Drága olvasóim, akik még nem adtátok fel a várakozást! (és persze az is, aki először tévedt ide)
Először is hadd mondjam el, hogy tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen sokat késett az új rész. Csak tudjátok, nagyon sűrű volt ez az időszak. Felvidékiek előnyben vannak, mert ők jobban megfogják érteni, amiről mesélni fogok:
Elromlott a számítógépem (ugyan, ne sajnáld, öreg veterán volt, és már annyit táncolt az idegeimen, hogy igazán ideje volt már nyugdíjba vonulnia) és hát, amíg nem szereztünk egy új masinát, addig az írás is szünetelt. Mi ugyebár nem vagyunk milliárdosok, így is csoda, hogy egyáltalán ilyen gyorsan kaptam! Ez az Isteni gondviselés, én mondom nektek! Ookuninushi mindig is szívén viselte a sorsomat... De ne térjünk el a tárgytól! Az új, csudi jó laptopomat éppen a monitor (kilencedikesek tudásszintfelmérése magyar nyelvből, szlovák nyelvből és matematikából - valami olyasmi, mint a felvételi) előtt hoztuk haza, tehát a tanulás mellett nem igazán volt időm leülni és írni. Arról meg már inkább ne is beszéljünk, hogy az öreg gépen már félig kész volt ez a hihetetlenül hosszú "remekmű"... No comment. Monitor után pedig jóformán minden napra adtak valamilyen projectet. Azt hittem, kikészülök! Szeretek rajzolni is meg írni is, a projecteket mégis szívből gyűlölöm. Időigényes, pepecslős munka, amihez nekem nincs idegzetem. Különösen akkor rossz, ha már a negyediket adod le a héten, holott még csak kedd van! (még hogy a második félévben már nem fogja annyira komolyan venni a törit... )
A lényeg az, hogy igyekszem én, de valahogy nem úgy jönnek ki a dolgok, ahogy azt szeretném. Nem feledkezem el a blogról, nagy terveim vannak vele, de nincs időm. Higgyétek el, engem idegesít a legjobban ez a helyzet. Türelem rózsát terem ;)
Sayounara! :* :33 "
U.i.: Megjelent az ún. írói szemszög, ami arra hivatott, hogy egy kicsit összezavarjon és gondolkodásra serkentsen titeket. Kolkolkol. (^J^)
Ezen kívül nincs illusztráció, ami annak tudható be, hogy majdnem hajnali fél kettő van és már nincs kedvem keresgélni. Gomen! xDD
Ezen kívül nincs illusztráció, ami annak tudható be, hogy majdnem hajnali fél kettő van és már nincs kedvem keresgélni. Gomen! xDD
Jó éjszakát mindenkinek! (/^-^)/
LEA
- Fél órád van. – jelentettem ki az ajtófélfának
támaszkodva.
- Kizárt, hogy addig elkészülök!
Megvontam a vállam – te bajod. Ha
már ennyire vedlesz, összeszedhetnéd magad után a bundádat.
- Ez HAJ!! – Castiel idegesen beletúrt a az imént
említett sörényébe majd lassan feltápászkodott a mosdó mellől. Úgy állt előtte,
mintha arra várna, hogy elmondja, mit kell ilyenkor csinálnia.
- Nem hinném, hogy ott kellene keresned a
dugulást... Nagyobb eséllyel akadt meg a szőrcsomód valahol a zuhanyzónál...
- És onnan hogy szedjem ki nagyokos?!
- Mi vagyok én, vízvezeték- szerelő?
- Mert én az vagyok, mi?!
- Ha egy kicsit jobban tanulnál, még lehetne
belőled egy jó szakember.
- Mi lenne, ha befognád már végre?! Olyan
fájdalmas lenne...? – olyan erővel lökött félre az ajtóból, hogy majdnem
hátraestem. Pff. Felhúzott szemöldökkel figyeltem, ahogy lecsörtetett a
lépcsőn. Pár perc múlva visszatért... a klopfolóval. Van egy olyan érzésem,
hogy nem főzőcskézni készül vele. Elálltam az útját:
- Hé, hé, hééé! Mire készülsz azzal?
- Engedj oda, szétverem!
- Dehogy engedlek, megőrültél?! – most már én is
elvesztettem a hidegvéremet. Kitártam a karjaimat és minden érőmet bevetettem,
hogy visszatartsam. Ez kb. annyit ért, mintha egy ásóval álltam volna ki az
orosz hadsereg ellen. Utolsó erőmmel lerántottam a földre és üvöltözni kezdtem.
Nem igaz, hogy annyi esze sincs, hogy ne tegye tönkre azt is, ami még jó! Egy
csomó pénzt kéne fizetni, ha most leamortizálná az egész fürdőszobát. Márpedig
az ábrázata alapján ilyesmi gondolatok cikázhattak a fejében... Egy ügyes
mozdulattal kikaptam a kezéből a fegyvert, felpattantam, készülve az esetleges
támadásra. Castiel meghökkenve ült a padlón. Úgy látszik ez kellett ahhoz, hogy
lenyugodjon. – Ezt elkopzom. – jelentettem ki – Most pedig menj, öltözz fel,
van összesen... – gyors pillantás a telefonomra – negyed órád. Előre szólok,
nem fogok arra várni, hogy belődd a séród!
Ezzel bevágtam magam mögött a
szobám ajtaját. Egy kisebb szívrohamot kaptam, amikor megláttam Candyt az
ágyamon ülni. Hirtelen egy szót sem tudtam kipréselni magamból, ő viszont
teljesen nyugodt volt.
- Micsoda család... Castiel klopfolóval, te pedig
baltával verekedsz... anyudéknak mi a titkos fegyvere?
- Hé! Az csak egyszeri alkalom volt! És az is csak
azért, mert az a kis RohaDake nagyon felhúzta az agyam! Ráadásul, az nem is
balta volt, hanem kalapács! Nem mindegy.
- Ezért kellett őt letámadni kalapáccsal?
- Az volt kéznél, oké? Amúgy meg már senki nem is
emlékszik rá... az a szenzáció is csak pár napig tartott.
- Mármint... pár HÓNAPIG, ugye? És senki se
emlékszik rá?! Ugyan már... a fél suli még most is baltás gyilkosnak hív.
- De nem is balta........ na jó, mindegy. Hogy
hogy itt? Nem úgy volt, hogy nálad talizunk egy negyed óra múlva?
- Unatkoztam. De úgy tűnik, nálatok zajlik az
élet...
- Na várj. Most kimennél egy percre? Szeretnék
felöltözni.....
És ekkor megszólalt a telefonom.
Vajon kinek a neve jelent meg a kijelzőn? Még szép, hogy Nathanielé. Felsóhajtottam
és kinyomtam. Azt hiszem, a buli ideje alatt jobb lesz, ha kikapcsolom. Hajnali
hatkor az ő hívására ébredtem. Ebéd közben fel kellett rohannom a szobámba,
mert nem tudhattam, hogy ki hív. Zuhanyozás közben is keresett. Komolyan, egy
perc nyugtot sem hagyott! Az egész még
karácsonykor kezdődött. Hát mondhatom, jól elrontotta az estémet. Akkor még
fogalmam sem volt róla, hogy mit akar, ezért felvettem. Én hülye elképzeltem
magamban, hogy majd bocsánatot kér a hülye viselkedéséért és szolgál valami
értelmes magyarázatot... de hát, hinni a templomban kell. „Szia Lili, segítened
kell!” Ennyi. Mást nem is mondott, azonnal leraktam a telefont. Először is:
gyűlölöm, ha így hívnak. Castieltől még valahogy elviselem, de tőle... Másodszor:
segítened KELL?! Mivan? Na tudod, mikor fogok én neked segíteni, haver! Annyira
bepöccentem, hogy csak a zenehallgatás tudott megnyugtatni.
Fél percig várakozón néztem
Candyre, ő pedig olyan volt, mint egy ma született bárányka. – kimennél végre?
– kérdeztem.
- Ja, persze...
Bezártam az ajtókat (persze nem a
barátnőm miatt... sokkal jobban tartok Castiel váratlan látogatásától) és
előkaptam az előző nap kivasalt ruhámat. Bizony, bizony! Néhanapján még azt is
szoktam! Gyorsan felkaptam magamra, majd leengedtem a hajam. Egy visszafogott
rúzst kentem a számra (Candy nem engedett abból, hogy „szilveszteri buliba nem
mehetsz smink nélkül!”, tehát nem volt választásom. Ez úgyis hamar lekopik...),
majd leeresztettem a hajam. Ezzel sem tervezek semmi extrát, nincs már időm
kísérletezni. Egy keresztes nyaklánc, egy szegecses karkötő, motorosdzseki és
már mehetünk is. Mire leértem, Castiel és Candy már egymást marták a konyhában.
Megforgattam a szemem. Ezek ketten soha nem változnak. A cipőmet húztam fel,
amikor valaki megszólalt mögöttem:
- Ugye nem tervezel bakancsot felvenni?
- Tán bajod van vele, Vörös?
- Humpf.
Megforgatta kezében a
kocsikulcsot és kilibbent az ajtón. Nekem pedig eszembe jutott valami.
- Candy! Azonnal gyere fel velem!
- Minek? Mindjárt kezdődik a buli...
- Meglátod! – elkaptam a karját és beráncigattam a
szobámba. – Kapsz egy ajándékot. Castieltől.
Előkaptam a Candynek szánt felsőt
és a kezébe nyomtam.
- Mi az Isten? Mi ez? Fuuuj! – röhögött.
- Nekem is van. És Cayriennek is félre van téve
egy.
- Ebben fogunk menőzni.
- Abban bízz!
Castiel már idegesen dobolt kint a kocsiban. Jajj, be ne
szarjon, hogy kell rám várnia öt percet...! Lehuppantam az anyósülésre, Candy
hátra. Gyorsan bepattintottam a rádióba az animés CD-t. Castiel azonnal
felhördült. Már nyúlt is, hogy kikapcsolja a masinát, de én rácsaptam a kezére.
Nem fogom hagyni, hogy nyerjen. Soha nem hagynám.
ÍRÓI SZEMSZÖG
A fiú már egy ideje feszülten figyeli az ajtót. Merre lehetnek? – kérdezi magától
gondolatban. Idegesen az órájára pillant, majd meghallja a nyílászáró halk
roppanását. Azonnal felkapja a tekintetét. Ők azok. Nagyot nyel, amint meglátja
a lányt. A ruhája se nem kihívó, se nem túlzottan feltűnő, mégsem tudja levenni
róla a szemét. Kétségkívül sokat változott, mióta utoljára látta. Nem úgy néz
ki, mintha érdeklődne bármelyik fiú után is. Ez jó. – jegyzi meg gondolatban. Nagyot kortyol az italából, hogy
lehűtse magát, viszont ezzel éppen az ellenkező hatást éri el. Felsóhajt és
visszafordul az ajtóhoz, de a lánynak már hűlt helye van. Egy kisebb pánikroham
suhan át rajta, már éppen indulna a keresésére, amikor...
LEA
Ahogy iszákos barátnőm mellett ültem a bárpultnál, eszembe
vágott, miért is nem járok én bulikba. Komolyan, óriási ez a terem, de már most
alig férünk el, az emberek meg úgy csődülnek be, mint a hangyák a bolyba eső
előtt. Ez a zenének nem éppen nevezhető mosógép remix pedig olyan hangos, hogy
beszakad a dobhártyám! Grimaszolva megdörzsöltem a homlokomat – mintha ennek
bármi hatása lenne fejfájás ellen – miközben Candy már a harmadik, koktélnak
nevezett cukros löttyöt rendelte. Komolyan, ő superman. Képes villámgyorsan
inni miközben folyamatosan mesél. Ez kicsit gonoszul hangzott... pedig szeretem
hallgatni a történeteit. Csak most nem vagyok olyan hangulatban.
- Minden oké? – szólalt meg mellettem hirtelen a pultos
srác. Helyesnek helyes, de... nem is tudom.
- Persze, minden oké. Vagyis... egy kicsit fáj a fejem.
- Igen, tény, hogy elég hangos a zene. – erre elvigyorodtam.
Nem fogom újra kifejteni a véleményemet erről a „zenéről”, tudjátok ti, hogy
mire gondolok – HÉ, TONY! VEDD LEJJEBB A HANGERŐT! – üvöltött a srác. Tony
viszont nem hallotta, ezért elém rakott egy pohár vizet, majd egy gyors bocsi
után odament intézkedni.
Biztos, hogy nem fog haragudni a szervező? Elvégre jóval
halkabbra vették a zenét. A vizemet kortyolgatva körülnéztem. Nem tudom, kié ez
a hely, de elég pénzesnek látszik a berendezés alapján. Meg gondolom népszerű
is, ha ennyien hajlandóak voltak kifizetni a 10€-s belépőt. A helyiség
gyakorlatilag két részre volt osztva: táncparkett és ülőhelyek. A térválasztó
két gyönyörűen kifaragott oszlop volt. Az egyiken egy lány, a másikon egy fiú
volt. Közhely. Viszont minél tovább néztem őket, annál több érdekességet vettem
észre rajtuk.
Nagy nehezen elvettem a tekintetem a szoborpárról. Jobbra
volt egy lépcső, amire vörös szőnyeget terítettek – újabb közhely – viszont a
kapaszkodó egy óriáskígyó volt. Még soha nem láttam ilyet azelőtt. Nem az a
klasszikus... jaj, hogy magyarázzam... Nem egy egyenes rúd fut végig a lépcső
mellett, hanem egy nagy hullám. Érdekes ember lehet, aki berendezte.
- Jól néz ki, mi? – szólalt meg mögöttem a pultos srác – ez
(mármint a faragott bárpult) a tesóm ötlete volt, de a többi az enyém. Sokat
kínlódtunk vele. El sem tudod képzelni, mennyire nehezen tudtuk berakni azokat
az oszlopokat – nevetett fel – mi, hülyék, UTÓLAG akartuk bepasszírozni. Még
falat is kellett bontani... – vigyorogva
megrázta a fejét, miközben a pultra támaszkodott. Most olyan hülyének érzem
magam... Tudnom kellett volna, hogy ez az ő bulija. De honnan tudhattam volna?
Mondjuk az is meglehet, hogy... – Bocsi, nem akartalak untatni.
- Jaj, dehogy! Nem arról van szó... csak elgondolkoztam. Ez
a hely... a tiéd?
- Félig. Nem tudtad? – nézett rám féloldalas vigyorral.
- Hát... nem. – mosolyogtam kínosan. Nem is tudom miért
érzem magam ettől ennyire kellemetlenül. Ekkor eszméltem rá, hogy Candynek hűlt
helye van. Körbenéztem, de sehol nem volt. – Nem tudod, hová ment a barátnőm?
Tudod, levendula színű haj...
- Nem... segítsek keresni?
- Nem kell, köszi. Csak nem nyelte el a föld...
Elköszöntem és belevetettem magam a tömegbe. Se Candy, se
Cayrien, se Lys. Mindenki eltűnt? Még Piroska nagy fejét se látom sehol...
Ahogy próbáltam előre furakodni, többször is éreztem, hogy valami megérinti a
fenekemet. Eleinte nem foglalkoztam vele, ha ettől jobban érzi magát, akkor
hajrá, most nincs időm a hülyeségeire. De a százhuszonharmadik alkalomnál már
nagyon elegem volt belőle. Hátrafordultam azzal a szándékkal, hogy beverem a
képét annak a szemétnek, de valaki már megelőzött.
- Nem megmondtam, hogy ne érj a húgomhoz? – sziszegte Castiel
a halálra rémült srác fülébe.
- Nem láttad a többieket, Cas? – kérdeztem.
- Milyen többieket? – nézett rám, miközben még mindig erősen
tartotta azt a szerencsétlent.
- Tudod... Candy, Cayrien, Lys...
- Lysandert már próbáltam hívni, de nem vette fel. A többi
meg nem izgat.
- Kösz, ez nagy segítség volt... – mormoltam, majd hátat fordítottam.
Nem létezik, hogy így eltűntek! Hisz megbeszéltük... És hogy Candy csak úgy,
egy szó nélkül lelép... ez nem vall rá. Rossz előérzetem van. Megálltam és
körülnéztem. Sehol semmi ismerős. Kezdtem pánikolni. Főleg Candyért aggódtam.
Már annyi koktélt benyomott, hogy szerintem fel sem fogta volna, ha valaki
felrángatja egy emeleti szobába. Lysanderrel simán megeshetett, hogy
elfelejtette vaaagy eltévedt út közben. Cayrien... hát... gőzöm nincs, de
gondolom, tud vigyázni magára. Azért felcsörgetem... Amint kiléptem az ajtón,
megcsapott a hideg szél. Összehúztam magamon a dzsekimet és előkaptam a
mobilomat. Ehh... három nem fogadott hívás Nathanieltől. Egész eddig eszembe se
jutott az az idióta. Nem is emlékszem, hogy mikor lett ennyire kitartó. Nagy
bajban lehet, ha hajlandó erre. De ha így van, akkor én mi az istenben tudnék
neki segíteni? Kezd rajtam úrrá lenni a kíváncsiság, de nem érdekel! Addig,
amíg nem esedezik a bocsánatomért, nekünk nincs miről beszélgetnünk. De
koncentráljunk a fontos dolgokra. Felcsörgettem Cayrient. Kiderült, hogy a
nővére (akinek ide kéne fuvaroznia) még mindig a fürdőszobában van, és nem
tudja eldönteni, mit vegyen fel. Egyébként ők négyen vannak testvérek: a
nővérén kívül van még egy bátyja és egy húga. Na, lényeg a lényeg: majd jön, és
ha itt lesz, majd hív. Legalább már csak két embert kell keresnem. Eszembe
jutott, hogy mi van, ha Candynek elege lett a buliból és ki jött levegőzni?
Bementem a házzal szemben lévő parkba, ami egyébként rohadt ijesztő így
éjszaka... Síri csend volt, csak a lépteim alatt ropogó havat lehetett hallani.
Nyugi, Lea, nem kell félni. Nincs semmi a
sötétben, és senki nem les rád a bokorból... Elkezdtem Candy nevét
mondogatni, de nem jött válasz. Ennél a pontnál éreztem úgy, hogy „na most
lenne ideje fénysebességgel visszafutni a buliba és elbújni Castiel háta mögé”.
Megfordultam, és kis híján szívrohamot kaptam, amint megláttam, hogy ott áll
valaki közvetlenül előttem! Akkorát sikítottam, hogy szerintem a világ másik
végén is hallani lehetett.
- Nyugi, csak én vagyok. – mondta egy ismerős hang, de
hirtelen nem tudtam kihez társítani. közelebb lépett, az utca fényei éppen
megvilágították az arcát.
- Dylan! Mit keresel te itt? Halálra akarsz rémiszteni?
- Nem ez volt a szándékom... Láttam, hogy kifelé igyekszel,
ezért utánad jöttem. Titkos vágyad találkozni Pedomacival, vagy mi?
- Humpf... Ha tudni akarod, a barátnőmet keresem. Nem
láttad?
- Melyik barátnőd?
- Candy...
- Jaa, az a pink hajú? – pink... jó, legyen.
- Igen, ő lesz az. Láttad?
- Ott ül. – mutatott előre. Hátrafordultam, és tényleg ott
volt. Valószínűleg nem hallott engem, mert zenét hallgatott. Nagy kő esett le a
szívemről. Már éppen oda akartam volna menni hozzá, amikor Dylan elkapta a vállam – Várj! Beszélhetnénk?
- Most is azt csináljuk...
Sóhajtott. – Egy ideig távol leszek. Nem tudom pontosan,
meddig, de egy jó darabig, az biztos. Talán nem is fogunk többet találkozni,
szóval... szia. Örülök, hogy megismerhettelek. – megölelt, majd elment. Meg sem
várta, hogy esetleg akarok-e mondani valamit. Mondtam egy halt sziát, majd Candy felé fordultam.
Egy fából készült „lovaskocsi féleségen” ült. Valamiféle
játszótéri játék lehet. Előtte van két fa ló, mintha azok húznák. Mellette
libikókák vannak (két bikás és két csibés – az utóbbi kisebb és szinte
mindegyik csonka már) és nem messze egy domb, amin egy kereszt áll. Biztosan
azért, mert a háttérben van egy templom. Nem igazán lehet kivenni a fáktól, meg
eleve sötét is van. A kereszt másik oldalán két hinta áll. Mindkettőn van két
sima és egy páros hinta. De térjünk vissza Candyhez.
- Hát te? Hogy-hogy kijöttél? És miért nem szóltál?
Megijesztettél...
Leültem a jobb oldali ló farkára (nem félreérteni!) és
felraktam a lábam a szekérre. Így szembe kerültem Candyvel. Ő kihúzta az egyik
fülhallgatóját és unottan nézett rám.
- Én szóltam, csak nem voltál elérhető, aztán ott hagytalak.
- Kösz... na mindegy. Cayrien még otthon van a tollászkodó
nővérével, Lys meg... a jó isten tudja. Máshogy képzeltem el ezt az estét...
- Ja. Kérsz? – előhúzott a háta mögül egy üveg piát
(sötétben nehéz beazonosítani) és meglóbálta előttem.
- Miért is ne? – elvettem és megnéztem a feliratot. Jack
Daniel’s. Jóféle. – ezt egyedül ittad meg? – szemet szúrt, hogy az ominózus
üveg már félig sincs.
- Dehogy... Már csak ennyi volt benne, amikor elhoztam. –
elhúzta a száját, majd felnézett a holdra. Valóban szépen látszik ma éjjel. –
Hé... nézd, ma olyan sárgás, nem?
- Van benne valami... – felkészítettem magam és ittam egy
kortyot a piából. Bűn rossz, de ki nem köptem. Grimaszolva lenyeltem, majd
visszaadtam azt a pokoli izét Candy-nek. Kinek a pap, kinek a papné. Én nem
szeretem az alkoholt. Mindenesetre, legalább megkóstoltam. – Nem játszunk
szerepjátékot? – csattantam fel. – Kicsi korunkban mindig azt csináltuk! Már
hiányzik...
- Mi van, máris a fejedbe szállt?
- Ne máááár, gyere! – Elkaptam a karját és a hintákhoz
húztam. Leültem a bal oldaliba, ő pedig a másikba. A középső, páros hintára
leraktam a telefonomat és kapcsoltam be zenét. – A sztori a következő: én
vagyok Kirihito testvére, te pedig a legjobb barátnőm. Hegymászók vagyunk,
hármasban indulunk fel a Kurama-hegyre, mert azt hallottuk, hogy az különleges.
- És ki lesz Kirihito?
- Ha?
- Ki lesz Kirihito? Csak ketten vagyunk.
- Ja, ő csak képzeletben lesz velünk. Mégis ki lenne elég
jó, hogy eljátssza őt? – mondtam, miközben egyre magasabbra hajtottam magam. –
Szóval, hol is tartottam? Ja, igen. Mi lesz a neved?
- Pff... fogalmam sincs. Aoi?
- Jó, akkor én meg leszeeeek... Sakura.
- Sakura? Nem igen tetszik az a név.
- Miért, pedig szerintem jó. Szeretem a cseresznyefákat. Na
mindegy... Aoi, hol van Kirihito?
- Nem tudom.
- Meg kéne keresni,
nem? Ja, amúgy Dylan elutazik.
- Hova?
- Gőzöm sincs. Szóhoz se hagyott jutni. Csak annyit mondott,
hogy talán nem is látom többet. – vállat vontam és megállítottam a hintát. – Keressük meg Kirihitót!
- Várj, meggondoltam magam! Mégse az legyen a nevem!
Kezembe vettem a telefonom, felálltam és elkezdtem
hintáztatni a páros hintán ülő senkit (tök logikus, nem?) – Jó, akkor most
megvolt a keresés. – jelentettem ki egy idő után. (hisz ez is tök logikus
fordulat volt...)
- Ja, igen... végül is, itt vagyunk a templomnál... miért ne
lehetne keresztelő?
- Keresztelő?! Én keresést mondtam! – mindketten hisztérikus
röhögésben törtünk ki. – Oké, oké... Kirihito...
úr isten, jól vagy?! – futottam a földön fekvő semmihez. – Nem lélegzik. Mit csináljunk?!
- Szerezzünk
segítséget.
- Igazad van! Gyere! –
mentünk egy kört, megállapítottuk, hogy nincs itt senki és visszamentünk. –
Hol van Kirihito?
- Megettem.
- Megetted? Komolyan?!
De most tényleg... az előbb még itt volt! Elrabolták? Vagy mi?
- Biztos megszállta
Akura-ou, és elment.
- Fenébe! Pedig még
szerelmet akartam neki vallani, mielőtt elmegy!
- Nem hogy a tesód?
- Kit érdekel? Azt az
istenverte Kurant érdekelte, hogy Yuuki a húga?
- Jól van, Sakura-ou,
menjünk haza.
- Sakura-ou? – erre mindketten nevetni kezdtünk. –
Ezt a nevet használni fogom! – még mindketten nevettünk, amikor megcsörrent a
telefonom. – Hé, ez Cayrien! Ezek szerint megjöttek! – gyorsan felkaptam. – Halló?
Szia, itt
vagyunk... Gyere ide a parkba, itt vagyunk kint. Kint? De hisz olyan hideg
van! Ne már, gyere, tök jól elleszünk! Oké, oké...
Visszavonultunk a szekérhez és elfoglaltuk a régi helyünket.
Integettünk Cayriennek, aki nagy nehezen kiszúrt minket, majd beült Candy-hez a
szekérbe. Még mindig nem volt kibékülve az idővel, ezért ő is kapott egy korty
whiskeyt.
- Hé, csajok, nevezzük el a lovakat! – álltam elő egy újabb
szuper-szónikus ötlettel – Amin ülök, legyen mondjuk Tomoe a másik meg
Akura-ou.
- Akkor ha most jól értem, te most Tomoe farkán ülsz... –
jegyezte meg Candy. Elkezdtünk röhögni, majd ketten, egyesített erőkkel
támadtak a perverz megjegyzéseikkel. De én nem hagytam magam, azért sem ültem
máshova.
- Olyan jó ez a japán akcentus... – Candy elkezdett
összehordani mindenféle hülyeségeket, és a fura kiejtésére ráfogta, hogy az
japán akcentus. Cayrien is csatlakozott, és nagyon jól elszórakoztak maguknak.
Közben újra feltámadt a szél, én pedig azon kezdtem el gondolkodni, hogy ki is
volt a szélisten. Nem jutottam magammal egyről a kettőre, ezért arra a döntésre
jutottam, hogy megkérdezem az expertet, aki még mindig a japán akcentusával
szórakozott.
- Candy, ki is volt a szélisten a KH-ban?
- Á sárki csillág... –
kezdte „akcentussal” – Várj... mit is kérdeztél?
- Hogy ki volt a szélisten a KH-ban.
Mindhárman nevetni kezdtünk. Ki a szélisten? Á sárki
csillág... – Amúgy az Otohiko volt, nem? – mondta Cayrien.
- De, igen, ő lesz az! – erősítette meg Candy.
- Beszélgessünk már vele! Hé, Otohiko, hogy vagy? – kezdtem én. – Erősebben fújt! Ez biztos
jót jelent!
- Vagy csak azt, hogy ideges, mert felébresztetted. – szólt Candy,
majd újra röhögni kezdtünk. – Ha erősebben kezd fújni, akkor az azt jelenti,
hogy „igen”, ha nem fúj, akkor „nem”. Otohiko,
buzi vagy? *szél* (lö:
nagy röhögés.)
- Szerelmes vagy Ookuninushiba? *szél* Ookuninushi ott van most veled? *szél* Akkor hagyd, hogy most ő válaszoljon!
Ookuninushi, eljössz velem randizni? *szélcsend* Nemár, Otohiko, engedd őt szóhoz jutni, ne legyél féltékeny! Ha jó
leszel, neked is szervezek egy randit vele!
- És velem eljönnél, Ookuninushi? *szél* (lö:
Candy és Cayrien röhögnek a kikosarazásomon – igaz barátnők – míg én duzzogok)
- Ne legyél ennyire
nagyra, ez csak azért van, mert Otohiko téged nem tekint vetélytársnak!
- Hát, ha
Ookuninushi buzi, akkor tényleg nem lennék vetélytárs. (lö: újabb kárörvendő
röhögés)
Kiöltöttem rájuk a
nyelvemet, majd folytattuk a játékot. Jól szórakoztunk, aztán kedvem lett zenét
hallgatni. – Otohiko, szereted a zenét? *szél*
Akkor ha felhők nem takarják felhők a holdat, akkor Otohikonak tetszik,
ellenkező esetben nem tetszik a zene! – beraktam Crown the Empire-től a
Menace-t. – Tetszik neki! – kiáltottam fel, amikor megláttam, hogy semmi nem
takarja el a holdat. Viszont amint Andy elkezdett énekelni, azonnal sötétebb
lett. Átraktam egy másik számra, egészen addig tetszett neki, ameddig Andy rá
nem zendített. Pár számmal később megállapítottuk, hogy Otohiko nem szereti
Andyt. Elkezdtünk énekelni és Otohikot is buzdítottuk arra, hogy
csatlakozzon. Aztán nevettünk, amikor elkezdett erősebben fújni a szél, mert
ezt annak tudtuk be, hogy ő is kornyikálni kezdett. Candy folyamatosan azt
hajtogatta, hogy „Ezaz, Otohiko, nagyon
jó vagy! Csak így tovább!” Cayrien pedig egyre gyakrabban húzta meg azt az
üveget. Rövid időn belül még jobb lett a hangulat, és már valójában fogalmunk
sem volt arról, hogy min röhögünk ennyire. Aztán már azon röhögtünk, hogy
hogyan röhögünk, és azon is röhögtünk, hogy a röhögésünkön röhögünk. Így aztán
nem csoda, hogy észre se vettük a közeledő léptek zaját.
- Látom itt aztán jó
a buli! – Castiel lefeküdt a mellettem lévő lóra egy üveg valamivel a kezében.
Részeg volt. Igyekeztünk őt figyelmen kívül hagyni, de nem sokkal később hangos
puffanással a földre zuhant. Elég nehéz volt, hárman alig bírtuk belerakni a
szekérbe. Elkoboztuk tőle az üveget és úgy döntöttünk, hogy az nálunk jobb
helyen lesz. Én abból is csak egy kis kortyot ittam, az is sok volt, a többit
meghagytam a barátnőimnek, akik most Akura-ou hátán lovagoltak. Castiel
csendben elnyögdécselt magának, Candy és Cayrien lasszó dobó mozdulatokkal „Gyí
pacó”-ztak (Cayrien sikeresen le is ütött) én pedig az épület felé
hunyorítottam. Hány óra lehet? Ránéztem a kijelzőre: 11:58. WHAAAAT???
- Srácok! Két perc
és éjfél! Befelé, ha nem akarunk lemaradni a visszaszámlálásról meg a
pezsgőről!
- Igaz! – értett egyet
mindenki, kivéve Castielt. Mennyit ivott ez?
- Hé, Piroska! Itt a
csúnya, gonosz farkas beszél! Megeszlek, ha nem pattansz fel! Hallod?! –
megböködtem, de csak egy morgás volt a válasza. – Csajok, én nem hagyom őt itt
kint egyedül. Részeg és nagyon hideg van. Meg fog fagyni! Gyertek, vigyük, be!
- Nincs az az isten!
Lea, a bátyád dög nehéz! – nyafogott Cayrien. Candyre pillantottam.
- Rám ne nézz! Egyetértek
Cayriennel!
- De nagy az
egyetértés köztetek ma este! – csattantam fel, majd próbáltam egyedül
felállítani azt a szerencsétlent. Majd megszakadtam, de sikerült esés nélkül
kiszedni abból a szekérből. Nekitámasztottam Tomoénak, amíg kifújtam magam,
majd újult erővel kezdtem cincálni magam után. A többiek már leléptek. Cöhh...
vissza se fogok érni...! Ez így nem ér! Elkezdtem szitkozódni és kínlódni
Castiellel a hátamon (nem, nem úgy vittem mint Shrek Fionát... mi vagyok én,
terminátor? Csak simán a hátamnak döntöttem és úgy próbáltam megtenni vele a
távot). Majd egyszer csak eltűnt a súly, ami a vállaimat nyomta. Oldalra
néztem, és megláttam Lysandert.
- Lys! – a nyakába
ugrottam volna, de azt hiszem, Castiel éppen elég neki most. – Már azt hittem,
el se jössz! Olyan régen láttalak!
- Egy kicsit
eltévedtem út közben... – nevetett fel kínosan. – majd még beszélgetünk, de
most menj, ha nem akarod lekésni a nagy visszaszámlálást! Én majd elintézem
Castielt.
- Köszönöm, Lys! –
ezzel már rohantam is az épület felé olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam. Még
éppen elértem a visszaszámlálás kezdetét. Nagyon kifulladtam, úgy lihegtem,
mintha a maratonról jöttem volna. Most, hogy meleg helyen vagyok, észre vettem,
hogy mennyire hideg volt kint. A kezeim teljesen és a lábam teljesen
szétfagytak, és most nagyon fájnak, mert újra megindult a vérkeringés.
Együtt érzek a fagyási sérültekkel... Nekik ezerszer rosszabb lehet.
- Hát itt vagy! Már
kezdtem aggódni! – kapta el a vállam a csapos srác, akié a hely. Még mindig
fura... – Futottál?
- Minden oké. Csak
siettem, nehogy lekéssem a visszaszámlálást.
- Öcsém, de hideg a
kezed! – elkezdte melegíteni az említett testrészt, közben pedig hangosan
kimondták a 10-es számot. Erről két dolog is eszembe jutott: „Ten, are you
ready? Nine, are you ready? Eight, are you ready? Seven, six, five...” (Uta
no Prince-Sama: Maji Love 1000% ending) és „It’s the final countdown!
Türürürüüü, türürüttüttüüü...” (Europe: Final Countdown). 5-től már mi is
együtt ordítottuk a számokat a tömeggel, míg nem elértünk a 0-ig. BÚÉK!!! Üvöltötte mindenki. Az emberek
egymást ölelték, a párok csókolóztak, a mellettem álló srác átkarolta a
vállamat, erősen megölelt, majd elengedett. Boldog új évet! Mosolygott
rám, majd eltűnt a tömegben. Fenébe! Már megint nem tudtam megkérdezni a nevét!
Végül Lys is beesett Castiellel. Egy kicsit bűnösnek éreztem magam, amiért
magára hagytam azzal a részeg disznóval. Lys gyorsan lefektette a kanapéra,
majd leült mellé. Nagyon kipurcant. Nem is csodálom... De most komolyan, mi olyan
nehéz rajta?! Csont és bőr! Kinéz max. 50 kilónak, de ez volt már 150 is!
Lehuppantam Lys mellé (Castiel feljajdult, amikor ráültem a lábára...) készen
egy jó beszélgetésre. Csak az a baj, hogy a saját gondolataimat alig hallom,
akkora ricsaj van!
- BÚÉK! – jelent meg
Candy és Cayrien két (!) üveg pezsgővel és négy pohárral. – milyen jó, hogy az
idióta bátyád kiütötte magát, így legalább nem kell még egy poharat hozni
Lys-nek! Isten hozott itthon! – próbálta Candy túlkiabálni a tömeget. Megölelte
Lysandert, majd leült Castiel hasára. Szegénykém tiltakozott, de Candy egy
nyelvöltéssel lezárta a témát. Cayrien leült Lys másik oldalára, a kanapé
karfájára. Azok ketten elkezdtek ismerkedni (ember azt hinné, hogy legalább egy
pár szót tud majd váltani egy rég nem látott barátjával...), én meg egyre
kellemetlenül éreztem magam. Candy sorra öntögette magának a pezsgőt, én pedig
felálltam azzal a szándékkal, hogy megkeresem a pultos srácot és megkérdezem a
nevét. Elindultam a tömegben, erre valami hihetetlenül idegesítő sipítozás
megütötte a fülemet. Ki engedte be ide Amber-t?! A pultnál áldigált és éppen
azt az embert szadizta, akit én kerestem.
- Mégis kinek
képzeled magad?! Most nézd, mit csináltál a ruhámmal! Egy fityinget nem fogsz
kapni ezért az estéért, barátocskám, mert nagyon jóban vagyok Yann-nel, és egy
szavamba kerül, hogy azonnal elküldjön a francba!!
- Elnézést
kisasszony, megtérítem a kárt. – „esedezett” Yann (mint azt megtudtuk).
Láthatóan jól szórakozott.
- Tudod te, hogy
mennyibe került ez a ruha?! Egész életedben dolgoznod kéne, és még akkor sem
tudnál összeszedni annyi pénzt, amennyit én kipengettem érte!
- Khm, khm. El az
útból, hercegnő, én is szeretnék beszélgetni a tulajjal.
- Hogy került ide ez
a trampli? Azt hittem, ez egy nívós buli! Erre kiderül, hogy még kukatúrókat is
beengednek...! Egyáltalán hogy mersz hozzám szólni, te kis liba?!
- Azt csinálok, amit
csak akarok, akkor, amikor csak akarom. Ne rontsd itt a levegőt. – vigyorogtam rá.
Túl vicces volt az egész szitu ahhoz, hogy simán fel tudjam venni a poker
face-emet.
- Beszélek Yannel és
úgy kidob innen, hogy a lábad sem éri a földet! Aztán majd meglátjuk, hogy azt
tehetsz-e, amit csak akarsz! – óbégatott dühtől vöröslő arccal. Roppant üdítő a
látvány, már-már kezdem azt hinni, hogy megérte eljönnöm!
- Valóban kidobnál? –
néztem Yannre fülig érő szájjal.
- Dehogy... akkor
már inkább ezt a kis szőkét. – nevetett. – Kíváncsi vagyok, mikor esik le
neki... – súgta halkan és kuncogni kezdtünk.
- Hehh, látod, ez
való a hozzád hasonló parasztoknak! A proli nép! – nevetett Amberke.
- Ezek szerint már
túl vagy Castielen?
- Castiel más. Meg
amúgy is, léteznek tündérmesék. Egy előkelő lány még mindig hozzá mehet egy
egyszerű fiúcskához.
- Mint a Shrekben?
- Valahogy úgy.
- Ha Castiel
vastagabb lenne, még hasonlítanátok is a főszereplőkre! Bár igaz, Fiona
elviselhető...
- Mit mondtál??! – pattant
fel a kis vipera. Mintha ezzel megijesztene.
- Na jó, most már
elég lesz a cirkuszból. Megkérlek, hogy távozz. – kapta el a karját Yann, aki
mind ezidáig csendben figyelte a történéseket.
- Ne érj hozzám! Ki
engedte meg, hogy így szólj hozzám? Ki vagy te, hogy megengedhess magadnak ilyen
hangnemet?
- És te ki vagy,
hogy így mersz beszélni? Legközelebb nem fogom beengedni a hozzád hasonlókat,
annyi szent! Tűnés! – itt már ő is elvesztette a hidegvérét. Ennek ellenére
azért elém csúsztatott egy pohár narancslevet.
- Majd meglátod, mit
kapsz ezért Yanntől!
- Én vagyok Yann, te
szerencsétlen! Ne hivatkozz valakire, akiről még csak azt sem tudod, hogy
kicsoda!
Amber arca hirtelen
még vörösebb lett. Már teljesen olyan volt, mint Castiel hajszíne.
- Hazug embert
hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát... – motyogtam, miközben az italomat
szürcsöltem.
- Mit mondtál? –
nézett rám Amber gyilkos tekintettel. – Minek neveztél?!
- Jaj, ne tegyünk
már úgy, mintha te lennél a megtestesült Szűz Mária! Mind tudjuk, hogy egy
mocskos, manipulatív, hazug liba vagy!
- Te kis....! Majd
meglátod, mit kapsz te tőlem! – fortyogott.
- Amber, hagyd őt...
nem éri meg. Elhoztuk a ruhádat. – jelent meg Li és Charlotte, a két
pincsikutya. Most kivételesen jókor léptek közbe.
- Igazatok van. Nem
fogok lesüllyedni a szintjükre! – gőgösen hátralendítette a haját, megfordult,
majd eltipegett a WC felé. A csapossal egymásra néztünk, de nem tudtuk, hogy
most sírjunk vagy nevessünk. Én inkább a nevetést választottam. Yann megrázta a
fejét és somolygott az orra alatt.
- Honnan ismeritek
egymást? – kérdezte hirtelen.
- Suliból. Az egyik
osztálytársam húga. Egy kicsit sajnálom a srácot, de megérdemli. Isten nem
bottal büntet... – megittam az utolsó kortyot az itókámból.
- És szerelmes
Castielbe?
- Ja. Tök vicces,
hogy hogyan kajtat utána... bár nem tudom, mit lát benne. Eleve, mit lát benne
a fél suli?!
- Ezek szerint te
nem a rajongótáborát népesíted...
- Hát nem! –
nevettem fel. – Ő a bátyám.
- Ne már! Te vagy a
híres Lili? Nem gondoltam volna...
- „Híres Lili”?
Gondolom Castieltől hallottál rólam... A valódi nevem Lea, de Castiel mindig
Lilinek hív. Szeretném én tudni, hogy miket mondott...?
- Semmi durvát, ne
aggódj. Amúgy is, a felét sem hittem el annak, amit mondott. Miért szerelnél
fel a szobájába kamerákat?
Hirtelen elkezdtem
köhögni. Ez váratlanul ért. Hagyjam meg boldog tudatlanságban, vagy tartsak
mesedélutánt? Végül is, van idő... – Valójában... az igaz. De esküszöm, nem
vagyok perverz! Na jó, egy kicsit, de a bátyám speciel éppen nem érdekel! Csak
meg akartam szívatni és látni is akartam a reakcióját. Csak azzal nem
számoltam, hogy felhoz valami nőcskét. Halálra rémültem és kutyafuttában
próbáltam összeszedni a kamerákat, de egy ott maradt. És nem pont kiszúrta az a
csaj?! Ez az én szerencsém... – daráltam le egy szuszra.
- Neee, komolyan? –
nevetett Yann. – Keményebb vagy, mint gondoltam! És mi történt utána?
- Hát, a csaj azt
hitte, hogy Cas homemade pornót akart a belegyezése nélkül, ezért elviharzott,
Cas pedig dühbe gurult. Én meg ott reszkettem a szobám sarkában – kacagtam. –
Végül az lett a vége, hogy kiugrottam az emeleti ablakomból, elsétáltam a
suliba, ott letanyáztam a pincében, de jött a kis hercegnő bátyja, aki nem
akart ott hagyni. Megjegyzem, akkor még normális volt. Hazavitt és végül is ott
aludtam náluk. De az igazi bonyodalom csak ez után jött! Elég durván
összevesztünk Castiellel. Még soha nem volt ilyenre példa... De nem untatlak a
hülye családi sztorijaimmal.
- Ugyan már, nem
volt ez unalmas. De hogy Castiel olyan ijesztő lenne, hogy az ablakon keresztül
menekülsz előle... valahogy hihetetlen.
- Pedig tud nagyon
durva is lenni! Betörte az ajtómat...! Egyébként, honnan ismeritek egymást?
- Huhh, hát, még az
egyik haverom mutatott be minket úgy fél éve...
- Lili, hazaviszem
Castielt. – jelent meg mögöttem Lysander a semmiből.
- Várj, én is
megyek! – pattantam fel, majd Yann felé fordultam. – Sajnálom, de nem tudnék
máshogy hazajutni. Mindent köszönök. Szia!
- Szia! Remélem, még
lesz alkalmunk találkozni.
- Minden bizonnyal. –
összemosolyogtunk, majd Lys után indultam. Candyék már a kocsinál vártak.
- Én még maradok, a
tesóm hazavisz. – mondta Cayrien. – Jó volt ez az este, feltétlenül
megismételjük!
Mindkettőnket
megölelt, majd egy gyors köszönés után visszament az épületbe. Én bevetődtem az
első ülésre, ezzel egyedül hagyva Candyt Castiellel a hátsó ülésen. Még jó, hogy
Lys tud vezetni.
- Mi lesz Cas
kocsijával? – kérdeztem.
- Majd eljövök érte.
És ennyi volt a nagy
beszélgetés. Ki voltam dögölve, szóval nem erőltettem. Lys a vezetésre
koncentrált, az a kettő meg szinkronban szuszogott. Egy ideig még figyeltem a
távolodó fákat, de egyre inkább ragadtak le a szemeim.
MÁSNAP REGGEL:
- Kyaaa! Nee, a
térdem!!
Lassan kinyitottam a
szemem, és megláttam magam mellett Candyt. Mindketten az ágyamon feküdtünk,
gondosan betakargatva.
- Csak álom volt...?
– mormogta Candy. – Jó reggelt.
- Jó reggelt. Mi
szépet álmodtál?
- Ahh, nagy hülyeség
volt! Elmentem fürödni, a kádban ültem, és Crown the Empire dalokat énekeltem.
Aztán egyszer csak megjelent a banda, bemásztak mellém a kádba és elkezdték
verni a térdem meg a vállam, mert senki nem énekelheti az ő dalaikat. Ne
röhögj! Ez tudod milyen ijesztő volt?! – persze erre csak még jobban nevettem.
Beleboxolt a vállamba, majd ő is csatlakozott hozzám. Ránéztem az órára. Már
háromnegyed kettő. Atyám! Hátradőltem az ágyamon és valamilyen azonosítatlan
állathangot adtam ki, amire Candy előadta a kecske x kakadu röhögését. Erőtlenül
elnevettem magam, majd a képembe szorítottam a kispárnámat.
*RIIIIINNNGGG!!* A
fenébe is, ki lehet az ilyenkor?! Nagy nehezen felálltam és lecsoszogtam a
lépcsőn. Az érdekelt a legkevésbé, hogy hogy nézek ki. *RIIIIINNNGGG!!* Jól
van, jól van, de türelmetlen valaki! Kinyitottam a bejárati ajtót, de szinte
azonnal hátrahőköltem.
- Segítened kell! –
támadott le Nathaniel.
- Talán szia,
bocsi a zavarásért...?
- Nincs erre idő.
Kérlek! Ez egyre rosszabb lesz! Kérlek! Csak hallgass meg!
- Van más választásom...?
