert ők jobban megfogják érteni, amiről mesélni fogok:

Elromlott a számítógépem (ugyan, ne sajnáld, öreg veterán volt, és már annyit táncolt az idegeimen, hogy igazán ideje volt már nyugdíjba vonulnia) és hát, amíg nem szereztünk egy új masinát, addig az írás is szünetelt. Mi ugyebár nem vagyunk milliárdosok, így is csoda, hogy egyáltalán ilyen gyorsan kaptam! Ez az Isteni gondviselés, én mondom nektek! Ookuninushi mindig is szívén viselte a sorsomat... De ne térjünk el a tárgytól! Az új, csudi jó laptopomat éppen a monitor (kilencedikesek tudásszintfelmérése magyar nyelvből, szlovák nyelvből és matematikából - valami olyasmi, mint a felvételi) előtt hoztuk haza, tehát a tanulás mellett nem igazán volt időm leülni és írni. Arról meg már inkább ne is beszéljünk, hogy az öreg gépen már félig kész volt ez a hihetetlenül hosszú "remekmű"... No comment. Monitor után pedig jóformán minden napra adtak valamilyen projectet. Azt hittem, kikészülök! Szeretek rajzolni is meg írni is, a projecteket mégis szívből gyűlölöm. Időigényes, pepecslős munka, amihez nekem nincs idegzetem. Különösen akkor rossz, ha már a negyediket adod le a héten, holott még csak kedd van! (még hogy a második félévben már nem fogja annyira komolyan venni a törit... )

A lényeg az, hogy igyekszem én, de valahogy nem úgy jönnek ki a dolgok, ahogy azt szeretném. Nem feledkezem el a blogról, nagy terveim vannak vele, de nincs időm. Higgyétek el, engem idegesít a legjobban ez a helyzet. Türelem rózsát terem ;)

Sayounara! :* :33 "

U.i.: Megjelent az ún. írói szemszög, ami arra hivatott, hogy egy kicsit összezavarjon és gondolkodásra serkentsen titeket. Kolkolkol. (^J^) 
Ezen kívül nincs illusztráció, ami annak tudható be, hogy majdnem hajnali fél kettő van és már nincs kedvem keresgélni. Gomen! xDD

Jó éjszakát mindenkinek! (/^-^)/ 

LEA

-     Fél órád van. – jelentettem ki az ajtófélfának támaszkodva.

-     Kizárt, hogy addig elkészülök!

Megvontam a vállam – te bajod. Ha már ennyire vedlesz, összeszedhetnéd magad után a bundádat.

-     Ez HAJ!! – Castiel idegesen beletúrt a az imént említett sörényébe majd lassan feltápászkodott a mosdó mellől. Úgy állt előtte, mintha arra várna, hogy elmondja, mit kell ilyenkor csinálnia.

-     Nem hinném, hogy ott kellene keresned a dugulást... Nagyobb eséllyel akadt meg a szőrcsomód valahol a zuhanyzónál...

-     És onnan hogy szedjem ki nagyokos?!

-     Mi vagyok én, vízvezeték- szerelő?

-     Mert én az vagyok, mi?!

-     Ha egy kicsit jobban tanulnál, még lehetne belőled egy jó szakember.

-     Mi lenne, ha befognád már végre?! Olyan fájdalmas lenne...? – olyan erővel lökött félre az ajtóból, hogy majdnem hátraestem. Pff. Felhúzott szemöldökkel figyeltem, ahogy lecsörtetett a lépcsőn. Pár perc múlva visszatért... a klopfolóval. Van egy olyan érzésem, hogy nem főzőcskézni készül vele. Elálltam az útját:

-     Hé, hé, hééé! Mire készülsz azzal?

-     Engedj oda, szétverem!

-     Dehogy engedlek, megőrültél?! – most már én is elvesztettem a hidegvéremet. Kitártam a karjaimat és minden érőmet bevetettem, hogy visszatartsam. Ez kb. annyit ért, mintha egy ásóval álltam volna ki az orosz hadsereg ellen. Utolsó erőmmel lerántottam a földre és üvöltözni kezdtem. Nem igaz, hogy annyi esze sincs, hogy ne tegye tönkre azt is, ami még jó! Egy csomó pénzt kéne fizetni, ha most leamortizálná az egész fürdőszobát. Márpedig az ábrázata alapján ilyesmi gondolatok cikázhattak a fejében... Egy ügyes mozdulattal kikaptam a kezéből a fegyvert, felpattantam, készülve az esetleges támadásra. Castiel meghökkenve ült a padlón. Úgy látszik ez kellett ahhoz, hogy lenyugodjon. – Ezt elkopzom. – jelentettem ki – Most pedig menj, öltözz fel, van összesen... – gyors pillantás a telefonomra – negyed órád. Előre szólok, nem fogok arra várni, hogy belődd a séród!

Ezzel bevágtam magam mögött a szobám ajtaját. Egy kisebb szívrohamot kaptam, amikor megláttam Candyt az ágyamon ülni. Hirtelen egy szót sem tudtam kipréselni magamból, ő viszont teljesen nyugodt volt.

-      Micsoda család... Castiel klopfolóval, te pedig baltával verekedsz... anyudéknak mi a titkos fegyvere?

-      Hé! Az csak egyszeri alkalom volt! És az is csak azért, mert az a kis RohaDake nagyon felhúzta az agyam! Ráadásul, az nem is balta volt, hanem kalapács! Nem mindegy.

-     Ezért kellett őt letámadni kalapáccsal?

-     Az volt kéznél, oké? Amúgy meg már senki nem is emlékszik rá... az a szenzáció is csak pár napig tartott.

-     Mármint... pár HÓNAPIG, ugye? És senki se emlékszik rá?! Ugyan már... a fél suli még most is baltás gyilkosnak hív.

-     De nem is balta........ na jó, mindegy. Hogy hogy itt? Nem úgy volt, hogy nálad talizunk egy negyed óra múlva?

-     Unatkoztam. De úgy tűnik, nálatok zajlik az élet...

-     Na várj. Most kimennél egy percre? Szeretnék felöltözni.....

És ekkor megszólalt a telefonom. Vajon kinek a neve jelent meg a kijelzőn? Még szép, hogy Nathanielé. Felsóhajtottam és kinyomtam. Azt hiszem, a buli ideje alatt jobb lesz, ha kikapcsolom. Hajnali hatkor az ő hívására ébredtem. Ebéd közben fel kellett rohannom a szobámba, mert nem tudhattam, hogy ki hív. Zuhanyozás közben is keresett. Komolyan, egy perc nyugtot sem hagyott!  Az egész még karácsonykor kezdődött. Hát mondhatom, jól elrontotta az estémet. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mit akar, ezért felvettem. Én hülye elképzeltem magamban, hogy majd bocsánatot kér a hülye viselkedéséért és szolgál valami értelmes magyarázatot... de hát, hinni a templomban kell. „Szia Lili, segítened kell!” Ennyi. Mást nem is mondott, azonnal leraktam a telefont. Először is: gyűlölöm, ha így hívnak. Castieltől még valahogy elviselem, de tőle... Másodszor: segítened KELL?! Mivan? Na tudod, mikor fogok én neked segíteni, haver! Annyira bepöccentem, hogy csak a zenehallgatás tudott megnyugtatni.

Fél percig várakozón néztem Candyre, ő pedig olyan volt, mint egy ma született bárányka. – kimennél végre? – kérdeztem.

-    Ja, persze...

Bezártam az ajtókat (persze nem a barátnőm miatt... sokkal jobban tartok Castiel váratlan látogatásától) és előkaptam az előző nap kivasalt ruhámat. Bizony, bizony! Néhanapján még azt is szoktam! Gyorsan felkaptam magamra, majd leengedtem a hajam. Egy visszafogott rúzst kentem a számra (Candy nem engedett abból, hogy „szilveszteri buliba nem mehetsz smink nélkül!”, tehát nem volt választásom. Ez úgyis hamar lekopik...), majd leeresztettem a hajam. Ezzel sem tervezek semmi extrát, nincs már időm kísérletezni. Egy keresztes nyaklánc, egy szegecses karkötő, motorosdzseki és már mehetünk is. Mire leértem, Castiel és Candy már egymást marták a konyhában. Megforgattam a szemem. Ezek ketten soha nem változnak. A cipőmet húztam fel, amikor valaki megszólalt mögöttem:

-     Ugye nem tervezel bakancsot felvenni?

-     Tán bajod van vele, Vörös?

-     Humpf.

Megforgatta kezében a kocsikulcsot és kilibbent az ajtón. Nekem pedig eszembe jutott valami.

-    Candy! Azonnal gyere fel velem!

-     Minek? Mindjárt kezdődik a buli...

-     Meglátod! – elkaptam a karját és beráncigattam a szobámba. – Kapsz egy ajándékot. Castieltől.

Előkaptam a Candynek szánt felsőt és a kezébe nyomtam.

-     Mi az Isten? Mi ez? Fuuuj! – röhögött.

-     Nekem is van. És Cayriennek is félre van téve egy.

-     Ebben fogunk menőzni.

-     Abban bízz!

Castiel már idegesen dobolt kint a kocsiban. Jajj, be ne szarjon, hogy kell rám várnia öt percet...! Lehuppantam az anyósülésre, Candy hátra. Gyorsan bepattintottam a rádióba az animés CD-t. Castiel azonnal felhördült. Már nyúlt is, hogy kikapcsolja a masinát, de én rácsaptam a kezére. Nem fogom hagyni, hogy nyerjen. Soha nem hagynám.

ÍRÓI SZEMSZÖG

A fiú már egy ideje feszülten figyeli az ajtót. Merre lehetnek? – kérdezi magától gondolatban. Idegesen az órájára pillant, majd meghallja a nyílászáró halk roppanását. Azonnal felkapja a tekintetét. Ők azok. Nagyot nyel, amint meglátja a lányt. A ruhája se nem kihívó, se nem túlzottan feltűnő, mégsem tudja levenni róla a szemét. Kétségkívül sokat változott, mióta utoljára látta. Nem úgy néz ki, mintha érdeklődne bármelyik fiú után is. Ez jó. – jegyzi meg gondolatban. Nagyot kortyol az italából, hogy lehűtse magát, viszont ezzel éppen az ellenkező hatást éri el. Felsóhajt és visszafordul az ajtóhoz, de a lánynak már hűlt helye van. Egy kisebb pánikroham suhan át rajta, már éppen indulna a keresésére, amikor...

LEA

Ahogy iszákos barátnőm mellett ültem a bárpultnál, eszembe vágott, miért is nem járok én bulikba. Komolyan, óriási ez a terem, de már most alig férünk el, az emberek meg úgy csődülnek be, mint a hangyák a bolyba eső előtt. Ez a zenének nem éppen nevezhető mosógép remix pedig olyan hangos, hogy beszakad a dobhártyám! Grimaszolva megdörzsöltem a homlokomat – mintha ennek bármi hatása lenne fejfájás ellen – miközben Candy már a harmadik, koktélnak nevezett cukros löttyöt rendelte. Komolyan, ő superman. Képes villámgyorsan inni miközben folyamatosan mesél. Ez kicsit gonoszul hangzott... pedig szeretem hallgatni a történeteit. Csak most nem vagyok olyan hangulatban.

- Minden oké? – szólalt meg mellettem hirtelen a pultos srác. Helyesnek helyes, de... nem is tudom.

- Persze, minden oké. Vagyis... egy kicsit fáj a fejem.

- Igen, tény, hogy elég hangos a zene. – erre elvigyorodtam. Nem fogom újra kifejteni a véleményemet erről a „zenéről”, tudjátok ti, hogy mire gondolok – HÉ, TONY! VEDD LEJJEBB A HANGERŐT! – üvöltött a srác. Tony viszont nem hallotta, ezért elém rakott egy pohár vizet, majd egy gyors bocsi után odament intézkedni.

Biztos, hogy nem fog haragudni a szervező? Elvégre jóval halkabbra vették a zenét. A vizemet kortyolgatva körülnéztem. Nem tudom, kié ez a hely, de elég pénzesnek látszik a berendezés alapján. Meg gondolom népszerű is, ha ennyien hajlandóak voltak kifizetni a 10€-s belépőt. A helyiség gyakorlatilag két részre volt osztva: táncparkett és ülőhelyek. A térválasztó két gyönyörűen kifaragott oszlop volt. Az egyiken egy lány, a másikon egy fiú volt. Közhely. Viszont minél tovább néztem őket, annál több érdekességet vettem észre rajtuk.

Nagy nehezen elvettem a tekintetem a szoborpárról. Jobbra volt egy lépcső, amire vörös szőnyeget terítettek – újabb közhely – viszont a kapaszkodó egy óriáskígyó volt. Még soha nem láttam ilyet azelőtt. Nem az a klasszikus... jaj, hogy magyarázzam... Nem egy egyenes rúd fut végig a lépcső mellett, hanem egy nagy hullám. Érdekes ember lehet, aki berendezte.

- Jól néz ki, mi? – szólalt meg mögöttem a pultos srác – ez (mármint a faragott bárpult) a tesóm ötlete volt, de a többi az enyém. Sokat kínlódtunk vele. El sem tudod képzelni, mennyire nehezen tudtuk berakni azokat az oszlopokat – nevetett fel – mi, hülyék, UTÓLAG akartuk bepasszírozni. Még falat is kellett bontani... –  vigyorogva megrázta a fejét, miközben a pultra támaszkodott. Most olyan hülyének érzem magam... Tudnom kellett volna, hogy ez az ő bulija. De honnan tudhattam volna? Mondjuk az is meglehet, hogy... – Bocsi, nem akartalak untatni.

- Jaj, dehogy! Nem arról van szó... csak elgondolkoztam. Ez a hely... a tiéd?

- Félig. Nem tudtad? – nézett rám féloldalas vigyorral.

- Hát... nem. – mosolyogtam kínosan. Nem is tudom miért érzem magam ettől ennyire kellemetlenül. Ekkor eszméltem rá, hogy Candynek hűlt helye van. Körbenéztem, de sehol nem volt. – Nem tudod, hová ment a barátnőm? Tudod, levendula színű haj...

- Nem... segítsek keresni?

- Nem kell, köszi. Csak nem nyelte el a föld...

Elköszöntem és belevetettem magam a tömegbe. Se Candy, se Cayrien, se Lys. Mindenki eltűnt? Még Piroska nagy fejét se látom sehol... Ahogy próbáltam előre furakodni, többször is éreztem, hogy valami megérinti a fenekemet. Eleinte nem foglalkoztam vele, ha ettől jobban érzi magát, akkor hajrá, most nincs időm a hülyeségeire. De a százhuszonharmadik alkalomnál már nagyon elegem volt belőle. Hátrafordultam azzal a szándékkal, hogy beverem a képét annak a szemétnek, de valaki már megelőzött.

- Nem megmondtam, hogy ne érj a húgomhoz? – sziszegte Castiel a halálra rémült srác fülébe.

- Nem láttad a többieket, Cas? – kérdeztem.

- Milyen többieket? – nézett rám, miközben még mindig erősen tartotta azt a szerencsétlent.

- Tudod... Candy, Cayrien, Lys...

- Lysandert már próbáltam hívni, de nem vette fel. A többi meg nem izgat.

- Kösz, ez nagy segítség volt... – mormoltam, majd hátat fordítottam. Nem létezik, hogy így eltűntek! Hisz megbeszéltük... És hogy Candy csak úgy, egy szó nélkül lelép... ez nem vall rá. Rossz előérzetem van. Megálltam és körülnéztem. Sehol semmi ismerős. Kezdtem pánikolni. Főleg Candyért aggódtam. Már annyi koktélt benyomott, hogy szerintem fel sem fogta volna, ha valaki felrángatja egy emeleti szobába. Lysanderrel simán megeshetett, hogy elfelejtette vaaagy eltévedt út közben. Cayrien... hát... gőzöm nincs, de gondolom, tud vigyázni magára. Azért felcsörgetem... Amint kiléptem az ajtón, megcsapott a hideg szél. Összehúztam magamon a dzsekimet és előkaptam a mobilomat. Ehh... három nem fogadott hívás Nathanieltől. Egész eddig eszembe se jutott az az idióta. Nem is emlékszem, hogy mikor lett ennyire kitartó. Nagy bajban lehet, ha hajlandó erre. De ha így van, akkor én mi az istenben tudnék neki segíteni? Kezd rajtam úrrá lenni a kíváncsiság, de nem érdekel! Addig, amíg nem esedezik a bocsánatomért, nekünk nincs miről beszélgetnünk. De koncentráljunk a fontos dolgokra. Felcsörgettem Cayrient. Kiderült, hogy a nővére (akinek ide kéne fuvaroznia) még mindig a fürdőszobában van, és nem tudja eldönteni, mit vegyen fel. Egyébként ők négyen vannak testvérek: a nővérén kívül van még egy bátyja és egy húga. Na, lényeg a lényeg: majd jön, és ha itt lesz, majd hív. Legalább már csak két embert kell keresnem. Eszembe jutott, hogy mi van, ha Candynek elege lett a buliból és ki jött levegőzni? Bementem a házzal szemben lévő parkba, ami egyébként rohadt ijesztő így éjszaka... Síri csend volt, csak a lépteim alatt ropogó havat lehetett hallani. Nyugi, Lea, nem kell félni. Nincs semmi a sötétben, és senki nem les rád a bokorból... Elkezdtem Candy nevét mondogatni, de nem jött válasz. Ennél a pontnál éreztem úgy, hogy „na most lenne ideje fénysebességgel visszafutni a buliba és elbújni Castiel háta mögé”. Megfordultam, és kis híján szívrohamot kaptam, amint megláttam, hogy ott áll valaki közvetlenül előttem! Akkorát sikítottam, hogy szerintem a világ másik végén is hallani lehetett.

- Nyugi, csak én vagyok. – mondta egy ismerős hang, de hirtelen nem tudtam kihez társítani. közelebb lépett, az utca fényei éppen megvilágították az arcát.

- Dylan! Mit keresel te itt? Halálra akarsz rémiszteni?

- Nem ez volt a szándékom... Láttam, hogy kifelé igyekszel, ezért utánad jöttem. Titkos vágyad találkozni Pedomacival, vagy mi?

- Humpf... Ha tudni akarod, a barátnőmet keresem. Nem láttad?

- Melyik barátnőd?

- Candy...

- Jaa, az a pink hajú? – pink... jó, legyen.

- Igen, ő lesz az. Láttad?

- Ott ül. – mutatott előre. Hátrafordultam, és tényleg ott volt. Valószínűleg nem hallott engem, mert zenét hallgatott. Nagy kő esett le a szívemről. Már éppen oda akartam volna menni hozzá, amikor  Dylan elkapta a vállam – Várj! Beszélhetnénk?

- Most is azt csináljuk...

Sóhajtott. – Egy ideig távol leszek. Nem tudom pontosan, meddig, de egy jó darabig, az biztos. Talán nem is fogunk többet találkozni, szóval... szia. Örülök, hogy megismerhettelek. – megölelt, majd elment. Meg sem várta, hogy esetleg akarok-e mondani valamit. Mondtam egy halt sziát, majd Candy felé fordultam.

Egy fából készült „lovaskocsi féleségen” ült. Valamiféle játszótéri játék lehet. Előtte van két fa ló, mintha azok húznák. Mellette libikókák vannak (két bikás és két csibés – az utóbbi kisebb és szinte mindegyik csonka már) és nem messze egy domb, amin egy kereszt áll. Biztosan azért, mert a háttérben van egy templom. Nem igazán lehet kivenni a fáktól, meg eleve sötét is van. A kereszt másik oldalán két hinta áll. Mindkettőn van két sima és egy páros hinta. De térjünk vissza Candyhez.

- Hát te? Hogy-hogy kijöttél? És miért nem szóltál? Megijesztettél...

Leültem a jobb oldali ló farkára (nem félreérteni!) és felraktam a lábam a szekérre. Így szembe kerültem Candyvel. Ő kihúzta az egyik fülhallgatóját és unottan nézett rám.

- Én szóltam, csak nem voltál elérhető, aztán ott hagytalak.

- Kösz... na mindegy. Cayrien még otthon van a tollászkodó nővérével, Lys meg... a jó isten tudja. Máshogy képzeltem el ezt az estét...

- Ja. Kérsz? – előhúzott a háta mögül egy üveg piát (sötétben nehéz beazonosítani) és meglóbálta előttem.

- Miért is ne? – elvettem és megnéztem a feliratot. Jack Daniel’s. Jóféle. – ezt egyedül ittad meg? – szemet szúrt, hogy az ominózus üveg már félig sincs.

- Dehogy... Már csak ennyi volt benne, amikor elhoztam. – elhúzta a száját, majd felnézett a holdra. Valóban szépen látszik ma éjjel. – Hé... nézd, ma olyan sárgás, nem?

- Van benne valami... – felkészítettem magam és ittam egy kortyot a piából. Bűn rossz, de ki nem köptem. Grimaszolva lenyeltem, majd visszaadtam azt a pokoli izét Candy-nek. Kinek a pap, kinek a papné. Én nem szeretem az alkoholt. Mindenesetre, legalább megkóstoltam. – Nem játszunk szerepjátékot? – csattantam fel. – Kicsi korunkban mindig azt csináltuk! Már hiányzik...

- Mi van, máris a fejedbe szállt?

- Ne máááár, gyere! – Elkaptam a karját és a hintákhoz húztam. Leültem a bal oldaliba, ő pedig a másikba. A középső, páros hintára leraktam a telefonomat és kapcsoltam be zenét. – A sztori a következő: én vagyok Kirihito testvére, te pedig a legjobb barátnőm. Hegymászók vagyunk, hármasban indulunk fel a Kurama-hegyre, mert azt hallottuk, hogy az különleges.

- És ki lesz Kirihito?

- Ha?

- Ki lesz Kirihito? Csak ketten vagyunk.

- Ja, ő csak képzeletben lesz velünk. Mégis ki lenne elég jó, hogy eljátssza őt? – mondtam, miközben egyre magasabbra hajtottam magam. – Szóval, hol is tartottam? Ja, igen. Mi lesz a neved?

- Pff... fogalmam sincs. Aoi?

- Jó, akkor én meg leszeeeek... Sakura.

- Sakura? Nem igen tetszik az a név.

- Miért, pedig szerintem jó. Szeretem a cseresznyefákat. Na mindegy... Aoi, hol van Kirihito?

- Nem tudom.

- Meg kéne keresni, nem? Ja, amúgy Dylan elutazik.

- Hova?

- Gőzöm sincs. Szóhoz se hagyott jutni. Csak annyit mondott, hogy talán nem is látom többet. – vállat vontam és megállítottam a hintát. – Keressük meg Kirihitót!

- Várj, meggondoltam magam! Mégse az legyen a nevem! Hikari!

Kezembe vettem a telefonom, felálltam és elkezdtem hintáztatni a páros hintán ülő senkit (tök logikus, nem?) – Jó, akkor most megvolt a keresés. – jelentettem ki egy idő után. (hisz ez is tök logikus fordulat volt...)

- Ja, igen... végül is, itt vagyunk a templomnál... miért ne lehetne keresztelő?

- Keresztelő?! Én keresést mondtam! – mindketten hisztérikus röhögésben törtünk ki. – Oké, oké... Kirihito... úr isten, jól vagy?! – futottam a földön fekvő semmihez. – Nem lélegzik. Mit csináljunk?!

- Szerezzünk segítséget.

- Igazad van! Gyere! – mentünk egy kört, megállapítottuk, hogy nincs itt senki és visszamentünk. – Hol van Kirihito?

- Megettem.

- Megetted? Komolyan?! De most tényleg... az előbb még itt volt! Elrabolták? Vagy mi?

- Biztos megszállta Akura-ou, és elment.

- Fenébe! Pedig még szerelmet akartam neki vallani, mielőtt elmegy!

- Nem hogy a tesód?

- Kit érdekel? Azt az istenverte Kurant érdekelte, hogy Yuuki a húga?

- Jól van, Sakura-ou, menjünk haza.

- Sakura-ou? – erre mindketten nevetni kezdtünk. – Ezt a nevet használni fogom! – még mindketten nevettünk, amikor megcsörrent a telefonom. – Hé, ez Cayrien! Ezek szerint megjöttek! – gyorsan felkaptam. – Halló? Szia, itt vagyunk... Gyere ide a parkba, itt vagyunk kint. Kint? De hisz olyan hideg van! Ne már, gyere, tök jól elleszünk! Oké, oké...

Visszavonultunk a szekérhez és elfoglaltuk a régi helyünket. Integettünk Cayriennek, aki nagy nehezen kiszúrt minket, majd beült Candy-hez a szekérbe. Még mindig nem volt kibékülve az idővel, ezért ő is kapott egy korty whiskeyt.

- Hé, csajok, nevezzük el a lovakat! – álltam elő egy újabb szuper-szónikus ötlettel – Amin ülök, legyen mondjuk Tomoe a másik meg Akura-ou.

- Akkor ha most jól értem, te most Tomoe farkán ülsz... – jegyezte meg Candy. Elkezdtünk röhögni, majd ketten, egyesített erőkkel támadtak a perverz megjegyzéseikkel. De én nem hagytam magam, azért sem ültem máshova.

- Olyan jó ez a japán akcentus... – Candy elkezdett összehordani mindenféle hülyeségeket, és a fura kiejtésére ráfogta, hogy az japán akcentus. Cayrien is csatlakozott, és nagyon jól elszórakoztak maguknak. Közben újra feltámadt a szél, én pedig azon kezdtem el gondolkodni, hogy ki is volt a szélisten. Nem jutottam magammal egyről a kettőre, ezért arra a döntésre jutottam, hogy megkérdezem az expertet, aki még mindig a japán akcentusával szórakozott.

- Candy, ki is volt a szélisten a KH-ban?

- Á sárki csillág... – kezdte „akcentussal” – Várj... mit is kérdeztél?

- Hogy ki volt a szélisten a KH-ban.

Mindhárman nevetni kezdtünk. Ki a szélisten? Á sárki csillág... – Amúgy az Otohiko volt, nem? – mondta Cayrien.

- De, igen, ő lesz az! – erősítette meg Candy.

- Beszélgessünk már vele! Hé, Otohiko, hogy vagy? – kezdtem én. – Erősebben fújt! Ez biztos jót jelent!

- Vagy csak azt, hogy ideges, mert felébresztetted. – szólt Candy, majd újra röhögni kezdtünk. – Ha erősebben kezd fújni, akkor az azt jelenti, hogy „igen”, ha nem fúj, akkor „nem”. Otohiko, buzi vagy? *szél* (lö: nagy röhögés.)

- Szerelmes vagy Ookuninushiba? *szél* Ookuninushi ott van most veled? *szél* Akkor hagyd, hogy most ő válaszoljon! Ookuninushi, eljössz velem randizni? *szélcsend* Nemár, Otohiko, engedd őt szóhoz jutni, ne legyél féltékeny! Ha jó leszel, neked is szervezek egy randit vele!

- És velem eljönnél, Ookuninushi? *szél* (lö: Candy és Cayrien röhögnek a kikosarazásomon – igaz barátnők – míg én duzzogok)

- Ne legyél ennyire nagyra, ez csak azért van, mert Otohiko téged nem tekint vetélytársnak!

- Hát, ha Ookuninushi buzi, akkor tényleg nem lennék vetélytárs. (lö: újabb kárörvendő röhögés)

Kiöltöttem rájuk a nyelvemet, majd folytattuk a játékot. Jól szórakoztunk, aztán kedvem lett zenét hallgatni. – Otohiko, szereted a zenét? *szél* Akkor ha felhők nem takarják felhők a holdat, akkor Otohikonak tetszik, ellenkező esetben nem tetszik a zene! – beraktam Crown the Empire-től a Menace-t. – Tetszik neki! – kiáltottam fel, amikor megláttam, hogy semmi nem takarja el a holdat. Viszont amint Andy elkezdett énekelni, azonnal sötétebb lett. Átraktam egy másik számra, egészen addig tetszett neki, ameddig Andy rá nem zendített. Pár számmal később megállapítottuk, hogy Otohiko nem szereti Andyt. Elkezdtünk énekelni és Otohikot is buzdítottuk arra, hogy csatlakozzon. Aztán nevettünk, amikor elkezdett erősebben fújni a szél, mert ezt annak tudtuk be, hogy ő is kornyikálni kezdett. Candy folyamatosan azt hajtogatta, hogy „Ezaz, Otohiko, nagyon jó vagy! Csak így tovább!” Cayrien pedig egyre gyakrabban húzta meg azt az üveget. Rövid időn belül még jobb lett a hangulat, és már valójában fogalmunk sem volt arról, hogy min röhögünk ennyire. Aztán már azon röhögtünk, hogy hogyan röhögünk, és azon is röhögtünk, hogy a röhögésünkön röhögünk. Így aztán nem csoda, hogy észre se vettük a közeledő léptek zaját.

- Látom itt aztán jó a buli! – Castiel lefeküdt a mellettem lévő lóra egy üveg valamivel a kezében. Részeg volt. Igyekeztünk őt figyelmen kívül hagyni, de nem sokkal később hangos puffanással a földre zuhant. Elég nehéz volt, hárman alig bírtuk belerakni a szekérbe. Elkoboztuk tőle az üveget és úgy döntöttünk, hogy az nálunk jobb helyen lesz. Én abból is csak egy kis kortyot ittam, az is sok volt, a többit meghagytam a barátnőimnek, akik most Akura-ou hátán lovagoltak. Castiel csendben elnyögdécselt magának, Candy és Cayrien lasszó dobó mozdulatokkal „Gyí pacó”-ztak (Cayrien sikeresen le is ütött) én pedig az épület felé hunyorítottam. Hány óra lehet? Ránéztem a kijelzőre: 11:58. WHAAAAT???

- Srácok! Két perc és éjfél! Befelé, ha nem akarunk lemaradni a visszaszámlálásról meg a pezsgőről!

- Igaz! – értett egyet mindenki, kivéve Castielt. Mennyit ivott ez?

- Hé, Piroska! Itt a csúnya, gonosz farkas beszél! Megeszlek, ha nem pattansz fel! Hallod?! – megböködtem, de csak egy morgás volt a válasza. – Csajok, én nem hagyom őt itt kint egyedül. Részeg és nagyon hideg van. Meg fog fagyni! Gyertek, vigyük, be!

- Nincs az az isten! Lea, a bátyád dög nehéz! – nyafogott Cayrien. Candyre pillantottam.

- Rám ne nézz! Egyetértek Cayriennel!

- De nagy az egyetértés köztetek ma este! – csattantam fel, majd próbáltam egyedül felállítani azt a szerencsétlent. Majd megszakadtam, de sikerült esés nélkül kiszedni abból a szekérből. Nekitámasztottam Tomoénak, amíg kifújtam magam, majd újult erővel kezdtem cincálni magam után. A többiek már leléptek. Cöhh... vissza se fogok érni...! Ez így nem ér! Elkezdtem szitkozódni és kínlódni Castiellel a hátamon (nem, nem úgy vittem mint Shrek Fionát... mi vagyok én, terminátor? Csak simán a hátamnak döntöttem és úgy próbáltam megtenni vele a távot). Majd egyszer csak eltűnt a súly, ami a vállaimat nyomta. Oldalra néztem, és megláttam Lysandert.

- Lys! – a nyakába ugrottam volna, de azt hiszem, Castiel éppen elég neki most. – Már azt hittem, el se jössz! Olyan régen láttalak!

- Egy kicsit eltévedtem út közben... – nevetett fel kínosan. – majd még beszélgetünk, de most menj, ha nem akarod lekésni a nagy visszaszámlálást! Én majd elintézem Castielt.

- Köszönöm, Lys! – ezzel már rohantam is az épület felé olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam. Még éppen elértem a visszaszámlálás kezdetét. Nagyon kifulladtam, úgy lihegtem, mintha a maratonról jöttem volna. Most, hogy meleg helyen vagyok, észre vettem, hogy mennyire hideg volt kint. A kezeim teljesen és a lábam teljesen szétfagytak, és most nagyon fájnak, mert újra megindult a vérkeringés. Együtt érzek a fagyási sérültekkel... Nekik ezerszer rosszabb lehet.

- Hát itt vagy! Már kezdtem aggódni! – kapta el a vállam a csapos srác, akié a hely. Még mindig fura... – Futottál?

- Minden oké. Csak siettem, nehogy lekéssem a visszaszámlálást.

- Öcsém, de hideg a kezed! – elkezdte melegíteni az említett testrészt, közben pedig hangosan kimondták a 10-es számot. Erről két dolog is eszembe jutott: „Ten, are you ready? Nine, are you ready? Eight, are you ready? Seven, six, five...” (Uta no Prince-Sama: Maji Love 1000% ending) és „It’s the final countdown! Türürürüüü, türürüttüttüüü...” (Europe: Final Countdown). 5-től már mi is együtt ordítottuk a számokat a tömeggel, míg nem elértünk a 0-ig. BÚÉK!!! Üvöltötte mindenki. Az emberek egymást ölelték, a párok csókolóztak, a mellettem álló srác átkarolta a vállamat, erősen megölelt, majd elengedett. Boldog új évet! Mosolygott rám, majd eltűnt a tömegben. Fenébe! Már megint nem tudtam megkérdezni a nevét! Végül Lys is beesett Castiellel. Egy kicsit bűnösnek éreztem magam, amiért magára hagytam azzal a részeg disznóval. Lys gyorsan lefektette a kanapéra, majd leült mellé. Nagyon kipurcant. Nem is csodálom... De most komolyan, mi olyan nehéz rajta?! Csont és bőr! Kinéz max. 50 kilónak, de ez volt már 150 is! Lehuppantam Lys mellé (Castiel feljajdult, amikor ráültem a lábára...) készen egy jó beszélgetésre. Csak az a baj, hogy a saját gondolataimat alig hallom, akkora ricsaj van!

- BÚÉK! – jelent meg Candy és Cayrien két (!) üveg pezsgővel és négy pohárral. – milyen jó, hogy az idióta bátyád kiütötte magát, így legalább nem kell még egy poharat hozni Lys-nek! Isten hozott itthon! – próbálta Candy túlkiabálni a tömeget. Megölelte Lysandert, majd leült Castiel hasára. Szegénykém tiltakozott, de Candy egy nyelvöltéssel lezárta a témát. Cayrien leült Lys másik oldalára, a kanapé karfájára. Azok ketten elkezdtek ismerkedni (ember azt hinné, hogy legalább egy pár szót tud majd váltani egy rég nem látott barátjával...), én meg egyre kellemetlenül éreztem magam. Candy sorra öntögette magának a pezsgőt, én pedig felálltam azzal a szándékkal, hogy megkeresem a pultos srácot és megkérdezem a nevét. Elindultam a tömegben, erre valami hihetetlenül idegesítő sipítozás megütötte a fülemet. Ki engedte be ide Amber-t?! A pultnál áldigált és éppen azt az embert szadizta, akit én kerestem.

- Mégis kinek képzeled magad?! Most nézd, mit csináltál a ruhámmal! Egy fityinget nem fogsz kapni ezért az estéért, barátocskám, mert nagyon jóban vagyok Yann-nel, és egy szavamba kerül, hogy azonnal elküldjön a francba!!

- Elnézést kisasszony, megtérítem a kárt. – „esedezett” Yann (mint azt megtudtuk). Láthatóan jól szórakozott.

- Tudod te, hogy mennyibe került ez a ruha?! Egész életedben dolgoznod kéne, és még akkor sem tudnál összeszedni annyi pénzt, amennyit én kipengettem érte!

- Khm, khm. El az útból, hercegnő, én is szeretnék beszélgetni a tulajjal.

- Hogy került ide ez a trampli? Azt hittem, ez egy nívós buli! Erre kiderül, hogy még kukatúrókat is beengednek...! Egyáltalán hogy mersz hozzám szólni, te kis liba?!

- Azt csinálok, amit csak akarok, akkor, amikor csak akarom. Ne rontsd itt a levegőt. – vigyorogtam rá. Túl vicces volt az egész szitu ahhoz, hogy simán fel tudjam venni a poker face-emet.

- Beszélek Yannel és úgy kidob innen, hogy a lábad sem éri a földet! Aztán majd meglátjuk, hogy azt tehetsz-e, amit csak akarsz! – óbégatott dühtől vöröslő arccal. Roppant üdítő a látvány, már-már kezdem azt hinni, hogy megérte eljönnöm!

- Valóban kidobnál? – néztem Yannre fülig érő szájjal.

- Dehogy... akkor már inkább ezt a kis szőkét. – nevetett. – Kíváncsi vagyok, mikor esik le neki... – súgta halkan és kuncogni kezdtünk.

- Hehh, látod, ez való a hozzád hasonló parasztoknak! A proli nép! – nevetett Amberke.

- Ezek szerint már túl vagy Castielen?

- Castiel más. Meg amúgy is, léteznek tündérmesék. Egy előkelő lány még mindig hozzá mehet egy egyszerű fiúcskához.

- Mint a Shrekben?

- Valahogy úgy.

- Ha Castiel vastagabb lenne, még hasonlítanátok is a főszereplőkre! Bár igaz, Fiona elviselhető...

- Mit mondtál??! – pattant fel a kis vipera. Mintha ezzel megijesztene.

- Na jó, most már elég lesz a cirkuszból. Megkérlek, hogy távozz. – kapta el a karját Yann, aki mind ezidáig csendben figyelte a történéseket.

- Ne érj hozzám! Ki engedte meg, hogy így szólj hozzám? Ki vagy te, hogy megengedhess magadnak ilyen hangnemet?

- És te ki vagy, hogy így mersz beszélni? Legközelebb nem fogom beengedni a hozzád hasonlókat, annyi szent! Tűnés! – itt már ő is elvesztette a hidegvérét. Ennek ellenére azért elém csúsztatott egy pohár narancslevet.

- Majd meglátod, mit kapsz ezért Yanntől!

- Én vagyok Yann, te szerencsétlen! Ne hivatkozz valakire, akiről még csak azt sem tudod, hogy kicsoda!

Amber arca hirtelen még vörösebb lett. Már teljesen olyan volt, mint Castiel hajszíne.

- Hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát... – motyogtam, miközben az italomat szürcsöltem.

- Mit mondtál? – nézett rám Amber gyilkos tekintettel. – Minek neveztél?!

- Jaj, ne tegyünk már úgy, mintha te lennél a megtestesült Szűz Mária! Mind tudjuk, hogy egy mocskos, manipulatív, hazug liba vagy!

- Te kis....! Majd meglátod, mit kapsz te tőlem! – fortyogott.

- Amber, hagyd őt... nem éri meg. Elhoztuk a ruhádat. – jelent meg Li és Charlotte, a két pincsikutya. Most kivételesen jókor léptek közbe.

- Igazatok van. Nem fogok lesüllyedni a szintjükre! – gőgösen hátralendítette a haját, megfordult, majd eltipegett a WC felé. A csapossal egymásra néztünk, de nem tudtuk, hogy most sírjunk vagy nevessünk. Én inkább a nevetést választottam. Yann megrázta a fejét és somolygott az orra alatt.

- Honnan ismeritek egymást? – kérdezte hirtelen.

- Suliból. Az egyik osztálytársam húga. Egy kicsit sajnálom a srácot, de megérdemli. Isten nem bottal büntet... – megittam az utolsó kortyot az itókámból.

- És szerelmes Castielbe?

- Ja. Tök vicces, hogy hogyan kajtat utána... bár nem tudom, mit lát benne. Eleve, mit lát benne a fél suli?!

- Ezek szerint te nem a rajongótáborát népesíted...

- Hát nem! – nevettem fel. – Ő a bátyám.

- Ne már! Te vagy a híres Lili? Nem gondoltam volna...

- „Híres Lili”? Gondolom Castieltől hallottál rólam... A valódi nevem Lea, de Castiel mindig Lilinek hív. Szeretném én tudni, hogy miket mondott...?

- Semmi durvát, ne aggódj. Amúgy is, a felét sem hittem el annak, amit mondott. Miért szerelnél fel a szobájába kamerákat?

Hirtelen elkezdtem köhögni. Ez váratlanul ért. Hagyjam meg boldog tudatlanságban, vagy tartsak mesedélutánt? Végül is, van idő... – Valójában... az igaz. De esküszöm, nem vagyok perverz! Na jó, egy kicsit, de a bátyám speciel éppen nem érdekel! Csak meg akartam szívatni és látni is akartam a reakcióját. Csak azzal nem számoltam, hogy felhoz valami nőcskét. Halálra rémültem és kutyafuttában próbáltam összeszedni a kamerákat, de egy ott maradt. És nem pont kiszúrta az a csaj?! Ez az én szerencsém... – daráltam le egy szuszra.

- Neee, komolyan? – nevetett Yann. – Keményebb vagy, mint gondoltam! És mi történt utána?

- Hát, a csaj azt hitte, hogy Cas homemade pornót akart a belegyezése nélkül, ezért elviharzott, Cas pedig dühbe gurult. Én meg ott reszkettem a szobám sarkában – kacagtam. – Végül az lett a vége, hogy kiugrottam az emeleti ablakomból, elsétáltam a suliba, ott letanyáztam a pincében, de jött a kis hercegnő bátyja, aki nem akart ott hagyni. Megjegyzem, akkor még normális volt. Hazavitt és végül is ott aludtam náluk. De az igazi bonyodalom csak ez után jött! Elég durván összevesztünk Castiellel. Még soha nem volt ilyenre példa... De nem untatlak a hülye családi sztorijaimmal.

- Ugyan már, nem volt ez unalmas. De hogy Castiel olyan ijesztő lenne, hogy az ablakon keresztül menekülsz előle... valahogy hihetetlen.

- Pedig tud nagyon durva is lenni! Betörte az ajtómat...! Egyébként, honnan ismeritek egymást?

- Huhh, hát, még az egyik haverom mutatott be minket úgy fél éve...

- Lili, hazaviszem Castielt. – jelent meg mögöttem Lysander a semmiből.

- Várj, én is megyek! – pattantam fel, majd Yann felé fordultam. – Sajnálom, de nem tudnék máshogy hazajutni. Mindent köszönök. Szia!

- Szia! Remélem, még lesz alkalmunk találkozni.

- Minden bizonnyal. – összemosolyogtunk, majd Lys után indultam. Candyék már a kocsinál vártak.

- Én még maradok, a tesóm hazavisz. – mondta Cayrien. – Jó volt ez az este, feltétlenül megismételjük!

Mindkettőnket megölelt, majd egy gyors köszönés után visszament az épületbe. Én bevetődtem az első ülésre, ezzel egyedül hagyva Candyt Castiellel a hátsó ülésen. Még jó, hogy Lys tud vezetni.

- Mi lesz Cas kocsijával? – kérdeztem.

- Majd eljövök érte.

És ennyi volt a nagy beszélgetés. Ki voltam dögölve, szóval nem erőltettem. Lys a vezetésre koncentrált, az a kettő meg szinkronban szuszogott. Egy ideig még figyeltem a távolodó fákat, de egyre inkább ragadtak le a szemeim.

MÁSNAP REGGEL:

- Kyaaa! Nee, a térdem!!

Lassan kinyitottam a szemem, és megláttam magam mellett Candyt. Mindketten az ágyamon feküdtünk, gondosan betakargatva.

- Csak álom volt...? – mormogta Candy. – Jó reggelt.

- Jó reggelt. Mi szépet álmodtál?

- Ahh, nagy hülyeség volt! Elmentem fürödni, a kádban ültem, és Crown the Empire dalokat énekeltem. Aztán egyszer csak megjelent a banda, bemásztak mellém a kádba és elkezdték verni a térdem meg a vállam, mert senki nem énekelheti az ő dalaikat. Ne röhögj! Ez tudod milyen ijesztő volt?! – persze erre csak még jobban nevettem. Beleboxolt a vállamba, majd ő is csatlakozott hozzám. Ránéztem az órára. Már háromnegyed kettő. Atyám! Hátradőltem az ágyamon és valamilyen azonosítatlan állathangot adtam ki, amire Candy előadta a kecske x kakadu röhögését. Erőtlenül elnevettem magam, majd a képembe szorítottam a kispárnámat.

*RIIIIINNNGGG!!* A fenébe is, ki lehet az ilyenkor?! Nagy nehezen felálltam és lecsoszogtam a lépcsőn. Az érdekelt a legkevésbé, hogy hogy nézek ki. *RIIIIINNNGGG!!* Jól van, jól van, de türelmetlen valaki! Kinyitottam a bejárati ajtót, de szinte azonnal hátrahőköltem.

- Segítened kell! – támadott le Nathaniel.

- Talán szia, bocsi a zavarásért...?

- Nincs erre idő. Kérlek! Ez egyre rosszabb lesz! Kérlek! Csak hallgass meg!

- Van más választásom...?