16. fejezet: Wir sind die Jäger!

Sziasztok :)

A Nightmare blog megint bővült egy igencsak hosszú fejezettel. Igaz, hogy nyári szünet van, így időm, mint a tenger, de mint tudjátok, nagyon lusta vagyok. Igyekszem a lehető leggyorsabban hozni az új részeket, és ez elég nehéz :D
Ez a rész sem készülhetett volna el ilyen hamar barátnőim állandó buzdítása, esetenként virtuális harapással való fenyegetése nélkül, tehát köszönök szépen mindent :)
És természetesen az is hajt előre, hogy tudom, van, aki olvassa a blogom és várja a folytatást, tehát Nektek is köszönöm, amiért most itt vagytok. 

Csak hogy ne unatkozzatok, oldalt találtok manga ajánlót (ami jelenleg egy manhwa, de az már csak részletkérdés), és elolvashatjátok a barátnőim irományait is:
A gonosz sosem alszik és Fantázia Napló

Ennyit szerettem volna, vigyázzatok magatokra, számítok Rátok a követkető fejezetnél is, és nyugodtan írjatok véleményt :)

- Meddig akarsz még duzzogni? – kérdezte Cas.

- ... Nem duzzogok.

- Gyerekes vagy.

- Nem is igaz! – mondtam, majd felhúztam a lábam az ágyra és törökülésbe helyezkedtem.

- Akkor hagyd abba a duzzogást és segíts!

- NEM DUZZOGOK! És miért segítenék neked, ha te nem segítesz nekem?!

- Beszarok rajtad! A TE rohadt ajtódat szerelem, ha nem vennéd észre!

- És akkor mi van?! Miattad ment tönkre! – jó. Tudom én, hogy igaza van... de ez az, amit soha nem fogok elismerni.

Sóhajtott - Nem ment ez tönkre, csak leesett... viszont nem tudom visszatenni, ha nem jössz ide és tartod nekem egy pillanatra! És mi az, hogy az én hibám?! Tudtommal nem én vágtam be magam mögött úgy, hogy beleremegett a ház!

- Ez az egész nem történt volna meg, ha te nem idegesítesz fel! – csattantam fel hevesen mutogatva.

- Jó, tudod mit? Nem érdekelsz. Nem az én érdekem, hogy visszakerüljön ez a rohadt ajtó a helyére! Mit töröm magam? Oldd meg te!

Ezzel ki is fordult a folyosóra. Fogadok, hogy szívesen bevágta volna maga mögött azt az öreg fadarabot. Ó, a francba! Nagyon úgy néz ki, hogy egy ideig megint nem lesz magén szférám. Ezaz, Lea, csak így tovább! Ezt aztán jól megcsináltad! Olyan hülye tudsz lenni néha... Elterültem az ágyon és a plafont bámultam. Nagyon jól emlékszem még arra a napra, amikor odakerültek azok a csillagok. Mégis olyan, mintha ezer éve történt volna. Minden annyira... más azóta. Felsóhajtottam. Most nincs idő az önsajnálatra! Vissza kell szerelnem a nyílászárómat! Nem lehet az olyan nehéz... Csak Castiel túlságosan szerencsétlen hozzá. Gondoltam én. Aztán közel egy órányi kínlódás után rájöttem, hogy rohadtul jól jártam volna, ha nem járatom a számat, hanem megtartom azt az ajtót Castielnek már az elején. De minden rosszban van valami jó: legalább nem a fürdőszoba-ajtó esett le. És hogy miért is alakult át a családi otthonunk háborús övezetté már korán reggel? Mert én hülye azt hittem, hogy a bátyám lesz olyan drága, és elvisz minket a mondoconra. És ez volt az alkalom volt az a bizonyos „egy a tízből”, amikor Castiel nem volt hajlandó beadni a derekát, mert „fontos programja van”. Próbálkoztam észérvekkel, könyörgéssel, érzelmi zsarolással, hisztivel... végül már csak a „dögölj meg + ajtó becsapás” módszerben bízhattam, amit némasági fogadalom követett VOLNA, ha ez az öreg, korhadt fadarab nem trollkodott volna bele pofátlanul a terveimbe. Annyira felmérgedtem kiszolgáltatott helyzetemen, hogy inkább a halált választottam volna, mintsem segítsek Castielnek, aki nekem akart jót tenni. A többit pedig már ismeritek. Most máshoz sem lenne kedvem, mint megállás nélkül verni a fejemet a falba, ami valójában minden bajom okozója, de most nincs arra időm. Mindenképpen kell magunknak találnom egy sofőrt. Nem lesz könnyű menet. Már mindenki végigkérdezett mindenkit, de siker még nem volt, csak pár új strigula a szégyenfalunkon. Valójában fogalmam sincs, hogy kit kérhetnék meg. Esélytelen, hogy Nathanielnek van jogosítványa. Meg eleve..... miért is kérném őt meg?! ANNYIRA még nem rossz a helyzetem... Talán be kéne vetnem pár női praktikát... mély dekoltázs és hasonlók... ugyan már, kit akarok hülyíteni? Nincs is olyan pasi az ismeretségi köreimben, aki ugrana az ilyesmire. Várjunk csak...! Az én nem ismerek ilyen embereket, de Castiel csak ilyet ismer! Ha elcsórom a mobilját, biztosan találok olyat, aki hajlandó lenne találkozni velem. Aztán már csak meg kéne győznöm, és........ álljunk csak meg egy pillanatra!!! Mi a jó isten...? El sem hiszem, hogy ilyen gondolatokra vetemedtem... nem vagyok én Deborah. Biztosan van más megoldás. Ha meg nincs, akkor sem én mennék ki a frontvonalra. Én megszereztem a kontaktot, a többi már nem az én dolgom. Candyék majd megegyeznek egymás között, hogy ki megy oda égetni magát. Meg voltam elégedve magammal és az ördögien zseniális tervemmel, de... még egyszer mondom, nem vagyok Deborah! És a barátnőim sem azok! Gondolkozzunk logikusan. Kit ismerek? Dylan is éppen a legjobbkor lépett le... Nathaniel már eleve ki van zárva, Castiel... most már teljesen ki van zárva. Lány ismerőseim közül tud valaki vezetni? Várj... van egyáltalán barátnőm kettőjükön kívül?! Hát persze! Rosa! De ő sem vezet. Mindenhova Leigh viszi. Ez az! Leigh! Vajon ő elvinne? Ahh... már látom lelki szemeim előtt, ahogy visszautasít. Na meg a dühös Rosát is azonnal kiszúrom mellette. Tehát Leigh is kizárva! Előkaptam a telefonomat és elkezdtem átzongorázni az összes kontaktomat. Mindenkit felhívtam, véletlenül még a pizzázót is. Nem hinném, hogy ők elvállalnák. Most biztosan felmerült bennetek: miért nem hívunk taxit?A válasz pofonegyszerű. A taxi drága. Persze, még mindig be lehetne vetni a vonzerőnket... de amilyen szerencsénk van, kifognánk egy nőt. Tehát muszáj volt folytatnom a hívogatást. A legtöbben fel sem vették, aki meg felvette, hamar lerázott. Miért nincs több barátom? Kezdtem egyre idegesebb lenni. Ez nem jó. Fel kell vennem a legmézesmázosabb hangomat, ha nyerni akarok. De amikor az olyan nehéz... talán többre mennék, ha rájuk ijesztenék... de telefonon keresztül az sem lenne egyszerű. Akkor talán el kéne látogatnom valakihez és addig zsarolni az illetőt, amíg be nem adja a derekát... készítenék valakiről pár ciki fotót, utána pedig írnék neki egy cuki emailt... Olyan nehéz elérni, amit akarok anélkül, hogy alattomos módszerekhez folyamodnék! Arrrggghhh! Megadom magam! Majd gyártok magunknak egy 3DMG-t és nekünk lesz a leghatásosabb belépőnk!

- Hé, Lys! Itt leszel a hétvégén, ugye?.......... Szóval igen. Jó, csak ezt akartam, csá. – letette a telefont, majd bement a szobájába. Istenem, hogy én hogy szeretem őt, amikor ilyen rendes! Mert miért is csörgette volna fel Lysandert egy ilyen hülyeség végett az ajtóm... mármint, az ajtókeretem előtt, ha nem azért, hogy tippet adjon? Tényleg annyira szánalmasan néztem ki, hogy erre vetemedett? Áh, nem is érdekel! Valójában Cas alakítása a legjobbkor jött, hisz egyébként is kihagytam Lyst, mert azt hittem, vidéken van. De ha hazajön, talán őt rá tudnám szedni, hogy fuvarozzon minket.

Nem is agyaltam tovább, azonnal felhívtam Lys-t. Nagyon jól meg kell válogatnom a szavaimat, mert ő az utolsó lehetőségem. Felvette. Jézusom... Lea, megverlek, ha ezt most elrontod...

- Szia Lys, ugye tudod, hogy szeretlek! – ennél átlátszóbb dologgal nem is indíthattam volna. A háttérből elfojtott kuncogás hallatszott... – Ki vagyok hangosítva? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel, fel-alá mászkálva a ruhásszekrény előtt.

- Nem dehogy! Csak egy kicsit hangosan szól a TV... – erre még hangosabb a nevetés. Száz százalék, hogy ki vagyok hangosítva. Ráadásul megesküdnék rá, hogy Dylan hangját hallom a háttérből, ami teljességgel lehetetlen, szóval inkább az igazán fontos dolgokra összpontosítok:

- Tudod, már egészen olyan vagy számomra, mint egy családtag... és a családtagok néha tesznek egymásért szívességeket...

- Tudod, hogy nem szeretem, ha hátulról közelíted meg a dolgokat... – ó, a francba! Tényleg... most biztos felidegesítettem.

- Sajnálom! Szóval kéne egy fuvar szombatra. Majd mi elnavigálunk oda, csak kéééééérlek! Kérlek, Lysander, könyörgöm! Te vagy az utolsó mentsváram!

Kivételes meggyőzői képességemnek és persze Lys szívének köszönhetően beadta a derekát, mindössze a részletekkel kapcsolatban akadékoskodott. A lányok számára pedig én lettem a messiás.

Ezzel le is zárhatnánk ezt a fejezetet, már megvan a happy end, mi kell még? Ja, persze. Valami, amit már én is nagyon várok: a mondocon. Mert bizony, még az egész eseményt ide fogjuk sűríteni. Hát nem csodálatos?

SZOMBAT:

Öhm... hát jó. Nem egészen így képzeltem el ezt a dolgot. És ahogy láttam, Cayrien sem ilyenre számított. Valójában szívesen levertem volna a csalódottságomat Candyn, aki amolyan „miért, mire számított?” fejjel reagált az elképedésünkre. Mintha a mi hibánk lenne, hogy elfelejtette említeni azt az apróságot, hogy ez nem egy „normális” találkozó, hanem csak valami homemade izé, amit valamelyik ismerőse szervezett. Ha Leigh kocsija még ott állt volna, az biztos, hogy már el is helyezkedtem volna az anyósülésen és robogtam volna hazafelé. De Lys már rég lelépett, mert ő „nem szereti a tömeget”, bár itt mindent talált volna, csak tömeget nem. Na nem mintha az baj lenne, sőt. Utálom, ha sok emberrel vagyok összezárva kis helyen (mert ez egy kis hely). Ó, és ha valaki nem értené: Lys rendelkezik ugyan hajtásival, csak éppen nincs mivel hajtania. Viszont van egy bátyja, akivel szerencsénkre (vagy egyre inkább kezdem azt hinni, hogy inkább balszerencsénkre) jó viszonyt ápol, és akinek történetesen van egy alig használt, überférfias VW bogár cabriója. Ha rózsaszín lenne, elküldeném őt a Barbie girl videóklipjének forgatására, mert azzal a kocsival tökéletes lenne Ken szerepére. Na jó... egy kis barnítókrém, napszemcsi, egy önelégült vigyor, és tökéletes lenne. De a világért sem szeretném lealacsonyítani a járgányt, hisz nagyon jó szolgálatot tett nekünk. És én mindenképpen elfogadnám, ha valaki felajánlaná nekem. Odavagyok a veteránautókért.

Cay hamar megbékélt a helyzettel és a lelkesedése is a régi volt, így megint én voltam a feketebárány, akinek nem igazán fűlt a foga a dologhoz. Persze az sem lett volna megoldás, ha kint megvárom, amíg jégkockává válok, tehát keserű szájízzel ugyan, de én is bementem a barátnőimmel. Az épület meglepően tágas volt. Úgy nézett ki, mintha régen egy bevásárlóközpontként vagy egy nagy raktárhelyiségként szolgált volna. Egész hangulatos volt, így az én durcás szívem is megnyugodott. Egészen addig, amíg meg nem láttam az egyik standnál az árakat. Nem vagyok szegény, de nem is fogok ennyit költeni ilyen vackokra (még ha százszor is egyetlen férjem limitált kiadású, kézzel kidolgozott figurájáról van szó... nem, Lea, akkor sem!). Ezt már az elején elhatároztam. Biztosan jól lehet itt érezni magam a bankszámlám lecsupaszítása nélkül is. Ahogy jobban körülnéztem, kiszúrtam pár ajtót, amik kisebb termekbe vezettek (hűha, Lea, micsoda észrevétel!). Gondolom, ott is vannak valamilyen programok. Cay és Candy már ele is vetették magukat a vásárlásba, mondván, hogy „még valaki elhoppolja előlük”. Míg Candy az egyik árussal veszekedett Cay pedig azon lamentált, hogy melyik Doitsu babát vegye meg, addig én tüzetesebb pillantást vetettem az itt összegyűltekre. Nem mondom, volt pár helyes fiú, meg pár kivételesen pofás cosplay is. Ahhoz kétség sem fér, hogy a sajátkezűleg megvarrt, odafigyeléssel, hónapok alatt elkészített cp-khez a mi eBayen rendelt, kínai „vackunkat” még csak hasonlítani sem lehet, én mégis büszkén viseltem az egyenruhámat. Valójában egyikünk sem alakított egy konkrét szereplőt, talán még az én vörös sálam emlékeztethetett egy kicsit Mikasára, ám az én hajam sokkal hosszabb. Candy egy hosszú, rózsaszín parókát viselt, ami egyébként nagyon jól nézett ki, egyáltalán nem keltett mű hatást. És ha az még nem lett volna elég, még kék kontaktlencséje is volt. Cayrien sem kínlódott sokat a frizurájával: hajvasalóval átfutott rajta egyszer-kétszer, majd jóvá hagyta.

Tekintetem az idegenekről lassan visszatévedt barátnőimre. Ha szemmel ölni lehetne, Candy már halálra kínozta volna azt a szerencsétlen srácot a lovag jelmezben. Nem tudom, kit szeretett volna leutánozni, de brutál jól sikerült. Lassan Candy mellé léptem.

- Ismered a srácot?

- Mi? Ja, nem. Nem ismerem. – rám sem nézett, miközben ezt mondta. Lehet, hogy tetszik neki? Mindegy is... – EGYÁLTALÁN NEM ISMEREM! – csattant fel, mire én ültő helyemből ugrottam vagy két métert. – Nem érted?! Nem ismerem! Mindenki mást be tudok azonosítani, de halványlila gőzöm sincs, hogy ő kicsoda akar lenni! És ez rohadtul zavar! – még arra sem hagyott időt hogy kielemezzem a kapott információkat, már meg is indult szerencsétlen srác felé.

- Hé, Candy, várj! – indultam utána. Valahogy olyan érzésem támadt, hogy ha ráhagyom a dolgokat, nagyon hamar eldurvulhat a helyzet. Szegény Cayrient hátrahagytuk... bár nem hiszem, hogy észlelné a hiányunkat, ha Doitsuék is jelen vannak.

Candy hátulról megkocogtatta a fiú vállát. Ő megfordult, nekem meg déjà vu érzésem támadt. Azok a kék szemek... az a fekete haj... kétségkívül úgy néz ki, mint Dylan, csak éppen egészen más.

- Igen? – mosolyogva nézett le Candyre és rám, én meg teljesen kész voltam. Nem igaz, hogy azt a lányt semmi nem hatja meg!

- Kinek öltöztél be? – hűha, Candy aztán nem tököl. Kerek perec kimondja, amit gondol. Nem lennék most a srác helyében. Az én arcomról már régen letörölte volna a vigyort Candy gyilkos tekintete, de őt egyáltalán nem rendítette meg. Nyugodtan kijelentette, hogy ő Ezio az Assassin’s Creed-ből.

- Így már értem! – Candy arca azonnal élettel telibbé vált. – Szóval csak egy videójáték karakter.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd visszalibbent Cayrienhez, ezzel hihetetlenül kellemetlen helyzetben hagyva engem, nem beszélve a srácról, aki igazán ijesztő arcot vágott. Talán ez most mégsem a legmegfelelőbb alkalom beszélgetés kezdeményezésére? Teljesen mindegy, olyan sokat nem veszíthetek...

- Helló, Lea vagyok. – nyújtottam kezet.

- Szia. Én Armin. – és már egy szempillantás alatt újra fülig ért a szája. Armin... valahogy nekem az Armin névről azonnal egy alacsony, szőke hajú fiú jut eszembe... Bár ezt lehetetlen lett volna kitalálni, ha már SnK cp-ben vagyok... Elmosolyodtam, majd feltettem neki azt a kérdést, ami egész eddig a fejemben járt:

- Hogy kerültél ide? Mármint, a „mondoconra”?

- Semmi különösebb oka nincs. Most költöztünk ide, és gondoltam benézek, és megismerkedem pár jófej emberrel. És te?

- Hát, a barátnőm kijelentette, hogy jövünk a mondoconra, és kész. Eleinte még én is jó ötletnek tartottam, de egy kicsit csalódtam. Azt hittem, valami nagyszabású esemény lesz...

- Ő hordja a nadrágot, mi? – vigyorgott. – Szerintem így sokkal jobb. Nincs olyan sok ember, nem kell hadakozni, hogy eljuthass az egyes programokra. Gondolom a pink hajú csaj a barátnőd... – hirtelen komor lett az arckifejezése. Nem is várta meg a válaszomat, azonnal folytatta. – Nem tudom, mit képzel... CSAK egy videójáték karakter?! CSAK?! Cöhh...

- Nyugi, nem sértésnek szánta. Csak megkönnyebült, mert azt hitte, hogy egy olyan animéből van, mit ő nem ismer. – Candy felé pislantottam. Láthatóan tökéletesen megvolt nélkülem is. Ha Castielt felhívnám, hajlandó lenne eljönni értem? Nem sok kedvem van itt maradni. Vagy Lys? Hehehe, jól kicsesznék mindenkivel, mert nem lenne mivel hazamenniük.

- Ne álldogáljunk itt, mihez lenne kedved? – kérdezte Armin. Valójában hálás voltam neki, amiért megtörte a csendet.

- Nem is tudom... nekem mindegy. Amúgy sem igazán tudom, mit lehet itt csinálni. – most annyira egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam...

- Akkor gyere karaokézni. – karon ragadott és előrehúzott a tömegben. Egy kicsit bűntudatom volt, amiért csak úgy otthagytam őket, ezért még egyszer visszanéztem, hogy megbizonyosodjak róla, nem keresnek. Hűlt helyük volt. Ó, szóval ennyire érdekli őket, hogy mi van velem? Simán leléptek. Ha belegondolok, hogy Candy eleinte mennyire nem bírta Cayt... most meg úgy tapad rá, mint a ragasztószalag, én meg félre vagyok hajítva a sarokba. Candy sem a régi. Egészen máshogy viselkedik. Sokkal bunkóbb, mint ezelőtt volt. Istenem, hogy mennyire idegesít ez az egész! Legszívesebben nyakonvágnék pár embert a műanyag kardjaimmal. De tudod mit? Nem fogok ezzel foglalkozni. Nem bizony! Itt van előttem ez a TÖK rendes srác, és én TÖK jól fogom érezni és TÖK jót fogunk karaokézni! És TÖKRE nem fogok Candyre gondolni!

Megérkeztünk a karaoke helyiségbe. Az ajtóval szemben volt egy kicsi színpad, az ablakok be voltak sötétítve, hogy jobb legyen a hangulat. Pár színes fénycsóva pásztázta körbe a szobát, mindenhol kis, kör alakú asztalok voltak pár székkel. Viszonylag kevés hely volt foglalt, így azonnal le tudtunk ülni. Valaki éppen a Tokyo Ghoul openingjét kezdte énekelni, én pedig kezembe vettem az itallapot. Hitetlenkedve ráztam a fejem, amint megláttam, hogy négy eurókat kérnek egy pohár akármiért... Esküszöm, ez rablás! Oaadtam Arminnak, hátha ő kér valamit, de nagyon úgy nézett ki, hogy egy véleményen voltunk.  Valójában fél perc sem kellett ahhoz, hogy kiderüljön, szegény lánynak nagyon nem mennek a magas hangok, ezért a TG főcímdal talán mégsem a legjobb választás volt. Mindenki nevetett, de engem valahogy nem tud szórakoztatni mások leszégyenítése, sőt, egyenesen rosszul érzetem magam. És ugyebár most rámjött a segíthetnék, ezért elkaptam Armint (mert azért egyedül nem...) és felmentem a színpadra. Nekem sem igazán van hangom, szóval nem igazán gondoltam én ezt át... de legalább nem csak rajta fognak röhögni a népek. Ott volt a szöveg, ezért Armin is be tudott kapcsolódni. És valójában így együtt nem is hangoztunk olyan rosszul. Nem érdekelt, mit gondolnak rólunk, már kezdtem egészen beleélni magam a dologba. 

Annyira csalódott voltam, amikor véget ért a szám, hogy azonnal kerestem egy másik számot, és dupláztunk. A SnK első endingjére esett a választásom. Mikor ez a szám is lement, a lány odaült hozzánk és elkezdtünk megismerkedni. Azt mondta, hogy utálja a valódi nevét, ezért szólítsuk inkább Nagisának (Nagisa a Clannadból – neki is volt beöltözve). Mivel elég kocka, hamar megtalálta a közös hangot Arminnal is. Ehhez én annyira nem tudtam hozzászólni. Bezzeg ha a Márióról, vagy a Duck Hunt-ról beszélgettek volna... Viszont amikor az animékről kezdtünk el beszélgetni, akkor Armin nézett ránk furcsán. Bár ki ne furcsállana két fangörcsökkel küszködő tinédzser lányt? Majd hirtelen az itteni árakra terelődött a téma, amiben mindhárman kiélhettük magunkat. Együttes erővel szapulhattuk azt a marhát, aki ezt kitalálta. Megegyeztük, hogy megyünk, és lefotózkodunk az összes szembejövő cosplayessel, mert az legalább ingyen van. Ezzel a céllal hagytuk el a bárt. Aztán ebből is az lett, hogy nekem valahogy senki sem jött be annyira, így inkább hagytam az egészet (meg eleve nem lett volna bátorságom leszólítani valakit a semmiből), Armin hisztizett, amiért nem talált senkit, akinek „olyan király jelmeze lenne, mint neki”, így ő is lemondott róla, Nagisa pedig azért panaszkodott, amiért ilyenek vagyunk. Végül csináltunk egy közös fotót, meg persze párszor le kellett fotóznunk Armint is, mert addig nem hagyott békén minket. Amikor átválogattuk őket, találtunk pár egész jót, bár a kedvenc egyöntetűen ez volt:

Egy ideig elmarháskodtunk, még arra is rávettek, hogy vegyek egy kulcstartót, ami valószínűleg a legolcsóbb megvásárolható tárgy volt az egész épületben. Armin hajthatatlan volt, mondván, hogy ő egy új játékra spórol, Nagisa viszont mindannyiunkat felülszárnyalt. Bár sokallta, mégis megtelített két bevásárló szatyrot. Aztán összefutottunk egy Tomoéval, akivel persze vétek lett volna nem megörökíteni magunkat, bár Armin inkább kimaradt belőle. Sajnos akaratlanul is beleférkőzött az agyamba a gondolat, hogy vajon Candyék is találkoztak vele? Körbenéztem, de sehol sem láttam őket. Mégis mire számítottam? Nagisa bejelentette, hogy haza kell mennie, mert apukájának kezdődik a műszakja, és nem hagyhatja egyedül a kistestvérét otthon, tehát megint magunkra maradtunk Arminnal. Félreálltunk az egyik sarokba és azzal szórakoztunk, hogy pontoztuk az embereket. Igazán kellemes időtöltés volt. Aztán egyszer csak kiszúrtam Cayrient. Ő is észrevett és azonnal ide sietett. De hol van Candy?

- Lea! Hol a francban voltál! Már mindenütt kerestelek! És szia, Cayrien vagyok. – nyújtott kezet Arminnak.

- Már egy jó ideje itt vagyunk... de hol van Candy?

- Ő elment WC-re. Keressük meg, már biztosan végzett. – azonnal magával ráncigatott, meg sem várta, hogy vele szeretnék-e menni. Szegény Armin... Gyorsan elköszöntem tőle és még messziről integettem neki. Nem látszott rajta, hogy haragudna, bár egy kicsit bántam, hogy ott kell hagynom, mert jól éreztem magam vele.

Cay elhadarta, hogy mit csináltak egész nap. Valójában semmi érdemlegeset, csak vásárolgattak és fotózkodtak. Na jó, nem mintha mi annyival különb elfoglaltságokat találtunk volna, de legalább énekeltünk egy jót. Én is meséltem Arminról és Nagisáról, meg a karaoke bárról. Úgy döntöttünk, hogy ha megtaláljuk Candy-t, benézünk. Igazából nem is értem, miért volt ennyire nehéz ráakadni. Elvégre az a paróka eléggé kivirított a „tömegből”. De ahogy megfogadtuk, a bár felé vettük az irányt. Candy meg már megint normálisan viselkedett. Nem értettem,mi a baja, és nem is igazán érdekelt, nem akartam duzzogni, úgyhogy úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Már megint. Csak egyszerűen nem merem megemlíteni, mert sokat jelent a barátságunk és nem akarom elrontani.

Átnéztük az itallapot, újra, és felfedeztem, hogy a hátulján van egy pár étel is. Valójában már mindannyian farkas éhesek voltunk, ezért úgy döntöttünk, hogy magas ár ide vagy oda, most bekajálunk. Mindhárman rendeltünk magunknak egy tál rament, evés közben hallgattuk a különböző „énektehetségeket”. Valójában nekem már nem sok kedvem volt kiállni a színpadra, tehát csak megfigyelője voltam a barátnőim produkcióinak. Szemmel láthatóan nagyon jól érzeték magukat. És ahogy az idő előrehaladtával egyre inkább kezdtem magam kívülállónak érezni. Teljesen biztos voltam benne, hogy tökéletesen meglennének nélkülem is. Akkor mégis miért ülök itt? Kérdezgettem magam. Miért nem megyek haza? Senkinek sem hiányoznék. Kedvem lenne most bezárkózni a szobámba és ki sem mozdulni reggelig. De azzal mégis mit érnék el? Minden ugyanúgy kezdődne elölről. Akkor talán el kéne utaznom a világ másik felére és új életet kezdeni. De képtelen vagyok rá. Már sokszor gondolkoztam ezen, de nem tudnám megtenni. Túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy megszakítsam a kapcsolatot minden szerettemmel csak azért, hogy megszabadulhassanak tőlem. Hisz hosszú távon jó lenne nekik. Először talán szomorúak lennének, dühösek, de szépen lassan elfelejtkeznének rólam. Már nem lennék többé teher a vállukon. De mint már említettem, túlságosan önző vagyok, így ez nem fog bekövetkezni. Egyáltalán miért gondolok most ilyenekre? Nem értem magam. Basszus. Nehogy már elkezdek itt bőgni! Gyerünk, Lea, kergesd ki a gonosz dolgokat a fejedből! Hol van Yato, amikor kéne? Biztos vagyok benne, hogy egy egész csapat ayakashi tanyázott le mellettem. Lassan belekortyoltam az epres limonádémba – mert nekem olyanom is volt – és próbáltam lenyugtatni magam, kisebb-nagyobb sikerrel. Persze amint Candyék visszatértek az asztalhoz, már megint ugyanúgy mosolyogtam és hülyéskedtem, mint bármikor. Eleinte csak megjátszottam a jókedvet, de pár perc múlva már még azt is elfelejtettem, hogy miért voltam magam alatt. Na éppen ez az, amiért nem megyek el: ha egy percre egyedül maradok, elkezdenek gyűlni a felhők a fejem felett. Ha túl sokáig vagyok összezárva gondolataim, akkor pedig kitör a vihar. Szükségem van arra, hogy emberek vegyenek körül, még ha ezt nem is szívesen vallom be.

Széles vigyor terült végig az arcunkon, amikor elhagytuk a helyiséget. Azonban az enyémre hamar ráfagyott a mosoly, amint megláttam a fürdőgatyás „idegent”, aki alig húsz méterre volt tőlünk.. Candy még nem észlelte a sátán közelségét, én viszont már végigpáztáztam a környéket kalapács után kutatva. Nincs szerencsém. Most komolyan fegyver nélkül maradtam? Akkor csak az öklömben bízhatok. De még mindig van rá esélyem, hogy nem vesz észre, és...

- Dake! – kiáltott Cayrien hevesen integetve. Ő meg persze azonnal felénk vette az irányt, vigyorgott, mint a százas égő. Végem van. Igazán köszönöm, Cay.

Candy mindentudó pillantást vetett felém, majd nagy nehezen elfojtott egy röhögést. De várjunk csak! Cay honnan is ismeri Dakotát? Hisz nem velünk jár egy suliba... De már nem azért... ez egy Free! cosplay akar lenni? A tél közepén??? És mégis kit akar ábrázolni? Mert paróka az nincs rajta... És eleve: milyen pasi az, aki Free!-t néz? Mármint... az ő esetében biztos vagyok benne, hogy nem buzi. Vagyis........ nem, száz százalék, hogy a nőkhöz vonzódik. De már megint mi az édes jó Doitsuról gondolkozok?!

- Mizu csajok? – szólalt meg az officiális alfahím hangján. Még csak két, teljesen semleges szavat ejtett ki a száján, mégis ég a kezem, hogy képen töröljem.

- Semmi érdekes. – válaszolt Cay. – És veled? Mi újság Ausztráliában? És hogy kerülsz ide? – felhúzott szemöldökkel néztünk egymásra Candyvel. Mi ez a jó kapcsolat köztük? Egyáltalán hogy képes valaki kibírni az öt méteres körzetében? Mondott valamit hullámokról, meg hőségről, de hogy őszinte legyek, nem sűrűn izgatott. Az a béna fürdőnadrág viszont annál inkább. Megint visszakalandoztak a gondolataim a „meleg vagy nem meleg” témához.

- Buzi vagy? – kérdeztem. Minden szem azonnal rám szegeződött. Valójában nem is biztos, hogy én ezt meg akartam kérdezni így, hangosan...

- Mégis miből jutottál erre a következtetésre? – kérdezett vissza Dake egy csöppnyi meghökkenéssel a hangjában. – Óh, már értem. Ne aggódj, tündérke, - lépett felém párat (én pedig hátráltam), majd alaposan végignézett rajtam (én pedig már készítettem az öklömet).- van esélyed nálam.

És ha ez így együtt még nem lett volna elég ahhoz, hogy kidobjam a taccsot, még egy kacsintást is bevetett a kívánt eredmény érdekében. Most komolyan azt hiszi, hogy meghódítja a szívem ezzel? És miért nem jut eszembe egy frappáns beszólás sem?

- Bocsi, de... nem vagy az esetem. – mondtam mosolyogva, bár csak úgy csöpögött a számból a gyűlölet.

- Miért? Tán leszbikus vagy?

Felsóhajtottam. Az ember próbál udvarias lenni... – Nem, csak egyszerűen nem vonzódom a hozzád hasonló férgekhez. – válaszoltam, próbálva megőrizni a hidegvérem.

- Hahaha, ez az én Leám! – nevetett fel. Az ÉN LEÁM??? Ennek elment mind a négy kereke?! – Ugat, mint mindig. De vajon harap is? – Na most lett elegem! Félre a jómodorral! SIE SIND DAS ESSEN UND WIR SIND DIE JÄGER! [Egyébként ennek a mondatnak így semmi értelme. Szerintem eredetileg ez akart lenni: Sind wir das Essen? Nein, wir sind die Jäger!]

- De még mennyire! – mondtam vérben forgó szemekkel, majd előrántottam a két műanyagkardot az oldalamra szíjazott olcsó (nézőpont kérdése) 3DMG utánzatból és egyenesen a nyakának estem. Végül is, van akkora barom izomagy, hogy fel lehessen lelni némi hasonlóságot közte és a páncélos között... Próbált védekezni, de én ütöttem, ahol értem. Bár drága barátnőim leráncigattak róla, még mielőtt komolyabb kárt tehettem volna benne.

- Honnan ismeritek egymást? – szegezte nekem Cayrien a kérdést, bár túlságosan lefoglalt, hogy a lehető legfenyegetőbb pillantásokat vessem arra az átokfajzatra, így Candyre maradt a válaszadás.

- Valójában én is ezt szerettem volna kérdezni. Egyébként meg a mi sulinkban volt cserediák. – mondta Candy, miközben hátrafogta a karom, és vasmarokkal tartott, hogy ne ismétlődhessen meg az előbbi incidens. Pedig az egyedüli dolog, amit bánok, hogy még mindig beszédképes az a RohaDake. Bár az orra elég szépen vérzik és azt az idegesítő Colgate vigyort is sikerült letörölnöm a képéről. Máris javult a kedélyállapotom!

- Unokatesók vagyunk.

Áááálljunk meg egy pillanatra!!! Dake... Borisz unokaöccse. Akkor..........

- Borisz az apád? – néztem Cayrienre tágra nyílt szemekkel.

- Nem vérszerinti unokatesók! Csak nagyon jóban lettünk, sokat beszélgettünk, aztán kijelentettük, hogy unokatesók vagyunk. – most nem is tudom, hogy megkönnyebbüljek, vagy inkább kezdjek még inkább aggódni...

- Így igaz. – karolta át Dake Cayt. Ó, hogy a nyüvek adnának neked jó éjt puszit, te kis...!

Candy végre valahára elengedett, sétálgatni kezdtünk, hogy ne egy helyben álljunk (ez is mily meglepő...). Cayrien pedig olyan jól elszórakozott rég nem látott puszipajtásával, hogy mi már meg is szűntünk létezni. Valójában nem hallottam semmit a beszélgetésükből, csak valami szörnyen idegesítő, nevetésekkel tarkított maszlag jutott el az agyamig. Nagyjából olyan voltam, mint egy kitörni készülő tűzhányó. Egyszer csak Dake elhatározta, hogy mindenkinek megmutatja, milyen kemény a hasizma.

- Lilike, le akarod tesztelni? – fordult hozzám azzal az idegesítő vigyorával és........ minek nevezett???

- Lánctalpassal is lehet?

- Az mi? – kérdezett vissza még mindig vicsorítva. Még ez se lehet ENNYIRE hülye...! Szemforgatva kikerültem és továbbindultam.

Nem hiszem el, hogy nem vagyok képes lerázni ezt a szerencsétlent! Valaki lőjön le! Vagy inkább őt... Miközben fortyogtam, Candy elmagyarázta Cayriennek, hogy miből is alakult ki a konfliktus kettőnk közt. Mármint RohaDake és köztem. Aztán egyszer csak kiszúrtam az Attack on Titan szobát. Valójában nagyon meglepett, hogy ilyen is van. Dake oda már nem követett minket. Egy szerencséje.

Mikor beléptünk, azonnal megváltozott körülöttünk az atmoszféra . Különböző háttérzenék szóltak az animéből, nagyon jó volt a hangulat. Az ajtótól jobbra ki volt állítva egy életnagyságú kolosszális titán fej (mert én titánnak hívom őket. Problem?) és az egyik válla, gondolom, hogy úgy lehessen fotózkodni, mintha rajta ülnénk. Persze ez sem ingyenes (már miért is lenne...). Bal oldalt volt háromféle vászon, szintén fotózkodásra. Hátul pedig voltak különböző megvásárolható csecsebecsék, manga... Még vetítés is folyt a legjobb pillanatokból.

Persze Candy azonnal fotózkodni akart. Mindent ki akart próbálni. Csak egy gond volt: már nem maradt 100€-ja. Mindkét helyen 50€ volt a kép (rablás). Így döntenie kellett a kettő közül. Már a hisztiroham határán volt, amikor támadt egy ötletem. Ha nem szemből fotózzuk a kolosszust, hanem oldalról, akkor meg lehet úgy oldani, hogy ne látszódjanak az előtte álló kameraállványok. Úgy meg már be tud pózolni, mintha a vállán tanyázna. A háttereket is meg lehetne oldani úgy, hogy lefotózzuk őket és utólag szerkesztjük rá magunkat, csak sajnos egyikünk sem informatikai zseni, sőt, még csak meg se közelíti. Ezért Candy kifizette az 50€-t azért a szerencsétlen fotóért, Cay már elunta az egészet, én pedig nem voltam hajlandó ilyenért pénzt kiadni. Szinte biztos vagyok benne, hogy svájci vér csörgedezik az ereimben... De nekem teljesen megfelel a fehér fal is háttérnek.

Miután ezzel végeztünk, nekiláttunk a kolosszus projektnek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt. Egyáltalán nem volt egyszerű dolgunk, mire megtaláltuk a megfelelő szöget, Candy-t sikerült úgy beállítani, hogy tökéletes legyen... és mire továbbléphettünk volna Cayrienre, valaki észrevette, hogy mivel ügyködünk és kidobtak minket. Cöhh...

Ez után a tapasztalat után már egyikünknek sem volt nagyon kedve tovább sétálgatni fel-alá, ezért felcsörgettem Lys-t. Viszonylag gyorsan megérkezett. Mondhatnám, hogy Herbyvel elrepísztettünk a naplementébe, de sajnos már teljesen besötétedett. És végre tudtam váltani pár szót Lysanderrel! Kész csoda! De a lényeg az, hogy mostantól több időt tudunk majd együtt tölteni, mert az apukája már teljesen meggyógyult, így visszatérhet Párizsba. Majd’ kibújtam a bőrömből, amikor meghallottam a hírt.

Szórakozottan kinéztem az ablakon és hirtelen megláttam Castielt. Ez még mindig nincs otthon? Várjunk csak...!

- Lys, állj meg! Menj vissza!!! – kiabáltam.

- Mi az? Mi történt? – kérdezte, miközben visszatolatott.

Tehát ez volt a te „fontos programod”, mi...? Deborah... hát ismét találkozunk.